Önnek mi a legfontosabb mozzanat idén a nagyhét történéseiből? Mi az, ami leginkább elmélkedésre hívja 2023 húsvétján?

A nagyhét mindig dráma, amelynek van katarzisa és gyönyörű, örömteli feloldása. Ez a dráma most elhúzódni látszik a testvérharc, a szomszédunkban zajló háború miatt. Akárhogy is vesszük, rányomja a bélyegét a gondolatainkra, a terveinkre, a vágyainkra ez a sötét árnyék. Ez a sötét árny, ami ott van az én gondolataimban is, s amiről ma többször is szó lesz, ugyanakkor nem veheti el a reményt. Mindig a föltámadt Krisztusé az utolsó szó, a föltámadásé. Hogy min kell keresztülmenni addig és mi minden fog történni, azt nem tudjuk. Látszólag a nagyhét eseményeit ismerjük, mert tudjuk, hogy nagycsütörtökön fölidéződik az utolsó vacsora jelenete, Júdás árulás, Jézus Getszemáni-kertben való imádsága és így tovább egészen a kereszthalálig, a sírba tételig, de mégis minden egyes nagyhét mindig hordoz új üzenetet . De csak akkor, ha Krisztusra tekintve élem át ezeket az eseményeket. Úgyhogy maga a húsvét, illetve a nagyhéti események sem beláthatók, nem kiszámíthatók, még ha a liturgikus koreográfiát ismerjük is. S éppen így az egész életünk nem kiszámítható, nem tudjuk, mi fog benne történni. Ami nagyon fontos, hogy ezzel a reménnyel éljem át a nagyhetet, ami Krisztus föltámadásával fejeződik be, és úgy éljem az egész életemet, a mindennapokat, a legszörnyűbb megpróbáltatásokat, a kilátástalan háborús, katasztrofális helyzeteket, hogy lesz föltámadás.

Az emberi tudat odáig tudja követni a nagyhét történéseit, hogy Jézus meghal a kereszten. Ami utána történik, az a racionális elme számára gyakorlatilag megfoghatatlan.

Így van.

Ha valaki a buszmegállóban odamenne önhöz és megkérdezné, hogy mit jelent az, hogy „szálla alá poklokra”, akkor mit mondana?

Hú, micsoda jó kérdés! A következőt mondanám. A karácsony története ismert, és nagyjából bele is fér a mi emberi értelmünkbe. Ha elhiszem, együtt tudok élni a karácsony titkával, hogy Jézus megtestesült, emberré lett, ott hagyta istenségét és leszállt ide, a földre közénk, akkor ne csodálkozzam azon, hogy ezt a földi életet ő végigélte elejétől az utolsó pillanatig, tehát hogy meg is halt. Nincs a függöny összehúzása előtti kacsintás, hogy na, jó, gyerekek, ez csak egy játék volt, bevallom Isten vagyok. Nem, ő meghalt, és ugyanazt a sorsot végigélte, mint bármelyik ember. Mindezek után ma már könnyű arról beszélni, hogy a halál után a mennyország vár ránk, de könyörgöm, csak azért, mert Krisztus megnyitotta nekünk a mennyországot.

Szent Pál azt mondja az egyik levelében, hogy ha Krisztus nem támad fel, nincs értelme a mi tanításunknak és nincs értelme a ti hiteteknek sem. Mi bizonyítja a feltámadást? ‒ kérdezi a nyugati elme.

Semmi, semmi.

Egyáltalán, mi a feltámadás?

Krisztus föltámadását semmi nem bizonyítja. Sokkal mélyebb ismeretünk van róla: megéljük a hitünkben, lelkünkben átéljük azt, hogy Krisztus szeret minket, és ha meghívott az életbe, akkor pusztítana el. Éppen itt a logikát is segítségül hívhatjuk, mert nem volna logikus, ha folytatás nélkül zárulna le az életünk. De racionális síkon nincs bizonyítéka a föltámadásnak. Ám, hogy az előző gondolatot még befejezzem, igazából pont azért jött le Jézus, hogy végigcsinálja velünk ezt az életet, hogy aztán az emberi életet az isteni életbe helyezze bele. Azzal, hogy ő istenként emberré lett, attól kezdve az ember mivoltát átjárja ez az isteni élet, attól kezdve isteni életet élhet az ember. Persze a hétköznapi gondolkodásban az isteni élet egészen mást jelent, valami vég nélküli wellness, vagy nem is tudom. De ennél milliószor több az, hogy az ember több tud lenni önmagánál, hogy nincs lehatárolva, végtelen távlatra van meghíva. Az embernek a lehetőségei, képességei isteni mértékre tesznek szert azáltal, hogy Istennel együtt él. Ezt csak a hit tudja láttatni velünk. Tehát a buszmegállóban lévő kérdezőnek legföljebb azzal tudok választ adni, hogy teljes meggyőződéssel tudom neki mondani, hogy speciel én ebből élek és ebből élek boldog életet, minden történés, minden látszólag ellenkező körülmény ellenére. Úgyhogy azt mondom neki, hogy ön is boldog életre van meghívva és ezt megtalálhatja, de csak a föltámadt Krisztusban.

Mi a feltámadás üzenete a XXI. század emberének, aki egyre inkább már a virtuális világban él?

