INFORÁDIÓ
2021. október 16. szombat
Gál

kovács ákos

novelláskötet

irodalom

zene

koncert

Kovács Ákos az első novelláskötetéről, a zene és az írás viszonyáról, és arról, mit nem lehet megúszni

Kovács Ákos az első novelláskötetéről, a zene és az írás viszonyáról, és arról, mit nem lehet megúszni

Hiszek abban, hogy az egy időben készült dalok albumként jelennek meg, mint ahogy hiszek abban, hogy egy könyvben akár húsz év novellái is megjelenhetnek egyszerre, ha azok között van valami szervezőerő, kohézió – mondta az első novelláskötetével jelentkező Kovács Ákos. A Kossuth-díjas előadóművész az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt az olvasás szeretetéről, az írás titkairól, de elárult részleteket az őszre tervezett lemezeiről és a decemberi Aréna-koncertről is.

Kovács Ákos az Arénában
 

Az első prózakötete, Ezt nem lehet megúszni a címe, most jelent meg, 17 elbeszélést tartalmaz, köztük a címadó novellát is. Hajlamos azt gondolni az ember, amikor kézbe veszi ezt a kötetet, hogy ez a járványhelyzet időszakának a termése, merthogy nem voltak koncertek, és dalok, dalszövegek helyett jött esetleg az írás, de aztán felüti az ember a kötetet, és vannak 2001-es, 2006-os keltezésű írások, vagyis ez inkább afféle gyűjteményes kötet?

Nagyon jó a kérdés, mert a pandémia nélkül lehet, hogy nem lenne a kezünkben ez a kötet. Az elmúlt húsz év novellatermése került most közreadásra, régóta írok novellákat, de az elmúlt húsz évben gyűlnek azok a novellák, amelyekre az ember úgy gondol, hogy esetleg már közreadásra érdemesek. És ha nem lett volna ez az időszak, amely az embert szobafogságra kényszeríti, akkor nagyon sok minden nem történt volna meg az életemben. Lehet, hogy arra sem lett volna időm, hogy átnézzem szerkesztői szemmel a régieket, befejezzem a befejezetleneket és esetleg újakat írjak. Nota bene, azért írtunk új dalokat is, meg voltak a karanténnaplós adások is, tehát egy csomó új tartalom jött létre ebben a koncert szempontjából passzívabb időszakban is.

A húsz év termése most ért össze?

Remélem, hogy igen, ezt majd az olvasó fogja eldönteni. Természetesen tele voltam kétellyel. Én 33 éve vagyok szerző, előadó, azzal a tevékenységemmel kapcsolatban is élnek bennem kételyek. Én úgy futottam ennek neki, hogy elviszem kiadókhoz, és az az első kérdésem, hogy érdemesnek tartják-e kiadásra. Én magam is ki tudnám adni, de arra voltam kíváncsi, hogy kiadóban dolgozó, irodalommal foglalkozó, nap mint nap szövegekkel birkózó emberek hogyan vélekednek ezekről az írásokról. Ha ott azt a visszajelzést kaptam volna, hogy ez egy kedves próbálkozás, és sok sikert kívánnak vele a saját kiadásomban, akkor lehet, hogy soha nem jelenik meg ez a kötet. Be kell vallanom, lehet, hogy ez hiúság, hogy nagyon jólesett, amikor szakemberek pozitív visszajelzését kaptam meg az olvasói visszajelzések után.

Gondolom, ha az ember ír egy novellát, megmutatja a feleségének vagy valamelyik családtagjának, és azok is fontos visszajelzések.

A legnagyobb kritikusom a feleségem, és ha az ő mércéjén nem megyek át, akkor nem megyek el a kiadóig sem. Magántitok ez tulajdonképpen, amit most közreadunk, hogy leginkább akkor volt módom írni, amikor elutaztam, amikor egy kicsit koncentráltabban tudtam együtt lenni a szöveggel. Egy ilyen távoli útról felhívtam a feleségemet, és azt mondtam, hogy találtam egy új Marquez-novellát, őrület, hallgasd meg - és felolvastam neki azt, amit aznap írtam. Azt mondta, te jó isten, ez nagyon jó, melyik kötetben van? Akkor éreztem, hogy talán nem járok rossz úton. Ezt biztatásnak vettem, és akkor elárultam neki, hogy ez egy saját írás. Szépen lassan araszolgattam afelé, hogy már esetleg meg lehet mutatni kiadónak is. A kiadó pedig tárt karokkal fogadta, csak arra biztatott, hogy még írjak hozzá, mert a terjedelem még nem elégséges.

