Donald Trump korábbi amerikai elnök közösségimédia-jogosítványainak törlése egy csapásra a figyelem középpontjába helyezte a platformok működésének mikéntjét. Ennek része az a napokban bejelentett magyar törvényalkotási szándék is, amelyet Varga Judit igazságügyminiszter maga jelzett Facebook-oldalán, kilátásba helyezve, hogy a „minisztérium tavasszal törvényjavaslatot fog az Országgyűlés elé terjeszteni a nagy technológiai vállalatok hazai működésének szabályozásáról”.

Milyen követendő példa létezik ma mindehhez a világban?

Mindenekelőtt, tavaly december óta folyamatban van egy átfogó európai uniós digitális szolgáltatási és digitális piaci szabályozási csomag kihordása, amire maga a miniszter is utalt üzenetében, változatlan együttműködést kilátásba helyezve „az unió hasonló irányú szabályozásának előkészítésében”, de egyúttal úgy vélve, hogy szükségessé vált ennél gyorsabb intézkedéseket is hozni.

A világban eddig született

közösségimédia-szabályozásokra alapvetően három dolog jellemző. A legfontosabb, hogy elsöprő többségük a tartalomra irányul,

és a társadalmilag veszélyesnek ítélt közlések kivédése, illetve ezek gyors törlése a cél.

A másik jellemző szabályozási irány – nemzetállami és nemzetközi szinten egyaránt – az adatvédelmet, valamint a szerzői jogvédelmet igyekszik erősíteni.

És végül egyelőre

csak egy szűk kör foglalkozik maguknak a platformüzemeltetőknek a beszabályozásával

(ez azonban az eddigi gyakorlatban általában egyszerű tiltást jelentett, mint Iránban, Kínában vagy Észak-Korában, ahova ezeket a felületeket be sem engedik).

Ami a tartalomszabályozást illeti, ennek elveit ma már viszonylag széles körben igyekeznek pontosítani és mindinkább érvényesíteni is. Németországban a NetzDG-törvénnyel, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában is helyi törvényekkel, Nagy-Britanniában egy most véglegesülő jogszabállyal a közösségkárosító (netán veszélyeztető) tartalmak mielőbbi eltávolításának kikényszerítésére kerestek jogszabályi eszközt.

A szabályozási paraméterek mindenütt helyi adottságokat is követnek, tehát eltérőek. Általános megítélések szerit a két évvel ezelőtti új-zélandi terrorista akció óta – amelyet az elkövető élőben közvetített a Facebookon – a demokráciák körében legszigorúbb tartalomkorlátozás Ausztráliában van, ahol a 2019-ben elfogadott törvény (az „Elrémítő Erőszakos Tartalom Megosztásáról”) félmillió ausztrál dollár kivetését is kilátásba helyezi, ha megszabott időn belül nem távolítják el a kifogásolt tartalmat. Ráadásul

az itteni szabály a szolgáltató személy szerinti felelősségre vonásának a lehetőségét is tartalmazza.

Hasonló irányba látszik mozdulni a folyamatban lévő brit törvényalkotás is. Erőszakos videók, hamis információk terjesztése, kiskorúakat tartalmazó anyagokkal való visszaélés, és még egy sor hasonló esetben azonnal tartalomtörlés, súlyos pénzbírság és személyes felelősségre vonás is lehetséges.

Ebben a kategóriában amúgy EU-szinten egyelőre a terrorista cselekedetekre ösztönző tartalom kapcsán fogadtak el általános szabályt, ezeknél már egy órán belül elvárják a szolgáltatótól a tartalom eltüntetését.

A tartalmak szabályozásának kérdése mindenesetre az utóbbi években már oly égetővé vált, hogy szükségét egyebek között maga Mark Zuckerberg, a Facebook alapító vezérigazgatója is felvetette, már 2019-ben. Először a Washington Postban, majd a Financial Timesban jelentetett meg írást, a közhatalmi intézményektől kérve, hogy haladéktalanul teremtsenek törvényi hátteret a megkérdőjelezhető tartalmak, illetve társadalmilag különösen érzékenynek minősülő helyzetek (mint parlamenti választás) kezelésére. Mint fogalmazott, biztos benne, hogy ez rövid távon a szolgáltatóknak inkább hátrányos lesz, de hosszabb távon nekik is szükségük volna rá.

Mindezt sokan annak beismeréseként is értékelték, hogy

a nagy platformok korábbi alapállása, hogy ők nem kiadóhivatalok, hanem csak „faliújságok”, ahol a tartalomért a mindenkori megosztók felelősek, láthatóan részükről is változóban van.

Igazából minden ilyen szolgáltató kezdettől fogva működtet egyfajta „önellenőrzést” és öncenzúrát is, amihez a Facebook 2018-ban terjedelmes leírást is igyekezett összeállítani, és aminek működtetésén ma már több mint 10 ezer munkatárs dolgozik. De mint legkésőbb az idei „Fehér Ház-ostroma”, majd a válaszul született Trump-letiltás ismételten demonstrálta, a tartalom (és a felhasználók) kezelésének kérdése mára már oly mértékű politikai, társadalmi dimenziókat öltött, hogy túl nőtt azon, hogy egy magánkézben lévő cég saját hatáskörben döntsön róla.