Igen, egyre inkább nehezített pályán mozgunk, mert a virtuális területen már nem is ismeretlen az új élet, akár tízet is kaphatok, mondjuk, egy játékban. Kilőttek, de nem baj, újrakezdem. A nyolcvanas évektől kezdve az ideológiák terén is nagyon erősen teret hódított a távolkeleti vallások egyes tanítása, ami ráadásul főként Amerikán keresztül érkezett ide Európába is, amely – tegyük hozzá – messze nem azonos a távol-keleti vallásokkal. Mégis, az európai ember sok mindent kicsipegetett belőle, mármint azt, ami jól jön neki. Ilyen például a lélekvándorlás. A lélekvándorlást nagyon sokan el tudják képzelni, mert ezzel kicsit elkerülhetlen a kérlelhetetlen halál. Akkor a végén akkor nincs is annyira vége, hisz utána még folytatódik valami más. Ez majdnem a virtuális vagy a számítógépes játékokhoz hasonlít. Holott fontos hozzátenni, hogy a buddhizmusban a lélekvándorlás valójában büntetés. További megtisztulásra van szükség, mert még nem tartasz ott, hogy eljuthass a nirvánába vagy a teljes megsemmisülésbe vagy az istenséggel való egyesülésre. Ez már nem nagyon tetszik, nem annyira kedvező ez az olvasata. Az viszont igen, hogy van új élet és valami újat csinálhatok, no, ez már könnyebben elfogadható racionálisan is. Attól tartok, ennek, bizony nem kis szerepe van abban, hogy az emberek, akár még a megkereszteltek is, minél tisztábban lássák, hogy miben áll a föltámadás. Miben áll? Abban, hogy nemcsak a koporsó lezárulása után van remény, hogy utána lesz majd valami jó kis mennyország, valami rózsaszín hab, ahova belehuppanok, hanem a föltámadt Krisztus itt él velem, következésképp legyőzhetetlen vagyok. mert ő is legyőzhetetlen és én hozzá tartozom. Nem tud legyűrni semmi, az ukrán–orosz háború sem, a nukleáris háború sem, mert az Istennel együtt élek – ez a föltámadás. Hogy Krisztus a halált, az ember legnagyobb ellenségét legyőzte, így aztán a többi baj mind kisebb, a betegség, a nyomor, a szegénység, a megaláztatás, a kisemmizettség, mind-mind, ezek már kisebbek, de a halál, a legnagyobb ellenség is le van győzve, úgyhogy akkor, gyerekek, mi a baj?

A múlt héten zárult a Vaszary-kiállítás a Nemzeti Galériában. Vaszary 1937-ben festett egy Budapest kálváriája III. című olajképet. Az esti budapesti korzót látjuk, utcai lámpák erős fénye alatt hömpölyög a tömeg, autók húznak el egymás mellett, rendőr irányítja a kavalkádot, és a festmény előterének a jobb oldalán egy halványkék sziluettet látunk, Krisztus viszi a keresztet és senki nem veszi észre. Az előzőkhez kapcsolódva: hogyan tudjuk azt észrevenni, amit az imént elmondott?

Ha nem lehet észrevenni, az elsősorban a mi hibánk, keresztényeknek, hogy nem tudjuk láttatni, nem hiszik el, hiába mondjuk. Mondjuk, de nem látszik rajtunk. Nem csoda, hogy az ember nem könnyen talál rá a Megfeszítettre, mert lássuk be, hogy ez nem is vonzó. Az az Isten, aki mindent legyőz és mindenben segít és azonnal teljesíti a kívánságainkat, nyilván vonzó. Ilyen Isten nincsen. Olyan Isten van, aki végtelenül szeret és aki tudja, hogy a szenvedésekre is szükségünk van, hogy a szenvedés elkerülhetetlen, és nem azzal segít, hogy kiemel belőle, hanem azzal, hogy ő lép bele a szenvedésbe, magára veszi a mi szenvedésünket, ezzel enyhíti, ezzel változtatja át, ezzel értelmet ad a neki. Ez így, első ránézésre egyáltalán nem vonzó, ezért is beszél Szent Pál a kereszt botrányáról. Az emberek számára ez érthetetlen és értelmetlen dolog. Ami azonban másnak balgaság, az nekünk Krisztus ereje. Hogy nem veszik észre, ezen nincs mit csodálkozni. A világ, főként ma, elképesztő apparátussal képviseli azt, hogy nincs szükség Istenre, pláne nincs szükség szenvedő Istenre. Az emberek bódulatukban ezt nem veszik észre. Nekünk, akik ezt tudjuk, akiknek a hivatásunk az, hogy erről tanúságot tegyünk, nekünk kell úgy élnünk, hogy az emberek számára nyilvánvaló legyen, hogy érdemes így élni.

Mit kéne sugározni?