Korábban azt tervezte, hogy név nélkül juttatja el ezeket a novellákat valamelyik kiadóhoz, hogy ne befolyásolja a kiadót az ön neve, a más műfajban szerzett ismertsége és népszerűsége.

Elkacérkodtam ezzel a gondolattal, és aztán elvetettem. Egyszerűen a sorsot vállalni kell, ezt nem lehet megúszni - ezért ez a címe ennek a kötetnek.

Magát felvállalni az embernek és az írásait?

Föl kell vállalni, ez egy olyan helyzet, ha a Jóisten megsegít, akkor talán sikerül egy-két falat áttörni. Ha nem, az sem baj, akkor majd azok olvassák, akik számára ez nem elfogadhatatlan helyzet. De volt egy hasonló szituáció, mint amire rákérdezett. Farkas Wellmann Endre, József Attila-díjas költő, a szöveg szerkesztőjétől, Helfrich Judittól kapta meg a novellákat. Megkértem a Juditot, hogy miután Endre az első, akitől szakmai jellegű véleményt kérünk, ne árulja el neki, hogy kinek a szövegeit adja oda. Endre visszaírt, hogy ki ez? Ha már érdekli őt, az jó jel. Aztán azt írta egy e-mailjében, hogy „azt hiszem, hogy ismerem az ürgét, mert ez a történet, ami ebben a novellában benne van, mintha egy dalban már megjelent volna, a Keresd meg a lányt címűben, és az egy Ákos-dal”. Itt Judit megtört a nyomás hatására, és elárulta, hogy Kovács Ákos szövegéről van szó, és erre írta válaszul azt a kis ajánlást a költő, ami végül fülszövegként bekerült más ajánlók gondolatai közé. Azt hiszem, ez a művészet, úgy lenni jelen a világban és a világ dolgairól úgy írni, hogy az összetéveszthetetlen legyen más hangokkal. Nem hiszem, hogy van szebb vagy gazdagabb vagy megindítóbb biztatás, dicséret egy elsőkötetes szerző számára, mint ez.

Jó néhány verseskötet már megelőzte a mostani prózakötetet, az mégiscsak nagyon más műfaj. A líra mindig egyes szám első személy, próza azért más hangszerelésű műfaj, de ez a könyv mégiscsak szinte egyes szám első személy.

Ez lírai epika, lírai próza szerintem.

Nagyon sok a monológszerű szöveg benne, ami egyes szám első személyben íródott, és nagyon személyes.

Olvasóként írómesternek tekintem Updike-ot. Kizárt dolog, hogy ennyi bonyodalmat, drámát, személyes tragédiát megélt volna az író, de azt is kizártnak tartom, hogy ezek ne személyes élmények legyenek. Egyszerre van jelen egy író életében a szintetizáló, a megfigyelői szerep, meg az is, hogy nagyon személyes, belülről kell megpendülni a húrnak ahhoz, hogy zengjen. Én azt vettem észre, és nagy mestereim, akiket rajongva olvasok máig, hasonló dologról számolnak be, hogy először is az írás egy gyötrő, csillapíthatatlan szenvedély. A másik, hogy a líra egy jobban ihletvezérelt valami, a versben történhet olyan könnyedén, hogy készen pottyan a világra, és már csak alig kell ráspolyozni. Az összes prózaíró, akit én szeretek, arról számol be, hogy le kell ülni és írni kell.

És az a bizonyos ihlet, amit az irodalomórákon tanultunk? Az nem kell hozzá, hogy az író éjjeliszekrényére oda van készítve a papír és a ceruza, ha netán álmából fölriad és jön ez az ihletett állapot, akkor gyorsan papírra vesse?

Dalszövegírók is vannak így, ismerek közelről egyet biztos, akinek mindenütt ott vannak a cetlik meg a tollak, ha bármikor eszébe jut valami, de az az érzésem, hogy a prózaírás sokkal több módszerességet követel meg a szerzőtől.

