INFORÁDIÓ
2021. december 6. hétfő
Miklós

presser gábor

a padlás

vígszínház

zene

oláh ibolya

koncert

Horváth Péter szövegkönyvíró, Sztevanovity Dusán dalszövegíró és Presser Gábor zeneszerző (b-j), A padlás című musical alkotói a budapesti Vígszínházban 2019. november 19-én. December 9-én köszöntik a Vígszínházban A padlás című musical egymilliomodik nézőjét, az 1988 óta folyamatosan repertoáron lévő darab ezredik előadása tavasszal lesz.

Presser Gábor A padlás lelkületéről, a női lélekről és a vígszínházi szerelemről

Ezredik alkalommal játsszák A padlást a Vígszínházban, és Presser Gábor a darab megalkotásának kalandos történetét mesélte el az InfoRádió Aréna című műsorában. A zeneszerző, előadóművész beszélt a darab esetleges amerikai jövőjéről, a vígszínházi létről és Oláh Ibolyával való közös munkájáról is.

Presser Gábor az Arénában
 

A járvány fenyegetettségében óvatos? A maszk, a kézfertőtlenítés újfent napi rutin?

Kicsit vissza kell tanulni azt a fajta fegyelmet, amit megtanultam a járvány kezdetekor, mert az idő teltével sokan azt hiszik, mi már ehhez hozzászoktunk. Bár volt egy csomó könnyítés, most nagyon gyorsan vissza kell tanulnunk abba, hogy ez nem játék. Hordom a maszkot. Még dolgozunk a színházakban, és nagyon reméljük, hogy ez így marad, ott minden öt méteren van fertőtlenítő, a zsebemben is van fertőtlenítő kendő. Ezt nem lehet nem komolyan venni, mert az ember nemcsak önmagát veszélyezteti, ha nem veszi komolyan, hanem a többieket is. A többiek iránt is kell lennie bennünk valamennyi felelősségnek.

Dolgoznak a színházban, de van egy tervezett koncert, ami újfent és rendre csak halasztódik, ez A dalok régről és nemrégről. Nem is tudom, hányadik kényszerű időpont van most éppen a naptárában.

Most a negyedik. Már meg is hirdettük az új időpontokat, 2022. március 12. és 13. Egyelőre csak ugyanúgy, ahogy a korábbiakat, a Facebook-oldalakon, az enyémen meg a jegyárusító irodákén. Ez rémes! Az, hogy egy koncertet pótolni kell, nem teljesen ismeretlen fogalom a számunkra, de a legfőbb gond az az, hogy akiknél otthon ott van a jegy, azok ne felejtsenek el majd eljönni két hónap híján két évvel később. 2020 májusában, ha jól emlékszem, tizenkettedikén lett volna az első koncert, most pedig március tizenkettedikén lesz, 2022-ben.

A beszélgetés egyik aktualitása A padlás közelgő ezredik előadása a Vígszínházban. Több mint harminc év távlatából – 1988 elején volt a bemutató – azt gondolja az ember, hogy ez a darab, ami félig mese, félig musical, tényleg szerencsés csillagzat alatt született. Így gondol vissza rá?

Nagyon összetett a kép, nagyon sok balszerencsével, nagyon sok rossz körülménnyel kellett megküzdenünk.

Nem nagyon volt pénz rá, úgy olvastam interjúkban.

Többek között nem volt pénz. A Vígszínházban éppen óriási pénztelenség volt, és Marton László azt mondta, hogy Gabikám, ezt nem adjuk föl. Ő volt az egyetlen, aki engem Gabikámnak szólított, és azt mondta, hogy nem adjuk föl, ezt nem adjuk föl. Hihetetlen körülmények között próbáltak a színészek. A zenefelvételekre nem volt egy fillérünk sem.

Zenészek sem nagyok voltak, ön játszott fel szinte mindent.

Nekem kellett följátszani egy-két dal és néhány taktus kivételével mindent, és nagyon-nagyon nehezek voltak a körülmények. Nem volt pénz díszletre, nem volt pénz jelmezre, és ettől lett az egész olyan, amilyen.