Nyilván azt az örömöt, azt a rendíthetetlen reményt, amelyről az imént beszéltem, hogy minden körülmények között fölül tud emelkedni az ember. Lássuk be, mindnyájan gyarlók vagyunk, igazából letaglóz minket isa gyász vagy betegség. Ha hiszek Istenben, akkor nem kell félnem attól, hogy a gyöngeséget vállalom. Nem arról beszélek, hogy mi, keresztények vagy hívő emberek legyőzhetetlen kaszt vagyunk, hanem hogy sokkal mélyebbről sugárzik ki az a bizonyosság, hogy Krisztus mégis, a gyengeség ellenére is tud megoldást adni és van megoldás az életben. Hogy ez pontosan hogyan rajzolódik ki, nem tudom, de sminkelni nem lehet, az biztos

Nagyhét drámája virágvasárnap, amikor a keresztény világ arra emlékezik, hogy Jézus bevonul szamárháton Jeruzsálembe és az őt fogadó nép pálmaágakat lengetve ünnepli és úgy üdvözli. Ugyanez a tömeg pár nap múlva, Barabás, a rabló szabadon bocsátását követeli, Jézust pedig keresztre adja. Van-e ennek bármilyen tanulsága a ma embere számára?

Ennek óriási tanulsága van, pontosan erről prédikáltam a virágvasárnapi Szent Liturgiában. Most barkaágakat lengetünk a pálmaágakat idézve és hozsannát éneklünk a gyermekeket megjelenítve, de mint ahogy akkor, mondhatni, ugyanaz a tömeg, néhány nappal később egészen mást, Barabást kiabált, ez szembesít bennünket is, hogy mi mennyire maradunk meg hozsannázó Krisztus-követőnek. Fölidéztem Karinthynak a Barabás című novelláját, amelyben Krisztus egyenként mindenkit meg tud győzni arról, hogy ha Pilátus még egyszer fölteszi a kérdést, akkor nehogy Barabást mondjanak. Ne veszítsük el azt a Jézust, aki mindenkin segített , a rabbit, a csodatévőt, aki mindenkit meggyógyított. Elhatározzák tehát, ha Pilátus újra fölteszi a kérdést, akkor mindnyájan Jézust mondanak. Elérkezik a pillanat, újra elhangzik: Kit bocsássak szabadon, Jézust vagy Barabást? Mindenki veszi a levegőt, hogy Jézust mondjon… de Barabás jön ki a száján! Mivel a mellettem lévő is Barabást mond, meg mindenki körülöttem, mond, én nem mondhatok mást, csak Barabást. A tömegember csak Barabást tud kiabálni. Ha tömegember maradok, hiába szeretem Jézust, a tömegvonzás rám is hat, én is elfordulok Jézustól. Sajnos, ez az egyéni életben is igaz. Lássuk be, nagyon sokszor vannak olyan döntéseink, amelyben nem érvényesül Jézus elsősége. Szabad vagyok. Egy kézenfekvő példa: a tévében műsor van vasárnap délelőtt, meg Liturgia is a templomban. Ha a tévét választom, az Barabás. De akkor is, ha meccsre kell vinni a gyereket a Szent Liturgia helyett, akkor is Barabást és nem Jézust választottam. Szóval igenis, szembesülnünk kell ezzel a nagy kérdéssel, hogy Jézus az első vagy nem. Ez a tanulsága a virágvasárnapi jelenetnek és a tömegkiabálás feszültségének. Egy aranyos mondatot hallottam, valaki azt mondta: „Én bízom Istenben, csak van, amikor megfeledkezem arról, hogy bízom benne”. Azt mondtam a debreceni görögkatolikus híveknek, hogy vigyék haza ezt a barkaágat, tegyék ki a szobájukban valahol, ahol jól látják, s juttassa eszükbe: én egyszer már hozsannát kiáltottam. Ez a barka juttassa eszembe, hogy én inkább a hozsannát kiáltó emberek csoportjába szeretnék tartozni és egy percre se feledkezzem meg arról, hogy Jézusé vagyok. Néha megfeledkezünk róla, s akkor vissza lehet térni hozzá.

A nagyhét eseményei, illetve Jézus kereszthalála, majd a feltámadása mekkora sokként érhette a hozzá legközelebb állókat, a tanítványokat? Amikor Jézus meghal, akkor azt látjuk, hogy bezárkóznak, valószínűleg rettegnek.

Így van, így van.

Milyen érzelmi hullámvasúton mehettek ők keresztül?

Minden bizonnyal az első érzelem a végtelen csalódás lehetett, erre nem számítottak. Dacára annak, hogy Jézus háromszor is megjövendölte. Olvashatjuk az evangéliumban: „Fölmegyünk Jeruzsálembe, az Emberfiát elfogják, megostorozzák, halála ítélik, megölik, de harmadnapra föltámad.” Mi az apostolok reakciója akkor? Isten mentsen! Péter mondja: „Veled ez nem történhet meg.” Jézusazt feleli: „Távozz tőlem, Sátán, mert emberi módon és nem az Isten szerint gondolkodol. Az apostolokban van egyfajta értetlenség. Jézus tanítja őket, de nem sikerül neki eljuttatni őket odáig, hogy a legalább a Getszemáni-kertben akkor érezzék, hogy most Jézussal együtt kellene lennünk.

Ahol ők elalszanak.