Módszerességet és fegyelmet is?

Az írók nevében ne én beszéljek elsőkötetes novellistaként, de én ezt veszem észre, hogy módszerességet igen, és utána meg kíméletlen kegyetlenséget is, hogy kihúzza az ember azt, amit fölöslegesnek tart. Az is nagyon érdekes, ha az ember kellő módszerességgel és kellő fegyelemmel csinálja ezt, akkor egyszer csak saját nehézkedési ereje lesz ezeknek a történeteknek, a szereplők saját életet kezdenek élni, saját dinamikája lesz a sorsuknak, és akkor egy olyan furcsa kegyelmi pillanat jön el, hogy az ember észreveszi, saját törvényszerűsége vannak annak, amit ír, átlendül egy ponton a történet, és attól kezdve az olyan, mint egy robogó vonat, ami után lohol az ember, próbál fölkapaszkodni rá, és ha sikerül elkapni, akkor lehet utazni vele, már „csak” le kell írni irtózatos tempóban, amit aztán lehet rendszerezni. A szerkesztővel való megbeszélésekkor nemcsak vesszőkön és névelőkön vitatkoztunk, nota bene, Helfrich Judit névelőfetisiszta, hanem utána még lehet rendszerezni, egyik bekezdést a másik után tenni.

Minden szerző olvasóként kezdi valamikor. Ön hogy kezdte?

Írni csak úgy lehet, ha olvas az ember, dalt is csak akkor tud az ember írni, ha sok dalt hallgat. Verset is azért írtam, mert sok verset tanultam meg, sok verset mondtam, nagyon megérintettek. Katarzist mindig a kimondott vagy a leírt szó nyomán éltem meg. Erre a kérdésre nehéz is válaszolni, hogy mi volt az első nagy olvasmánya az embernek.

De volt egy otthoni hátország, egy olyan könyvtár, amiből lehetett válogatni és amiből jöttek azok a szerzők, akik aztán megérintették?

Mi, mint oly sokan Magyarországon, tönkretett polgárcsalád vagyunk, amelyiknek gyakorlatilag mindenét elvették, de a könyvtárunk valahogy túlélte az idők hullámverését, és a szüleim számára is fontos volt, hogy a négy évvel fiatalabb Balázs öcsémmel mi olyan nevelést kapjunk, amelyben a könyveknek fontos szerepük van, hogy mindig az életkorunknak megfelelő könyveket olvassuk. Amikor a szüleink elmentek, mondjuk, színházba, akkor az általunk tiltottnak vélt polcról is vettünk le könyveket, Émile Ajar például így került a kezembe és sok minden más is. Ha nagy revelációkról kell beszélni, akkor soha nem felejtem el azt a Móra Ferenc-történetet, hogy egy fiúcska, amikor a katonák mennek a csatába, szeretne ő is valamit adni, és az ónsípját adja oda. A katona kicsit fitymálja ezt az ajándékot, de azért a mellényzsebébe beteszi, és végül ez az ónsíp menti meg a halálos lövéstől. Emlékszem, hogy kisdiák voltam, ültem otthon, és potyogtak a könnyeim. A katarzisélmény láncolt hozzá az olvasáshoz. Vagy mondok mást, amikor tizenévesen lopkodtam le a tiltott polcról az Updike-könyveket. Én John Updike-tól tanultam meg, hogy létezik olyan, hogy válás, a mi családunkban nem is volt erre példa. Hogy utána ezt az érzelmi csapást hogyan élik meg a gyerekek, a szülők, hogy hogy találnak új partnerre, és megrendített, hogy ilyen van. Ezek olyan, nem akarok túlzó szavakat használni, de olyan letaglózó hatással voltak rám, hogy úgy éreztem, én is szeretném ezt megpróbálni egyszer.

Mindez előbb jött, mint a zenei érdeklődés? A könyvbemutatón azt említette, hogy az irodalom előbb és erősebben érdekelte, mint a zene.