Fölszabadultak a kreatív energiák, és lehetett valami dac is, hogy akkor megmutatjuk?

Igen. Ez a dac kicsit tudatalatti volt, talán nem is fogalmazta meg senki. De mégiscsak valami ilyesmi működhetett. Amikor aztán ránk köszöntött a premier, senki nem gondolta volna a szünetben, hogy mi lesz az előadás végén. Én huszonéve színházban dolgoztam és éltem, azt nehéz volt elhinni, egyszerűen olyan volt, mintha minden elszabadult volna. Akkor azt vártuk, hogy bár a közönség szereti, majd jönnek a kritikák és majd kapunk a pofánkra jó nagyokat. De nem ez történt, a kritikák is a szívükbe fogadták a darabot. Akkor kezdtük elfogadni, hogy ez minden előjel ellenére sikerült, méghozzá sokkal jobban, mint ahogyan azt vártuk. Dusánnal beszélgettünk arról, hogy néha, ha elmegyünk másik színházakba megnézni A padlást, azt vesszük észre, hogy vannak olyan rétegek, amiket mi nem is tudtunk, hogy beleírtunk, de úgy is lehet értelmezni egy-egy gondolatot, egy-egy mondatot, lehet úgy énekelni egy dalt, például. Nagyon érdekes ez.

A Vígszínházban az 1988-as bemutató óta változatlan formában ment. Igaz, hogy a 13 szerepet csak ott közel száz színész játszotta el, tehát e tekintetben itt is volt változás.

A Vígben az eredeti megy. A közel száz színészben van olyan, aki megmentette egy vagy két este az előadást beugrással, s főleg olyanok, akik vidéken is játszották A padlást. Nekik egyfelől viszonylag könnyű volt megtanulni, de másfelől sokkal nehezebb, mintha nem játszották volna, mert megvannak a maguk beidegződései. Nem szokás A padlásba beleírni, nem szokás dalt kihagyni. Ez előfordul a zenés daraboknál, valahogy A padlást úgy kezelik, hogy nem bántják a gyerek cuccát.

Ha még visszamegyünk A padlás keletkezésének időszakára, hogyan emlékszik vissza erre? Ez zenés darab, meseszerű elemekkel és figurákkal készülő darab, ami valahol ég és föld között játszódik? Mik voltak az előzmények? Honnan jött az ötlet?

Nekem teljesen váratlanul. Az 1986-os év eleje volt, nagyon nagy tél, és Dusánnal – nagy elmaradásban lévén, mivel nem készítettük el még Zorán lemezanyagát, amit már nagyon reklamált a hanglemezgyár – elhatároztuk, hogy életünkben először elmegyünk egy úgynevezett alkotóházba. Még soha, egyikünk sem volt ilyenben, de miután tagok voltunk a Magyar Alkotók Szövetségében, vagy nem is tudom pontosan már, hogy mi volt a neve, megszüntették, el tudtunk menni Zsennyére. Egy kastélyszerűségben volt az alkotóház. A legtöbben képzőművészek voltak ott. Mi kaptunk egy szobát, amelyikben volt egy pianínó.

Az jó előjel.

Igen, azért is mentünk Zsennyére, a pianínó miatt. Még azért nem volt divatja az elektromos zongoráknak. Az enyém vagy nyolcvan kiló volt, nem lett volna egyszerű magunkkal vinni hangszert. Elkezdtünk a Zorán-lemezen dolgozni. Szépen haladgattunk, mind a ketten felkészülve mentünk, tele voltunk vázlatokkal. Az egyik délután Dusán elővett, ha jól emlékszem, egy kockás füzetlapot, nagy noteszlapféleséget. Elég nehezen tudom elolvasni az írását, úgyhogy kicsit felolvasott belőle, mondván, ez az elképzelése egy televíziós, ötperces darabokból álló mesesorozat, mint az Esti mese, csak sorozat. Hallgattam, nagyon jó volt. Ugyan az elejétől a végéig ő ezt elképzelte, de hát ez csak úgy hevenyészve van ilyenkor leírva, és mondtam, hogy ez milyen jó. Erre azt mondta, hogy te, de hoztam egy dalszöveget is, merthogy az egyik helyen ez a dal nagyon jó lenne. S odarakta elém a Nem szólnak a csillagokat. Ez A padlásban fontos dal lett.