Ennyiből sokak számára különösen a Trump-eset minősült egyfajta riasztásnak. Mint Thierry Breton, belsőpiaci EU-biztos néhány órával később fogalmazott, „az a mód, ahogyan egy online platform üzemeltetője egyik pillanatról a másikra saját hatáskörben ki tudta kapcsolni befolyásos közszereplők hozzáférését ezekhez a felületekhez, anélkül, hogy ennek bármilyen demokratikus hitelesítése lenne, egyfelől demonstrálja e szolgáltatók hatalmát, másfelől rámutat arra, hogy társadalmaink ma még milyen csekély ellenőrzéssel rendelkeznek e felületek működése felett”.

Mindez sok tekintetben áthelyezte az addig főként tartalmakra koncentráló figyelmet a platformüzemeltetők különleges – nagy szolgáltatóknál példátlanul befolyásos – helyzetére. Trump kizárását Európában például szinte minden olyan politikus és mozgalom is bírálta, akik vagy amelyek amúgy már jó ideje társadalmilag károsnak és veszélyesnek ítélték a volt elnök közösségimédia-ténykedését. Mint sokan fogalmaztak,

problematikus, ha egy alkotmányossági kérdés kezelése – a szólásra való jogosultság elbírálása – nem demokratikusan megteremtett közintézmények, hanem egy üzleti vállalkozás alkalmazottai által történik.

Mindez azonban egyúttal felerősített még valamit: kezdtek megszaporodni a tartalmi

beavatkozások vélt/valós/lehetséges politikai irányultsága

miatt felszólaló sérelmek is. Amerikában például republikánus oldalon már jó ideje panaszkodnak arra, hogy sokak szerint „liberálisan elfogult” például a Facebook tartalomkezelése (amit az utóbbi persze tagad).

Európában ezzel analóg módon a közelmúltban a lengyel igazságügyi miniszter fakadt ki amiatt, hogy szerinte a lengyel közösségi média sok felhasználója gyakran „ideológiai cenzúra áldozata”. Mindez odáig vezetett, hogy a lengyel igazságügyi minisztérium január közepén bejelentette: jogszabályt készül alkotni a közösségi médiát használók védelmében, az úgymond politikailag motivált tartalomeltávolítások kivédésére. Sebastian Kaleta igazságügyi államtitkár mindezek kapcsán egyenesen úgy fogalmazott, hogy a leendő törvénnyel „az online szólásszabadság védelmét” igyekeznek szavatolni a platformot üzemeltető szolgáltatók beavatkozásaival szemben.

A készülő törvény értelmében a felületek üzemeltetői nem törölhetnek tartalmat, illetve nem függeszthetnek fel felhasználókat, hacsak ezek működése és üzenetük tartalma nem ellentétes a lengyel törvényekkel. Amennyiben ilyen alapon valakinek a megjelenését letiltják a platformról, ez utóbbi fellebbezéssel élhet a szolgáltatónál, akinek 48 órán belül bizonyítania kell intézkedése jogszerűségét. Ha a szolgáltató indoklása nem megalapozott, vagy pláne nem reagál a kérdésre, akkor akár perelhetővé válhat.

Szakértők ugyanakkor megjegyzik, hogy mindez technikailag nem lesz könnyű. A külföldi üzemeltetők esetében ugyanis már jogilag sem egyszerű eljárni. Emellett,

ha az a nemzeti hatóság által még kontrollálható is, hogy egy nemzeti IP-címről mi érhető el, de az már nehezen, hogy külföldi gépről mit érnek el.

(Kínában európai értesülések szerint "kiberrendőrök" százezrei követik a közösségi médiák működését, egyebek között a tiltott tartalmat garantált távol tartására is.)

Másfelől viszont arra is van példa, amikor a szolgáltatók maguk működnek együtt a tartalomkorlátozásban a működési területük szerinti hatóságokkal. A Facebook például Izraelben figyelembe veszi a hatóságok igényeit, és törli az erőszakos akciókra buzdító palesztin bejegyzéseket. Mi több, kormányzati kérdésre Oroszországban is előfordul, hogy törölnek oldalakat, miként azt történt például 2014-ben éppen Alekszej Navalnij tüntetésre felhívó akkori oldalával is.

A különböző kormányzati szabályozási kezdeményezések mindenesetre arra utalnak, hogy a szolgáltatók – „nagyra növésük” következményeként is – belátható időn belül immár több oldalról is bizonyosan nyomás alá kerülnek. Egyfelől

továbbra is érzékeny kérdésnek számít majd a társadalmilag problémás tartalmak kiszűrése. Másfelől láthatóan mind inkább előtérbe kerül a kiszűrés mikéntje, netán vélt/valós irányultsága is.

Ez utóbbit sokak szerint a tényleges megoldást nemzetközi szabályozással lehet majd tartós mederbe terelni, főként mivel amúgy is államokon átnyúló szolgáltatókról van szó. Erre mondta azt fentebb idézett január elejei írásában Thierry Breton francia EU-biztos, hogy szerinte az Európai Bizottság tavaly közzétett új jogszabály-csomagterve a digitális szolgáltatások és a digitális piacok szabályozására éppen mindehhez kínálhat hathatós eszközöket. Az egész ugyanis arra a pofon egyszerű alapelvre épül, hogy ami tilos az online-téren kívül, az pontosan ugyanígy legyen tiltott és szankcionált a digitális világban is. Ahogyan törvénybe ütköző a pornográfia, a pedofil tartalom vagy a terrorizmusra bujtás is.

Thierry Breton érvelése szerint mindezen elvek érvényesítését viszont az online-tér világában is ugyanazok a demokratikus eljárásrendek kell, hogy szavatolják – beleértve a közhatalom felügyeletét vagy az érintett alapvető jogainak biztosítását –, mint a valós világban.