Ez mindig is így volt, és ha Isten megsegít, mindig is így lesz. Nem tartom magam zenésznek, énekes vagyok, mert énekelek meg dalokat írok, mióta eszemet tudom, erről ismer a közönség jelentős része. A zene önmagában absztrakt forma számomra. A feleségem nagy komolyzene-rajongó, és látom rajta, hogy ő egy komolyzenei tétel zenei megoldásain, dallamvezetésén meg tud hatódni. Én ennél sokkal földhözragadtabb ember vagyok, én a kimondott szón tudok meghatódni. Én a szó embere vagyok, engem a dalforma énekel, a zene önmagában nem, az egy játék, nem élet-halálkérdés számomra. De az, hogy miről szól a dalom, szövegileg hogyan illeszkedik a zenére, a kettő nagyon szorosan összefügg, dramaturgiai egységet képez. Formai értelemben nagyon különböző a novellaírás, de ez is egy szöveg, amin keresztül az ember el tudja mesélni, hogy ő hogy lát egy szituációt, hogy lát karaktereket, saját élményeket, másoktól összeszedett történeteket egyaránt bele lehet gyúrni ebbe a nyersanyagba, de magunkon kell átpréselni, mert ha nem személyes, akkor majdnem semmi hatást nem lehet tőle várni.

A család, az élet folytonossága hangsúlyosan előtérbe kerül, mint például a legutóbbi Idősziget című lemezen. A legmegrázóbb novella, a Magunk maradtunk, ha jól tudom, a szülei, nagyszülei levelezésére épül.

Így van.

Ez a fajta örökség, ez a folytonosság ugyanúgy hangsúlyos a dalokban, a versekben, mint a prózában?

Remélem, hogy így van. Nekem ez fontos. Mindenki arról ír, ami foglalkoztatja. Engem ez nagyon foglalkoztat. Az életet ajándékba kaptuk, nem követeltük ki magunknak, és valahogy kötelességünk tovább is adni. Minden, ami nincsen még, életre vár. Ez az első szólólemezemen megjelent dalnak egy szövege. Az az érzése az embernek, hogy minket életre hívott valami erő, és ha mi tehetünk azért, hogy az életnek a csodáját továbbadjuk, akkor tennünk kell érte. Nyilván nem mindenki nevelhet négy gyereket, mint én, az én sorsom az lett, hogy fölfogjam azt, hogy kaptam valamit ajándékba, tulajdonképpen kölcsönbe, és vagy vissza kell adni a feladónak, vagy pedig tovább kell adni azoknak, akik utánunk jönnek. Én négy gyerekkel élek egy háztartásban, bár a 23 éves Marci fiam, a legidősebb, már kirepült, ő külön él, de nem szakadt meg a kapcsolatunk. A legnagyobb lelki élményeim közé tartozik az, hogy ott lehettem a születésüknél, ha jól-rosszul, de az apjuk lehettem, egyet és mást én is adhattam nekik az édesanyjukon kívül, aki a nevelésük jelentős részét intézte. Anna lányom 19 esztendős, az Idősziget lemezen is együtt énekel velem. Most magyarszakos az ELTE-n, és abban, hogy így szeret olvasni és még nálam is intenzívebben vonzódik az olvasott szövegekhez, talán valami részünk nekünk, szüleinek is van. Kata lányom 16 éves, ő a színjátszás felé vonzódik, szerepel is a most készülő kisjátékfilmben, egy villanásnyi szerepe van, csakúgy Julikámnak, a 11 évesnek. Értelmes, udvarias, relatíve normális gyerekek, abban a sok minden más mellett a nevelésüknek, annak a mozzanatnak is nagy szerepe van, hogy olvasó emberek vagyunk és látják, hogy olvasunk. Persze nem akármit, hanem azt, amit a saját értékrendünkön átszűrünk és ami azon átjön.

Egyfajta nyugvópontot is jelent, hogy a szülők elmennek, a gyerekek itt vannak, és ez a folytonosság örökérvényűvé teszi a dolgot?

Valakiben folytatódunk, valakit folytatunk mi is. Most találkozom idősebb családtagokkal, akik mindig azt mondják, hogy apámat látják bennem, ez mindig így van. Nagyon érdekes, hogy a szülők jellemvonásai, fizikai aspektusai milyen furcsa, kevert változatban új értékekkel gazdagítva jelennek meg a gyerekekben, ezt hihetetlen élmény látni. A címadó novella számomra erről szól. Ez olyan, mintha a Felemel dal lenne kibontva egy nagy novellában, amiben vannak profán és vicces részek is, de alapvetően ez az én emlékem apámról. Ez egy nagyon személyes novella.