Ahol ők elalszanak. Persze van, aki azt mondja, hogy félelmükben alusznak el. Nem lehetetlen ez sem, mert érdekes módon a táborhegyi jelenésben is elalszanak, amikor Isten dicsősége egyszerűen megrettenti őket. Nem tudjuk, hogy mi játszódik le így az emberekben, de az biztos, hogy óriási a csalódás, mert nem értették meg Jézus tanítását. Ez a csalódás elhúzódik, mert az emmauszi tanítványok is elindulnak hazafele, vissza a halászhálóhoz vagy a régi munkahelyünkre, otthagyják Jeruzsálemet. Ekkor maga Jézus csatlakozik hozzájuk, de vele beszélgetve is csak a bánatukat tudják elmondani. A csalódás végigsöpör rajtuk, a csalódás teljesen letaglózza őket. A második a félelem, amely elég természetes dolog. Ha Jézust, a mesterüket elfogták és így bántak vele, akkor őrájuk mi várhat? A harmadik pedig az értetlenség, amely szintén elég sokáig megmaradt. Nem csak az emmauszi tanítványok esetében. Tamás, aki nem volt ott, amikor Jézus először megjelent, neki is hiába mondták, hogy föltámadt, láttuk, nem hitte el.

Ebben a lelkiállapotban éri az apostolokat, amikor az evangéliumok szerint Krisztus először megjelenik és úgy köszönti őket, hogy békesség veletek! Milyen békére gondol Jézus?

Alighanem azt a békét hívta elő belőlük, amit ők számtalanszor megtapasztaltak, amikor Jézussal együtt voltak. Gondoljunk arra a helyzetre, amikor mindjárt az elején nincs boruk. Az apostolok sem tudták még, csak Mária vette észre a kánai menyegzőn, hogy Jézus hihetetlen nyugalommal megoldja a helyzetet. Bár előbb visszautasítja Mária felszólítását, mégis elmondja az utasításokat, mit és mit tegyetek. Vagy később, amikor nagy tömeg hallgatja, s az apostolok figyelmeztetik, hogy küldje haza a népet, nehogy kidőljenek az úton. Tehát erős a helyzet. És akkor Jézus azt az utasítást adja: „Telepítsétek le őket!” Majd megkérdezi: „Hány kenyeretek van?” Osszátok szét! Jézusból nyilvánvalóan sugárzik ez a béke, a krisztusi béke, amelyről korábban úgy beszél, saját békéje, amelyet nekik ad. „Nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ezt a békét senki nem veheti el tőletek.” A „Békesség nektek!” nem csak annyit fejez ki, hogy nyugi, nincs baj, hanem utal arra a békére, amit ő hozott a földre, a krisztusi békére. Ráadásul rájuk lehel mondván: ”Vegyétek a Szentlelket!” Mintegy a saját békéjét ülteti bele az ő lelkükbe, mert utána lassan leesik nekik, hogy őnekik kell majd ezt a krisztusi békét tovább adni. Az igehirdetésnek nemcsak az a tartalma csupán, hogy el kell mondani: megölték Jézust, de föltámadt, hanem hogy itt van velünk. Ezt kell tovább adni, és ezért a tanúságtételnek is a kulcsa vagy a hitelesítője, hogy sugárzik-e ez a béke, amit Krisztus a föltámadás után az apostoloknak adott át.

Ezt a békét ugyanúgy lehet elérni, mint kétezer éve?

Istenhez nagyon sok út vezet. Pontosan annyi, ahány ember van. Hiszen mindenkinek a saját útja van. Annak, hogy hogyan lehet Istenre találni, hogyan lehet ezt a békét meglelni, nincsen forgatókönyve, ezért mindenkinek magának kell megküzdenie. Van, aki gyermekkortól belenő, és természetes módon ismeri ezeket az eszközöket, amelyekkel megélheti. Van, aki megküzd vele, van, aki egy dráma során ébred rá, és így tovább. Minden életsors gyakorlatilag erről szól, hogy megtalálom-e Istent, az ő békéjét vagy sem. Ma ugyanúgy lehet eljutni a békéhez, mint kétezer éve: mindig másként.

A hétköznapokban, amikor keresem ezt a békét, vannak-e, mondjuk, olyan jó technikák, amelyek segíthetnek nekem abban, hogy a hétköznapokból elindulva el tudjak jutni a békéhez?

Hadd igazítsam ki a szóhasználatot. Ne nevezzük technikának, mert akkor úgy tűnne, mintha lenne egy módszer, amelyet olykor be kell iktatnom az életembe, vagy valamiféle cselekvési sor, amely terapeutikusan hat a lelkemre. Nem így működik. Arról van szó, hogy az életem részévé tudom-e tenni, hogy az Istennel tartom a kapcsolatot. Az Istennel nagyon sokféle módon lehet kapcsolatot tartani, amelyekkel érdemes élni, sőt, nagyon-nagyon fontos, hogy tudjak élni. Ez tanulható, valóban. Az egyik legmélyebb és legsokatadóbb módja ennek maga a szemlélődés. De ahhoz, hogy az ember a szemlélődéshez eljusson, vagyis hogy eszköztelenül, csupán az Isten jelenlétét átélje, nagyon fontos, hogy az emberi gesztusok, az emberi magatartás minden skáláján megélje az Isten-kapcsolatot. Általában a beszélgetést szokták az imádságnak nevezni, beszélgetés Istennel. De beszélgetés is nagyon sokféle van, az emberekkel való érintkezésnek különböző szintjei. Amikor veszek egy vonatjegyet, az is beszélgetés, még akár kedvesen is suzólhatok a jegyárussal, vagy akár a kalauzzal, s vele már hosszabban. De másként beszélgetek az osztálytársammal, a munkatársammal, a házastársammal, a gyermekeimmel, a régi barátommal, a lelki atyámmal. Szóval nagyon sokféle beszélgetés van. A beszélgetésnek ilyen értelemben nemcsak válfajai vannak, hanem mélységei. Amikor beszélgetek valakivel, akkor nagyon sokszor nem a kimondott és meghallott szavak cseréje, az információ vagy a tájékoztatás az igazi fontos eleme ennek, hanem az együttlét, az érzelmi élmány, az egymásra hatás. Ez mondható el az imádságról is, tehát joggal nevezzük beszélgetésnek az Istennel, de azért ezt mind-mind bele kell érteni. Tudok úgy is beszélgetni valakivel, főleg, ha mélyebb szeretetkapcsolat van közöttünk, hogy már nem kellenek a szavak. Az volt a kérdés, hogy ezt a békét meg az Istennel való kapcsolatot hogyan tudom megtalálni? Egyenesen azt mondja Jézus és később Szent Pál megismétli, hogy szüntelenül imádkozzatok, szüntelenül.