Azt már lehetett tudni, hogy nem a Zorán-lemezre készül, hanem valami más lesz?

Igen, persze, ott billegtünk a két feladat között, hogy ezt milyen jó lenne csinálni, de hát a Zorán-lemezt is nagyon jó csinálni, sőt, a Zorán-lemez miatt még kapunk is a fejünkre, akkor most már fejezzük be és csináljuk meg, amit kell. Hazamentünk annak a hétnek a végén, megmutattuk Zoránnak a dalokat, neki nagyon tetszettek, és akkor már neki kellett bemutatnia a hanglemezgyári zsűrinek, hogy úgymond engedélyezzék a felvételeket. Az volt a processzus, hogy le kellett adni a dalokat előre. Nem annyira a kottát, mint a szövegeket. Akkor ez nekünk nagyon felszabadító érzés volt. Elkezdtünk ezen dolgozni. Aztán ezerfelé vezetett a dolog. Ne legyen mese, legyen mese, ne legyen tévé, legyen tévé, ne legyen csupa ötperces, legyen egyben. Jaj, az ne legyen! Tévés zenés színház ne legyen. A kezdet nagyon nehéz volt, de volt egy nagy segítségünk, hogy Marton Lászlónak, aki a Vígszínház igazgatója volt akkor már, megmutattuk, és ebben nagyon nagy fantáziát látott.

Tegyük hozzá, hogy ő volt az előző zenés darabok rendezője is, a Képzelt riporttól kezdve a Harminc éves vagyokon át a Jó estét nyárig.

Emiatt még inkább szorongva mutattuk meg, hogy neki elvárásai voltak velünk szemben, az mindig nagy kérdőjel, hogy ő mit lát egy ilyen dologban. Ráadásul egy színházigazgatónak az egyszemélyi felelőssége, hogy azt mondja, ez a darab jó, ezt be akarjuk mutatni. Nyilván megvannak mindenkinek tanácsadói vagy azok az együttműködő kollégák, akiket, ha akar, megkérdez. A Marton kérdezett, főleg Radnóti Zsuzsát. Azt hiszem, hogy egy picivel több fantáziát látott benne, mint mi, merthogy ő már sejtette, hogy merre akarja kibontani. Azt mondta, hogy hozzuk be Horváth Pétert, mert ő egy olyan típusú színpadi író, akinek a munkája ennek a darabnak jót fog tenni. Dusán lírájához Péter meglehetősen csípős vagy csipkelődős humora milyen jó lesz. És telitalálat volt Marton részéről. Miközben semmi nem volt adott a környezetünkben, nem volt pénz, semmi nem volt, aközben nagyon szerencsések voltak azok a lépések, amelyek, most nem tudok jobb szót, a darab fejlesztésével foglalkoztak, legalábbis többnyire.

Két-három évvel ezelőtt jöttek a hírek, hogy a New York-i Broadway-n készül A padlás verziója, készül a fordítás, sőt, próbák is voltak. Igaz, hogy közbejött a világjárvány, de mégis, most mintha nagy csend lenne az amerikai bemutató körül. Így van?

Abszolút. Még nem tudjuk, hogy mi lesz. Mi nem beszélünk Broadway-bemutatóról, egy olyan produkciós cég jelentkezett be a darabra, amelyik a Broadway-n dolgozik. Ez nem úgy működik, hogy jaj, de jó, tetszik ez a darab, akkor gyorsan lefordítjuk és el fogjuk játszani a Broadway-n, hanem ennek megvannak a maga kis kötelező lépcsői. Ha elfogadják, aztán ha jól sikerül a fordítás, ha jól sikerülnek az első próbák – amiken még nem is azok a színészek vannak, akik esetleg benne lesznek majd az előadásban, hanem kifejezetten azok, akik erre a próbára szerződtek –, ha a próbafolyamat végén azt mondják szakemberek, hogy ebben látunk nagy fantáziát, akkor elkezdődik egy igazi próba, akkor megpróbálják a darabot elvinni nagyon kicsike színházakba, a közeli vidékre. New Yorkban úgy mondták, hogy Connecticut állam a legkedveltebb ebből a szempontból, tele van kisvárosokkal, helyes kicsi színházakkal, és akkor ott próbát játszanak. Valójában egy teljesen kész előadást játszanak, de az kimondatlanul is a próbája annak, hogy mehet-e tovább a dolog egy eggyel nagyobb helyre. Ha mehet, akkor lehet, hogy elviszik turnéra. Ha a turné sikeres volt és abból is leszűrik a tanulságokat, akkor, ha kell, belejavítanak, átírnak, nem tudom mi. Általában azt szokták mondani, hogy a legtöbb darabot Bostonba viszik, mielőtt New Yorkba ér.