Van A taxis című novella, amiből időközben egy kisjátékfilm is készült. Korábban rendezett számos videoklipet, sőt, legutóbb ugye egy imázsfilmet az eucharisztikus kongresszushoz kapcsolódóan, de azért mégiscsak más egy játékfilm, mint egy videoklip.

Valóban így van. A kisjátékfilmet leforgattuk már, de sajnos el még nem készült, mert most a nyersanyag ömlik be a vágóasztalra, és majd nekiállunk az utómunkának. Most jön a legkreatívabb része szerintem a filmkészítésnek.

Amerikában már néha nem is engedik a rendezőt a vágóasztal közelébe.

Ez egy szerzői film lesz, úgyhogy itt a rendező nem enged majd senki mást a vágóasztal közelébe, még vágót sem, ezt Juhász Viktor operatőr barátommal kettesben fogjuk vágni, konkrét elképzelésünk van arról, hogy itt mit szeretnénk. A taxis novella tulajdonképpen egy hrabali ihletettségű monológ. Más is utazott már biztos nagy dumás taxisok mellett, én gyűjtöttem ezeket a szövegeket, meg sok-sok irányból érkező alapanyagból állt össze ez a monológ, és mikor ezt megmutattam Hábermann Jenő filmproducernek, aki egy veterán filmalkotó, elolvasta ezt a novellát, és azt mondta, hogy ezt a történetet a Jóisten is arra teremtette, hogy ebből filmforgatókönyvet írjak.

Az megint egy újabb műfaj.

Az megint egy másik műfaj. Alapvetően az az érzésem, hogy az az indulat, ami bennem dolgozik, ez a kreatív energia, ami nem is a sajátom, csak a kordában tartására vagyok rendelve, bizonyos műfaji korlátok mellett iránytalan. Ez olyan, mint a magma, fortyog a mélyben, aztán mindig valami másik hasadékon tör felszínre. A forgatókönyv egy olyan forma, amit én például szó szerint autodidakta módon sajátítottam el, mert amikor a klipjeink forgatókönyvét le kellett írni, akkor is határozott képet kellett adni a munkatársaimnak, a berendezőknek, a jelmezeseknek, az operatőrnek arról, hogy mit szeretnék látni. Precíz ember próbálok lenni és nagyon konkrét, vizionárius ember vagyok, nagyon konkrét képek vannak a fejemben, és ha egy kicsit is nem úgy néz ki, amit megvalósítani próbálunk, akkor az zavar. Írtam a monológ köré egy kis kerettörténetet és különböző olyan megelevenedő látomásokat, amelyek tulajdonképpen azokat a képeket jelenítik meg, amelyeket az emlékeiből kipecáz ez az ürge a monológ közben. És nagyon szerencsés embernek érzem magam egyrészt, hogy bizalmat kapott ez a kezdeményezés, másrészt mert Hábermann Jenő olyan szakembereket tudott adni, akiket én valószínűleg az utcáról bejövő elsőfilmesként nem kaptam volna meg. Ezek a szakemberek érthető szkepszissel fogadtak engem, aztán az első hosszabb beszélgetésben azt vettem észre, hogy sikerül őket meggyőznöm arról, hogy tisztességesek a szándékaim, hogy valami nagyon szép és becsületes dolgot szeretnék csinálni. Elmondtam, hogy milyen filmeket tartok nagyra, melyek nyomdokain akarok menni. Mondtam nekik három rendezőt, Tarkovszkijt, Huszárikot és Makk Károlyt, tudom, hogy ezek nagy előképek, akiknek a poros lábnyomába lépni is bátorság kell. Szerintem bátorság van, és ha a Jóisten megengedi, akkor még tehetség is lesz hozzá, és az a hozzáállás, amit a kollégáktól tapasztaltam, elképesztő volt. Amikor azt érzékeli az ember, hogy a lelkesedését teljes mértékben rá tudja ragasztani a többiekre, az nagyon nagy élmény. Mindenki teljes odaadással dogozott. Most abban az állapotban vagyunk, amikor már minden forgatott anyag megvan, több mint ötszáz jelenetünk van fölvéve, ezt most beöntjük a vágóasztalra, rengeteg hangi utómunka is lesz vele.

