Montenegró kormánya 2014-ben írt alá beruházási és finanszírozási megállapodást a kínai Exim Bankkal egy 120 kilométer hosszúságú autópálya-szakasz megépítésére. A kínai fél mintegy egymilliárd euró értékben a beruházás 85 százalékának finanszírozására vállalt kötelezettséget, a kivitelezést pedig a China Road and Bridge Corporation végzi.

Az útból mostanra még csak 40 kilométer készült el, ez is – szakértők szerint nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő tételnek számító – 20 millió euróba került eddig kilométerenként, és Podgoricában mostanra jutottak oda, hogy jelen körülmények között a kivitelezés folytatását túlságosan terhesnek, a kínai adósság visszafizetését pedig egyenesen kétségesnek érzik.

Márpedig a tét nagy, mivel

a hitelszerződés értelmében törlesztésmulasztás esetében montenegrói földterületek kerülhetnek kínai tulajdonba.

A jelenlegi montenegrói kormány mindezek láttán fordult az Európai Unióhoz segítségért, ahol azonban emlékeztettek, hogy uniós részről már 2014-ben sem tanácsolták az akkor még Milan Djukinovic-vezette montenegrói kormánynak a túlzott külső hitelkitettség elfogadását – számolt be az esetről egyebek között a Financial Times, az EUobserver és a brüsszeli Politico.

Az eset téma volt az Európai Bizottság hétfői sajtóértekezletén is, amelyen Peter Stano külkapcsolatokért felelős szóvivő kifejtette: az EU jelenleg is Montenegro legjelentősebb pénzügyi támogatója – eddig mintegy 500 millió eurós EU-pénz landolt valamilyen formában a montenegrói oldalon –, és Brüsszel eztán is kész az ország felzárkózását támogatni, de

harmadik országokkal kötött hitelmegállapodást EU-költségvetésből nem finanszírozhatnak.

Az EUobserver mindezek kapcsán idézte a Freedom House jelentését, amely szerint a montenegrói államadósság 39 százaléka, az észak-macedón külső hiteleknek pedig 20 százaléka kínai eredetű, ami az amerikai intézet szerint nem kevés kockázatot is jelent az érintett országoknak, utalással a nemzetközi szakértői vitákban visszatérő kínai „hiteldiplomácia” vélelmezésére.

Ez utóbbi szerint Peking előszeretettel kínál fel pénzügyi forrásokban szegény, infrastruktúra-fejlesztéssel küszködő országoknak különböző hitelkonstrukciókat, amiken keresztül aztán utóbb növekvő befolyást szereznek az érintett országok gazdaságában.

Gyakran emlegetett példa ennek kapcsán Sri Lanka, Malajzia, Pakisztán vagy Dzsibuti esete,

ahol minden esetben kínai hiteleknek történt komoly függőség alakult ki.

Más jelentések – például az utóbbi időben a különböző nemzetközi fórumokon gyakran előforduló Lowy Institute jelentése, amelyet Shahar Hameiri, a Queensland University professzora jegyez – vitatja ezt a megközelítését, és azzal érvel, hogy ezeket a hiteleket minden esetben a kedvezményezett ország saját döntés alapján maga igényelt, és a kialakult helyzet nem kínai befolyásnövelésre, hanem adott országbeli felelőtlen kormányzásra példa.

A montenegrói beruházás kapcsán a Politico megkereste a kínai kormány szóvivőjét, aki e-mailes válaszában a portál szerint azzal érvelt, hogy a kiugróan magas költségeket a "szokatlanul nehéz földrajzi környezet" magyarázza, amúgy pedig – tette hozzá – „a kínai befektetéseket sohasem motiválja geopolitikai megfontolás”.