De ez nem azt jelenti, hogy egyfolytában mondjak egy imádságot bent a fejemben…

Persze, hogy nem, az lehetetlen volna. Hanem, hogy Isten jelenlétében élek, mindenről Isten jut eszembe, mindent az Istennek köszönök meg, olyan természetesen élem meg az ő jelenlétét, aki mindig, minden körülmények között ott van velem, hogy a lényem, az egész létem imádság. Ehhez azért minden skálára és minden regiszterre szükség van, arra is, hogy tudjak énekelni, közösségben imádkozni, saját szavaimmal tudjak imádkozni, a miatyánkot el tudjam mondani, ismerjem a zsoltárokat, olvassam a Szentírást, elmélkedjem, lelki olvasmányt olvassak, ami gondolatot ébreszt, és így tovább. Nagyon széles a skála, kétségtelen, és ezeken jó megtanulni játszani, hogy aztán megszólaljon a zengzetes orgonaszó. De a legmélyebb talán mégis a szemlélődés, amelyet mi nem szemlélődésnek nevezünk, mert abban még mindig benne van egyfajta cselekvés, hogy én a szememet használom, hogy nézek. Az arsi plébános nagyon szépen fejezte ezt ki egy parasztembert látva. Megkérdezte tőle: hogy imádkozol? Akkor csak ennyit mondott: „Én nézem őt, és ő néz engem, és ez olyan jó.” A mi szóhasználatunkban inkább azt szoktuk mondani, hogy ez a belső ima. Annyira belső, hogy a külvilág nem is ér el oda, nem is szükséges, hogy bármi emberit mondjak vagy tegyek, mert a belső imában, s valójában minden imában az Isten hív meg. De a belső imában egyértelműen Isten cselekszik, én pedig nem csinálok semmit. Nem könnyű nem csinálni semmit. Amikor elkezdem a belső imát, akkor elkezdek nem csinálni semmit, ez nem könnyű. Pedig kifejezetten erről van szó, hogy teljesen hagyom, hogy Isten jelenléte irányítson mindent, járjon át engem, s azt tapasztalom meg, hogy a Szentlélek az, aki végbe viszi ezt a folyamatot, nekem csak beleadni kell magam. Ez a legmélyebb része, de nagyon-nagyon sok minden lehetőség van még a kezünkben, hogy Istennel élő kapcsolatot építsünk, tartsunk.

Ahogy a legközelebbi hozzátartozóinkkal a kapcsolatunk néhol nagyon közeli, néhol egy kicsit távolabbi, akkor az rendben van, ha ebben a kapcsolatban néhol nagyon közel vagyunk és néhol egy kicsit távolabb vagyunk?

Azt mondom, hogy érthető.

Érthető?

Ami érthető, az rendben van. Az életünk része, de érdemes arra törekedni, hogy mindig a legszorosabb kapcsolatban legyek Istennel, és ne alkudjak meg azzal, hogy a Jóisten ezt úgyis megérti! Amikor ezt vagy azt megengedem magamnak, holott tudom, hogy nem kellene. Sőt, van olyan helyzet, ami egyszerűen nem fér bele a kapcsolatunkba. Az is előfordul, hogy vádló módon kérdezem tőle, hogy miért adta ezt vagy azt. Vagy lázadásként az elfordulás gesztusával távolodom el az Istentől. Ezt nem indokolja, nem hagyja jóvá az Isten irgalma. Persze, ő nem haragszik meg, mert soha nem haragszik meg, de én járok rosszul, ha ez a reakcióm. Érdekes, hogy minél élőbb a kapcsolatom Istennel, annál rövidebb ez a rossz reakcióidő, s annál hamarabb jövök rá, hogy butaság, ha Istent vádolom vagy szemrehányást teszek neki. Ugyanakkor mégis szép, hogy megtehetem, nagyon emberi, hogy perelhetek Istennel, mindent megbeszélhetek vele. Nem jól kell viselkednem Isten előtt, hanem a legőszintébben. De a gyümölcse a lelki életnek az, hogy rontja az Isten-kapcsolatot még a legfájdalmasabb csalódás vagy esemény sem, ami éri az embert.