Van egy előtesztelés?

Abszolút. Ez egy hosszú, irgalmatlanul nehéz processzus, ahol el lehet bukni legalább nyolcszor. Akkor vagy lehet elölről kezdeni, ami nagyon sok pénz és hit kérdése, vagy pedig parkolópályára kerül a darab, vagy éppenséggel megy a kukába. Aztán majd előveszi valaki harminc év múlva és nevet egy jó nagyot, hogy ő csinált belőle világszámot. Erre is bőven van példa. Számomra ez egy nagyon nehezen követhető valami, és az, hogy én ennyit megértettem belőle, nekem élmény volt, mert megértettem, hogy hogyan működik az a fajta színházasdi, amit a nem művészszínházakban, hanem ezekben a profitorientált, „Broadway-színházakban” csinálnak. 2019 nyarán volt egy nagy, 18 napos próbafolyamat, amin próbálták a darabot összerakni, én végig kint voltam. Meg kell mondjam, elképesztő volt ezeknek a színészeknek a zenei teljesítménye, akiknek egyébként, mondjuk tíz százalék az esélyük, hogy bekerülnek majd egy úgynevezett nagy szereposztásba. Nagyon nem tetszett a fordítás, ebből már nagyon sok gondunk volt. Eddig hat angol fordítás készült A padlásból, és teljesen elégedetlenek voltunk mindig. Ezen nem segített az idő. Ezt a fordítást egy nagyon jó arc csinálta, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni, például dalokat baromi jól fordított, de a prózai részek borzasztók voltak. Nekem hihetetlenül nem tetszettek. Dusánnak gyorsan küldettem példányt, ő is elolvasta, neki sem tetszett. Nekem már nagyon sok gondom volt ebből, összevesztem producerekkel a fordítás miatt, mert mindenki hozza a saját embereit. Ezé a New York-i cégé a negyedik fordítás volt. Ilyenkor nemcsak arról szól a történet, hogy nekem mi nem tetszik, hanem arról is, hogy mennyire vonom kétségbe az ő szakmai tudását. Ez nagyon rosszul sült el eddig, nem egyszer és nem kétszer. Most megint ott álltam ezzel a helyzettel, és amikor vége volt ennek a próbafolyamatnak, akkor volt egy megbeszélés, és a producer azt mondta, hogy a fordítás nem működik. Teljesen döbbenten ültem az asztal másik oldalon, létezik, hogy először az életben ezt nem nekem kell kimondani, aki még csak nem is irodalmár vagyok, hanem egy zenész. De azt mondta, ez egyáltalán nem működik, ezt át kell dolgozni.

Vajon az lehet a gond, hogy a darab lelkét nagyon nehéz átvinni a tengerentúlra vagy – maradva a mesei elemnél – az Óperencián túlra? Mert azt, hogy szilvásgombóc, bizonyára le lehet fordítani, még ha nem is készítenek New York-i nagymamák a konyhában önfeledten szilvásgombócot, de, mondjuk, a hozzá kapcsolódó tartalmakat, érzeteket, ízeket vagy érzéseket, azt nagyon nehéz átvinni, még ha elszakadunk az egy az egyben történő fordítástól is. Ez is gond lehet?