Hol lehet majd találkozni ezzel a filmmel?

Ehhez a részéhez egyáltalán nem értek, ez a producer vagy a producerház dolga lesz.

Ez még a jövő zenéje?

Bennem is vannak kérdőjelek ezzel kapcsolatban. A pályázatban az szerepel, hogy a Duna Tv-n kell leadni. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan kisebb-nagyobb hazai vagy külföldi rövidfilmfesztiválok, ahol esetleg létjogosultsága lehet, megjelenhet majd a saját videocsatorna-felületünkön is. Én nem tartanám elképzelhetetlennek egy hasonló zsánerű nagyfilm elé kísérőfilmnek betenni. A kollégákat azzal szórakoztattam, amikor megpróbáltam őket összefogni a nagy lélegzetű munkanapjaink elején, hogy biztos fogunk Karlovy Varyban nyerni egy vázát. Aztán ebből szállóige lett a forgatáson. Olyan élmény volt ez a forgatás, amit nagyon nehezen tudok elmesélni, mert megdöbbentő dolgokat éltem meg. Az első napon át kellett venni a taxis lakásának az elkészült díszletét, és egy kis félelemmel a szívemben mentem a helyszínre, mert az a baj, hogy olyan erős vízióim vannak, olyan erős képeket látok magam előtt, hogy ha annál kevesebbet látok, akkor ez feszültté lesz. És akkor beléptem az elkészült helyszínre, ahol az elképzeléseimnél egy tízszer jobb dolog várt. Könnybe lábadt a szemem, a berendező hölgyet megöleltem, és megropogtattam a csontjait, mert mindenre számítottam, de erre nem. Vagy mondok mást: rengeteg kérdést tesznek fel ilyenkor a különböző részfeladatoknak a szakemberei, akik bombázzák a rendezőt a kérdéseikkel. Az első asszisztensem, Bericzky Emília, egyszer azt mondja nekem, hogy a végső jelenetben a taxis ül az ágyon és olvas. Mit olvas? Áh, mondom, a mindenségit! Nem tudok rá válaszolni. Na figyelj, most hazamegyek, végiggondolom, és fogok jelentkezni. Hazamentem, három napig írtam egyfolytában. Ebből lett a Magunk maradtunk című levélváltás, ami szintén bekerült a könyvbe. Az az utolsó darab, ami elkészült, az utolsó pillanatban. Már a sajtó alá rendezésnél tartott a könyv, amikor bekerült egy újabb novella azért, mert ez az első asszisztens föltette nekem ezt a kérdést. És engem annyira piszkált, hogy nem tudok elsőre válaszolni, hogy elkezdtem a szüleim, nagyszüleim levelezését elővenni, elkezdtem fiktív elemekkel feldúsítani, és a kisiskolás gyerekkortól, amikor ez az emberpár megismerkedik egymással, egyikük haláláig tartó levelezés végigviszi az egész életüket. Ezt a levelezést fogja a taxis olvasni az ágyon, de nyilván nem ezt a hosszú, húszoldalas novellát.

Azért beszéljünk zenéről meg dalokról is. Tavasszal megjelent egy maxi CD hét dallal. A maxi CD általában előrevetít egy készülő albumot. Így van ez most is?

Remélem, hogy így van. Most már az album szónak talán semmi értelme nincsen ebben a műfajban, én mégis egy régivágású fickó vagyok, szeretnék albumot kihozni, talán valamikor jövőre ilyenkor, ha békeidőket élünk és az emberek még ilyesmire rezonálnak.

Ma már nincsenek lemezboltok, ahol válogathatunk a CD-k között, az autókban már nincsenek CD-lejátszók, voltaképpen fájlok vannak, dalok vannak, virtuális tér van és letöltés. Nem baj?