Most közeledik a kereszténység legfontosabb ünnepe, a húsvét. A hétköznapokból hogyan tudunk eljutni az ünnephez? Hogyan kell jól készülődni?

A nagyhéten a keresztény embereknek egyértelműen azt mondom, hogy ne kerüljék el a templomot. Templom nélkül nem lehet föltámadni, én azt mondom, de aki nem tud elmenni a templomba betegség vagy egyéb miatt, ne gondolja azt, hogy én kimondtam rá, hogy nem támadhat föl. Minden módon föl lehet támadni, de balgaság volna ezt a nagyszerű lehetőséget kihagyni az életünkből, hogy az egyházzal együtt lélegzem, együtt éneklek, együtt mozgok és az egyház egyszerűen, mint egy kocsi, elvisz engem a föltámadásig, csak be kell ülni. De van szavam a nem templomba járó keresztényekhez is. Nem szabad felszínesen élni senkinek, a nem hívő, aki úgy gondolja, hogy ő nem hisz Istenben, annak sem szabad felszínesen élnie az életét. Mélybe kell tekinteni, és a mélybe tekintéshez csöndre van szükség, időre van szükség. Minden embernek szüksége van arra, hogy a mindennapjában legyen olyan idő, és nem is kell, hogy hosszú legyen, lehet az akár öt perc vagy tíz perc, amikor önmagába tekint, befelé tekint. Ha azt mondja, hogy ez nem imádság vagy nincs ott az Isten, azt hiszi, de azért ott van, de mindegy is. Szóval, aki ezt nem teszi meg, az nagy veszélynek van kitéve, hogy a felszínen él. Lehet, hogy nem érintik meg a dolgok, ám valószínű leblokkol, ha mégis valamilyen mélyebb hatás éri. Ezt mondhatom válaszul, hogy kell, hogy az ember befelé tudjon élni, a napjai során tudjon megállni, mondjuk, minden nap 5-10 percre, minden héten legalább egypár órára, minden évben legalább néhány napra, amikor magába tekint. A hívő ember tudja, hogy ez az Istennel való együttlét, amikor kizár minden mást. Sokféle módon lehet együtt lenni Istennel, de kell lenniük olyan időknek, amikor csak az Istennel vagyok. És ha erre szánok időt, akkor ez megtart engem, oda köt, elszakíthatatlanul az Isten közelében tart engem.

Akár a hétköznapokban is nyilván?

Természetesen.

Ön szerint mitől ünnep az ünnep? Mitől több az ünnep, mint egy munkaszüneti nap?

A lakkcipőtől, amely, ha szorít, az sem baj – mondja Márai. Fontos, hogy más legyen az öltözködésem, a hölgyeknél akár a frizura is. Hozzáteszem, a szemeket, meg a körmöket nem kell másképpen festeni, ezt én mindig hangsúlyozom a hölgyeknek, fiatal lányoknak. A lényeg, hogy ünneplőbe öltöztetem a szívemet is, magamat is kívül-belül. Az étkezésen, a takarításon is sok múlik. amikor megadom a külső elemeket, amelyek visszahatnak rám. Azért veszek föl szép ruhát vagy cipőt, még ha egy kicsit kényelmetlenebb is, mert az engem is egy más állapotba emel, ezek is fontosak. Persze, nem ez a lényeg, de ha már rákérdezett, hogy mitől tudjuk ünneppé tenni az ünnepünket, ezek is fontosak.

A keleti rítusú katolikus egyházi ünnep felkészülésében és a húsvéti liturgiájában miben különbözik és miben hasonló, a római hagyományokkal összevetve?

A következőben hasonló: átéljük a húsvéti eseményeket. A protestáns testvérek ugyanezt teszik, de főként a szentírási szövegeken keresztül. Erre a katolikus és ortodox hagyomány gyönyörűen ráépítette a maga egyházi költészetét, amely akár a zenei világgal kiegészítve, akár anélkül hozzásegíti a hívőt ahhoz, hogy ne csak a Szentírásban leírt szövegekkel találkozzék, hanem megvilágosodjék az értelme, amely rávezeti az ünnep mélyére. Ami ennél több Keleten, az a liturgikus koreográfia, amely sokkal nagyobb hangsúlyt kap, az ünnep tartalmát, a teológia tanításokat, a hittitkokat a zeneisgében, a burjánzó koreográfiában nagyon-nagyon gazdag módon éli és élteti meg. Ezért mondom, hogy nekünk, katolikusoknak templom nélkül nem lehet föltámadni. Egy pici polémia van abban, amit mondok, de nem én találtam ki, hanem egy ismerősöm, aki egyébként nem görög-, hanem római katolikus. Így fogalmazott: a protestánsok a szent napokat átelmélkedik, a katolikusok ezeket a szent eseményeket átélik, a görögkatolikusoknál meg föltámadt Krisztus, azaz meg is történik a dolog. Lehet, hogy találó ez a különbségtétel, mivel mi annyira erősen éljük át, letagadhatatlanul megpecsételi az életünket.