Tökéletesen így van. Én is azt a szót szoktam keresni, hogy A padlás lelkülete. Nyilvánvaló, hogy nem túl elegáns, ha én arról beszélek, hogy ennek a darabnak micsoda lelkülete van. De tényleg, van valami ebben a darabban, ami megbonthatatlannak tűnik. A fordításokkal nemcsak az a baj, hogy mondjuk, a történetet nem követik vagy esetleg a fordító nem ért meg olyan kis rezdüléseket, amiket Magyarországon a nézőtéren megértenek az emberek. Visszatérve még az eredeti kérdésre, fogalmam nincs, hogyan áll a dolog, mert egyszerűen nem akarom azt megengedi magamnak, hogy tolakodó módon kezdjek el kérdezősködni, amikor a járvány miatt megint romlik a helyzet és a Broadway nagyon nagy hátast esett. Ez egy több milliárd dolláros iparág. Van, aki már így-úgy áll a két lábán, de az is bizonytalanul, vannak, akik még föl sem tudtak tápászkodni. Minden további nélkül fölhívhatnám őket, de úgyis tudom, hogy azt fogják mondani, hogy szeretnének először tisztán látni, hogy a saját dolgaikból mi az, amit helyre tudnak állítani. Most egyébként már születhetne egy újabb és jobb fordítás, de azért ez jó néhány megbeszélést is igényel.

Született egy teljes zenés darab magáról a Vígszínházról, a Szent István körút 14. Ez amolyan szívbéli ügy? Szerelem Presser Gábor és a Vígszínház között?

Biztos, szerintem ezt szabad kimondanom ennyi év után…

Úgy tudom, van is egy széke otthon Várkonyi Zoltán igazgatói páholyából.

Amikor a színház a századik évforduló előtt állt, Marton szabályosan kiverekedte, hogy a Vígszínházat felújítsák. Nem sokan lehetnek, akik tudják ma, hogy a Vígszínházat bombatalálat érte a második világháborúban. A fele Vígszínház eltűnt és a földdel volt egyenlő. A hadsereg kapta meg a Vígszínházat a Rákosi-érában, lehet, hogy egy kicsivel hamarabb.

Ez volt a Néphadsereg Színház.

Akkor nem az eredeti tervek szerint épült újjá a színház. Külsőre még csak hagyján, de belül egyáltalán nem. A színpad ugyanott volt, ugyanakkora maradt, ugyanakkora maradt a nézőtér, de a leszakadt emeletek újjáépítésekor az 1896-os építészeti elképzelések szerinti megoldásokat nem csinálták meg. Nem voltak szétválasztva a páholyok az első emeleten, hanem oldalt is egybefüggő nézőtér volt. Az emeleti mellvéden, az első sor előtti falon a Néphadsereg különböző fegyvernemeinek a jelképei voltak. Volt ott tankocska, ezek ilyen gipszreliefek voltak, volt két Kalasnyikov X alakban. Na, az egyiket ebből is megvettem, amikor zártuk a színházat. Amikor eldőlt, hogy lesz felújítás, volt egy előadás, ahol elbúcsúztunk a régi Vígtől, ott már gyönyörű dolgok történtek magán az előadáson is, és többek között elárverezték Várkonyi Zoltán kis foteljét a páholyból, elárvereztek pótszékeket, amelyek nagyon édes dolgok, ahogy oldalra lehet erősíteni a nézőtéren a zsöllyesor elejére.

Tordy Géza mesélte, hogy a tihanyi nyaralójában őriz egy nézőtéri széket. Fontos darabok ezek.

Az utolsó pótszékre Szilágyi Tiborral versenyt licitáltunk, a végén ő nyert, meg én gondoltam is, a Várkonyi-fotellal nyugodtan hátrébb léphetek.

Az nem akármilyen darab.