Valamikor a XVI‒XVII. században alakult ki Lengyelország keleti részétől kezdődően Szlovákián át, Kárpátalján, Magyarország keleti részén, Románián Bulgáriáig bezárólag egy görögkatolikus régió, és szerencsére ez a sáv nyugatabbra van, mint most az ukrajnai háborúnak a frontja. De mit mondanak a kárpátaljai vagy a nyugat-ukrajnai testvérek, hívek, hogyan érinti őket a háború?

Ugyanúgy érinti őket is. Tény, hogy az ukrán testvéreknél nagyon masszív a görögkatolikus jelenlét, sőt, ők alkotják a legnépesebb görögkatolikus egyházat. Mi nem éljük át, de ugyanúgy hat ránk, akár görögkatolikusra, akár ortodoxra, akár rómaira vagy nem keresztényre. Az a nagyon fájdalmas, és erről nem illik beszélni, hogy az ukrán testvéreinknél, a háború, a megtámadottság értelemszerűen fokozta a a nacionalizmust, ami azért megvolt előtte is természetesen, de ez most nagyon egészségtelenül fölerősödött egyfajta védelmi mechanizmusként. A nacionalizmus nagyon sokszor elvakít, és így lehetséges, hogy a támadó orosz hatalom vagy erő ugyanúgy a saját hitébe kapaszkodik és úgy gondolja, hogy az egyházat védi és a híveket szolgálja azzal, hogy támad, és a másik oldalon a szintén ortodox és ott már jelentősebb görögkatolikus vallású ukrán nép fiai pedig ugyanúgy följogosítva érzik magukat a háborúra, gyilkosságra és a viszonttámadásra.

Mit mond egy pap arra, hogy miért tűri az Isten, hogy egymást gyilkolják az emberek? Ráadásul hívő emberek.

A pap sem tudja, nemcsak a hívő. Nem tudjuk, a válasz az, hogy nem tudjuk. Erre nincs magyarázat, erre nincs válasz. Mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy miért engedte, hogy Krisztust megöljük. Fontos tudnunk, hogy nem akarta az Atya, nem akarta Isten, hogy ilyen szörnyű véget érjen az Úr Jézus Krisztus földi élete. Elküldte a Fiát, hogy megváltson bennünket, elküldte, hogy egyesüljön az emberrel, de a mi bűneink gyilkolták meg Krisztust.Hogy ezt miért engedte meg az Atya, miért nem talált valami barátságosabb megoldást a megváltásra, nem tudjuk. Vannak olyan kérdések, amire az a válasz, hogy nem tudom. Miért engedi meg az ártatlan gyermeknek a súlyos szenvedését egy betegségben, miért engedi meg, hogy elhatalmasodjon a gonoszság, az aljasság az emberekben, hogy egymást támadják és kegyetlenséggel egymásnak fájdalmat okozzanak? Nem tudjuk. De a kérdést jól kell föltenni, a miértnek ne az okhatározó, hanem a célhatározói értelmét vizsgáljuk. Miért? Mi lesz ebből? Mi ennek a célja? Mit lehet ebből kihozni

Tud erre választ adni?

Erre viszont meg kell találnunk a választ. Személyes válaszokat kell találni, nem általános megfogalmazásokat. Idővel aztán kialakul vagy megerősödik a történelmi válasz is, hogy miért volt ez, vagy mi lett belőle. De a remény, a feltámadás, az újrakezdés, az mindig személyes válasz minden ember számára. Amikor valaki megéli azt, hogy elveszíti a férjét, a gyermekeit, a rokonait, apját, ostromolják ezek a kérdések: miért, miért? Erre nincs válasz. De hogy mi lesz ebből, mit hozok ki ebből, azt az Istennel meg lehet találni. Ez a személyes válasz a személyes Isten-kapcsolatnak az eredménye. Persze, magára a háborúra nyilvánvalóan nincs magyarázat, annyira abszurd, annyira szemben áll Isten akaratával, hogy ebbe nem szabad belerángatni a Jóistent. De hogy az egyén mit tud belőle kihozni, az nem is válasz keresés, hanem feladat.

Ezen a húsvéton vagy majd az ortodox húsvéton vállalnak-e önök, görögkatolikusok plusz szolgálatot, mondjuk, az ukrajnai menekültek megsegítéséért?

Elég jól szervezett a Magyarországra érkezett ukrán görögkatolikusoknak a lelkipásztori ellátása és ők egy héttel később ünnepelnek, ahogyan az ukrajnai görögkatolikusok is. Egyébként Sefcsuk nagyérsek nemrégen jelentette be, hogy ők is lassan áttérnek majd a Gergely-naptárra, aztán hogy a húsvét ünneplése valóban egyszerre lesz vagy nem, azt nem tudjuk. Most például Atanáz atya, a miskolci megyéspüspök fog Budapestre jönni, a mi Tamás-vasárnapunkon, hogy az ukrán testvérekkel együtt imádkozzák majd a föltámadást. Magyarországon ma öt ukrán atya van, egy családos ember és négy szerzetes, akik járják az országot. Ők a mi egyházunk tagjai. Főként Budapesten él sok ezer ukrán görögkatolikus, de már sok-sok éve. Nyilván most jelentősen megszaporodott a számuk, és más városokban is, Miskolcon, Debrecenben, Nyíregyházán, de Székesfehérváron, Veszprémben, Győrben, Tatabányán is ez az öt atya látja el őket lelkipásztori szempontból, illetve mi magunk is rendelkezésre állunk. Vannak ukrán családok, akik például vendégmunkásként sok-sok éve itt élnek, beszélik is a magyar nyelvet, részei a mi magyar görögkatolikus egyházunknak.