De még akkor maradtak a gipszreliefek. Volt, amit nem tudtak leszedni egyben, ezek ráadásul irgalmatlan nehezek. Én sem tudtam hova tenni, fönt van a szobámban a Vígszínházban, becsomagolva, a földre támasztva. Lehet vagy húsz kiló. Falra tenni nem lehet vagy én nem tudnám, az biztos. Készül a Vígszínház 125 évéről egy film, én kerültem sorra, és azt kérdezték, hogyan lehet az, hogy itt vagytok ötven éveket? Az jutott eszembe, de csak most, hogy én most már nagyon régi vagyok, hiszen csak Halász Juci, Szatmári, meg Lukács Sanyi, Kern Andris jött azelőtt, hogy a Képzelt riporttal bekerültem a színházba. Van nekünk egy 90 éves fodrásznőnk, az Irmike, aki mindenki imádatának a tárgya, Földes Gáborné az igazi neve, Földes Gábor rendezőnek az özvegye. Irmike ott van minden áldott este a Vígben, és dolgozik. Amikor eljött Irmike születésnapja, írtam neki egy dalt, merthogy így vagyunk mi ott együtt. Benne van a dalban, hogy engem te nem fésülsz. Nem tartozom neked semmivel, mert engem te soha nem fésülsz meg, és tényleg, én nem színész vagyok, nekem nem kell fodrász, meg nem hordok szőke parókát. Szóval magyarul: valahogy így vagyunk ott. Ez így persze iszonyatosan giccsesnek is hangozhat. Nyilván ez az ötven év alatt láttam egy csomó embert, aki nem szereti egymást, láttam egy csomó embert, aki pont hogy nem érezte magát odatartozónak, de azoknak, akik még mindig ott vannak, van valami, hogy mondjam, ritmuszavar a szívükben, amikor azt mondják, hogy Vígszínház.

Színház, de már nem Vígszínház, sőt, inkább koncertszínház vagy színházkoncert az, ami készült a közelmúltban. Egy különleges kiadvány, egy könyvbe burkolt CD, a Voltam Ibolyka, amelyen Oláh Ibolya énekel 28 megzenésített verset, és ebből született egy színházkoncert, Női posta címmel. Ez is azért visszanyúlás a színházhoz?

Hogyne! Amikor ez az anyag egy kétéves munka után elkészült, megjelent a könyv, és benne a CD, akkor azt mondták jó néhányan, hogy ezen jobban énekel sanzonokat, mint a színészek. Mondtam, hogy ezt nem tudom, és ilyet úgysem lehet kijelenteni, de hogy fantasztikusan énekel megzenésített verseket, az biztos. És amikor valaki azt az ötletet vetette föl, hogy nem visszük-e ezt valamilyen színházi környezetbe, azt mondtam, hogy igen, jó lenne. Elkezdtünk ezen gondolkodni jó néhányan a baráti körből. A versek jó részét író Parti-Nagy Lajostól kezdve Upor Lacin keresztül egy csomó ember, barátom, akik színházi emberek, ők is győzködtek, hogy ezt vigyük színpadra. Néhány bizonytalan lépés után megkértem Bíró Krisztát, aki maga is színésznő és író is, hogy segítsen, rakodjuk össze. Kerestem egy Szép Ernő-verset, és ő egy nagyon ritka példányt odaadott nekem, kölcsönbe. Az ember az ilyet háromszor meggondolja. Amikor visszaadtam a könyvet, mondtam, gondolkodjon azon, hogy ezt hogyan fogjuk színpadra tenni, biztos, hogy jók lennének valamiféle olyan idézetek, levelek, részletek, mint amiket ő használt a Nőnyugatban. A Nőnyugat egy előadása volt.

Igen, az Örkény Színházban.

Az Örkény előadása volt, de másutt is játszották, és az nekem nagyon tetszett. Azt Kriszta állította össze. Elkezdett adogatni nekem különböző anyagokat Szép Ernőtől kezdve… én döbbenten néztem. Rejtő Jenőről nem is tudtam, hogy nagyon komoly irodalmi anyaga van, amikor ezt a nevet kimondjuk, a zseniális és híres regények jutnak eszünkbe. Kezdett összeállni a dolog, én pedig megemlítettem a Marczibányi akkori igazgatójának, Dolhai Istvánnak, hogy lenne egy ilyen darab. Azt mondta, Gábor, jöjjenek el és beszélgessünk róla, mi szívesen befogadunk érdekes dolgokat. Aztán ő elment Kolozsvárra konzulnak, de a Marczibányi megtartott minket.