Nemsokára Magyarországra látogat majd Ferenc pápa. Vajon a görögkatolikus közösséggel fog-e Őszentsége találkozni?

Erre én is nagyon kíváncsi vagyok. Kértük, és még nem kaptunk választ. Reménykedem. Ferenc pápa a szegényekkel a Rózsák terei Szent Erzsébet templomban fog találkozni, és írtam levelet a pápának, hogy ha már ott van a Rózsák terén, akkor jöjjön görögkatolikus templom. Ezt a kérelmet egyébként a püspöki kar elnökének és bíboros úrnak is megküldtem, várjuk a választ, van esély rá, örülnénk, ha csak egy rövid időre is eljönne hozzánk.

A hivatalos titulusai között mind a mai napig szerepel önnél, hogy szerzetes. Egyházvezetőként mit tudott megőrizni a szerzetesi lét lényegéből?

A szerzetes nagyon boldog ember, mert beteljesült élethivatása van. Ennek én a külső jegyeit, külső körülményeit szinte elveszítettem. Amit lehet, őrzök ebből. Bevallom, ezért járok szerzetesi ruhában, hetenként ezért szoktam elmenni a régi, most üresen álló szerzetesi monostorunkba, meg persze a napi imát is ennek jegyében végzem, már amennyire ez beilleszthető az elég sűrű teendőkkel tűzdelt életembe, napjaimba. De a lényeg, az a belső derű, ami abból fakad, hogy Istennek már egyszer odaadtam magam. Jézus maga ígéri meg, hogy „aki elhagyja apját-anyját, feleségét, gyermekeit, földjét, házát értem és az evangéliumért, száz annyit kap itt a Földön is”. Ezt a száz annyit én már bőségesen megkaptam. Úgyhogy azt mondhatom, hogy a szerzetesi életben is nagyon boldog ember voltam. Amikor annak külső körülményeitől megfosztottak, akkor zokogtam, az nagyon fájdalmas volt, nagyon nehéz. De ez a százannyi már többszörösen visszajött, úgyhogy lényegileg semmi nem hiányzik az életemből.

Amikor ön fiatal szerzetes volt, élete egyik fontos helyszínévé vált egy belgiumi kolostor, a chevetogne-i, mi volt az ottani közösségnek a legfőbb célja?

A célja az egység, az ökumené.

Kelet és Nyugat között?

Kelet és Nyugat között, illetve kiterjesztve aztán az anglikánokkal, protestánsokkal való párbeszédre is. Ott mi úgy lettünk szerzetesek, hogy belenőttünk ebbe a szemléletbe, hogy a monostorban élő monasztikus szerzetes az egységet nemcsak az Istennel éli meg, hanem a testvérekkel való egységben is. Így a monasztikus élet elválaszthatatlanná vált bennem, a gondolataimban az egyház egységétől.

Hogyan lehet ezt a közvetítő szerepet a mai megosztott Magyarországon megvalósítani? Lehet-e? Kell-e? Át lehet-e ezt vinni egy világi társadalomba?

Kell, lehet, nem lehetetlen. Persze, látjuk ennek az ellenkező erőit is, hosszadalmas volna fölsorolni, hogy mi minden nehezíti. Olyan ez, mint a keresztény tanúságtétel, hogy csak akkor tudunk bármit is elérni, ha belső világunkban éljük meg ennek az elhivatottságát. Abból fakad aztán minden tettünk. Én nem vagyok ökumenikus harcos, de a más felekezetű testvéreim is nagyon jól tudják rólam vagy érzik, hogy minden távolságtartás nélkül, testvérként tudok tekinteni és kapcsolatot létesíteni más felekezetűekkel, ortodoxokkal éppen úgy, mint, mondjuk, protestánsokkal. Arra szeretném rávezetni a görögkatolikus híveimet, papokat és híveket, hogy mi létünkben éljük meg ezt a nyitottságot, hiszen a kettő között vagyunk. Ahogy elmondta ön is, földrajzilag is, egyházszervezetileg is és még lelkiségben is. Úgyhogy ha a létünkben megéljük ezt a nyitottságot minden irányban, akkor ezzel tudjuk segíteni az egységet, amely felé szépen halad az egyház, Krisztus egyháza és az egyházak, még akkor is, hogyha nyilván nagyon súlyos nehézségek, gátak is adódnak újra és újra.

Végezetül pedig: van-e a húsvétnak valami különleges üzenete 2023 Magyarországán?

A remény, az újjászületés reménye. Persze minden évben, de most különösen, amikor reménytelennek tűnik a világ sorsa, atomháború árnyékában élünk, de a remény Krisztus. Krisztus föltámadt és ez valóság, úgyhogy a remény is valóság és nemcsak valami halványlila gőz, amit kivetítünk vagy amiről csak beszélünk, de magunk sem gondoljuk komolyan. Ott él a sejtjeinkben. Az ember remélni akar, és ez a remény nem csal meg, mert Krisztus föltámadt.