Most november-decemberben is lesznek Női posta-előadások.

Igen. A Női postát úgy kell értelmezni, hogy Ibolyka az egész előadásban színpadon van, a háttérben egy nagyon izgalmas és költői vetítés megy, mozgóképek vannak a háttérben, két kiváló muzsikus a színpadon. Tehát egyszerre koncert, egyszerre színház. Ez az előadás nem a legbefolyásosabb száz nőről, nem nagyon sikeres nőkről szól, hanem azokról, akik lehetnének sikeresek, akiknek csak egy hajszál hiányzik, de ők maguk sem tudják, hogy mi hiányzik ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Vagy éppenséggel egy olyan jó napjuk legyen, amire sokat lehet gondolni. Nagyon szépen hozza ezt Ibolyka.

A női lélek miért foglalkoztatja ennyire? Oláh Ibolya mellett Falusi Mariann-nak, Rúzsa Magdinak is készített lemezt, sőt, mindhármukkal volt külön színházi esemény is. Ők kicsit múzsák, inspirálják a zeneszerzőt?

Nyugodtan mondhatjuk ezt, hiszen ahhoz nagyon hideg és távolságtartó zeneszerzőnek kell lenni, hogy valaki tudjon úgy is írni, hogy azt mondja, hogy ez a nő engem semmire nem inspirál, de kért egy dalt és én megírom. Szerencsém volt, mert ha valakiről azt éreztem, hogy nem fog menni, meg tudtam mondani a tőlem telhető legfinomabban, hogy attól tartok, ez nem egy működő elképzelés. Vagy olyanok szóltak nekem vagy olyanok ajánlották fel az együttműködést, akik nagyon inspiratívak voltak. Visszamehetünk egész fiatal koromba, az első női dalomat, a Miért mentél el?-t Zalatnay Sarolta énekelte fantasztikusan. Utána jöttek a Kovács Kati-lemezek, kettő egymás után. Akkor jött Katona Klári. Hát mit kell mondanom még? Hihetetlenül inspiratív énekesnőkről van szó. Nélkülük ezek a dalok nem ilyenek lennének, mert őket hallom magamban, amikor ezeket a dalokat írom. Ibolyát képes vagyok nagyon-nagyon hallani magamban. Felkért, hogy dolgozzunk, és akkor hülyéskedésből azt mondtam neki, hogy nem dolgozom vele, de valójában elkezdtem azonnal gondolkodni, és két-három hét múlva arra döbbentem rá, hogy ha valaki, akkor Ibolyka képes lesz ezeket a verseket úgy énekelni, amivel nagyon nagy hatást tud gyakorolni az emberekre. Ez furcsa összetevő, mert ha nem akarok nagyon udvarias lenni, akkor Ibolyka nem pont az a figura, akiről azt képzelik az emberek elsőre, hogy versekkel foglalkozik. Picit ő is meglepődött, és aztán csináltunk egy-két próbát, és két vagy három elég nehéz Parti-Nagy-szöveget gyönyörűen elénekelt. A Pékszombattól a hideg rázott, amikor végigénekelte, olyan szép volt. Így tanult, tanultunk egyik napról a másikra, minden nap tanultunk ilyen dalokat meg készítettünk felvételeket, és aztán elkezdett matatni a könyvespolcomon, és levette a versesköteteket, majd azt mondta nekem, hogy Pici bá, ezt a verset megcsinálja nekem? Az egy Kántor Péter-kötet volt, még csak nem is női költő. Nem is sok költőnőt zenésítettem meg, mert nem akarok programszerűen dolgozni, elvárás, divat szerint. Ha ez ennél nem mélyebb valami, akkor nem ér semmit, viszont gyanítom, hogy egyébként nehezebb feladat mindenféle szakállas pasasoknak a verseit elénekelni egy nőnek, akkor pedig hadd gyűrődjön Ibolyka, hadd legyen neki még nehezebb, merthogy csak akkor volt értelme ennek az egésznek, ha sikerül belőle mindent kibányászni.

Nyitókép: MTI/Mónus Márton
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018