Ebben sok jó is van. Szerintem elég baj, hogy csak ez van, de ha mellette még megmarad a létjoga más formátumoknak, akkor jó. Én hiszek abban, hogy az egy időben készült dalok albumként jelennek meg, mint ahogy hiszek abban, hogy egy könyvben akár húsz év novellái is megjelenhetnek egyszerre, ha azok között van valami szervezőerő, kohézió. Október vége felé, ha minden úgy megy, ahogy tervezem, akkor két kiadvánnyal jövünk még. Három új dal is született, ezek egy középlemezen fognak napvilágot látni egy koncertfelvétellel együtt: a Fel a szívekkel című tavaszi dalunknak elkészült a Budapest Parkban elképesztő közönségreakcióval egy nagyon lendületes koncertfelvétele. Három új dalból az egyiknek Madarász Gábor barátom, Madi a zeneszerzője, a másik zeneszerzője Menczel Gábor, a harmadiknak a zeneszerzője jómagam vagyok, és én írtam a szövegét is. Ezzel a középlemezzel, ami CD-n is reményeim szerint megjelenik, egy időben egy bakelitmegjelenést tervezünk: a 15 évvel ezelőtt megjelent Még közelebb című albumot az évfordulóra szeretnénk kiadni dupla bakeliten. Nemcsak a lemez teljes anyagát kevertük újra a bakelithez, a hangzáshoz, hanem korabeli remixek is helyet kaptak új keverésben a D oldalon. Ha minden úgy megy, ahogy szeretnénk, akkor napra pontosan a 15 évvel ezelőtt,i október 20-i megjelenésnek az évfordulóján kijöhet a dupla LP korlátozott példányszámban a Még közelebb albumból, és szeretném ugyanezen a napon kihozni azt a középlemezt, amelyen a koncertfelvétel és a három új dal szerepel.

A Fel a szívekkel című dal a járványhelyzet utáni újrakezdés jegyében. Hogyan tekint vissza erre az időszakra, annál is inkább, merthogy ön is megküldött a betegséggel?

Sehogy. Elfelejtettem az egészet. Megéltem a betegséget és nem volt jó, mert a fülemen vettem a levegőt.

Ez vajon azért van, mert az ember igyekszik a rosszat minél távolabbra tolni magától? Mert az életünk nem ugyanott és nem ugyanúgy fog folytatódni, mint ahol abbahagytuk?

Nagyon sok minden változott, nem ugyanott folytatjuk. Szeretnénk ugyanott folytatni, nem is lenne baj, ha ugyanott tudnánk, de biztosan vannak tanulságai ennek, másképp próbálunk egymáshoz is állni, valahogy a törékenységünkkel is jobban tisztában vagyunk. Nem biztos, hogy ezt sokáig hordozzuk magunkkal, mert emberi dolog az is, hogy el akarjuk felejteni ezeket a szobafogsággal töltött hónapokat, a betegséget.

Meg készenlétben tartjuk a zsebünkben a szájmaszkot.

Nálam is itt van, ha éppen kell, akkor fölveszem, persze, de én annyira próbáltam valami tevékenységen átlendülni ezen az időszakon. Ott voltak a karanténnaplók, a koncertek, az Aranyszárnyú angyal, a Jerikó-feldolgozás, a Fel a szívekkel című dal, a koncert-DVD, aztán jött a film, a könyv, ismét az új dalok, aztán koncertezhettünk, szóval annyira próbált az ember munkába feledkezni, hogy a szó szoros értelmében megfeledkeztem arról, amin túl vagyunk. Nem felejtettem el, hiszen például halottaim emlékeztetnek rá.

Sokan mentek el az ismeretségi körből?

Mindenképpen ahányan elmentek, annyival többen mentek el, mint ahánynak el kellett volna. Egy embert kiemelek, Horváth Attila gyártásvezetőt, aki a koncertfilmjeink gyártásvezetője volt, velem nagyjából egykorú, aki az összes klipemnek a gyártásvezetője volt, aki a most készülő, A taxis című novellából készülő filmnek is a gyártását megkezdte. Ő belehalt például. De van barátom, aki 97 napot volt lélegeztetőgépen, és katartikus élmény volt őt látni a siófoki koncertünkön, ahogy saját lábán állja végig az orvosi parancsok ellenére, mert így szerette volna. A veszteségek azért emlékeztetik az embert arra, hogy itt valami katartikus, egészen döbbenetes, példátlan dolog történt, de a feladatok meg a gyerekeink tekintete azért a fókuszt leveszi erről. Emberek vagyunk, előre próbálunk nézni. Engem is ezek a feladatok éltetnek, hajtanak. Nem lenne elegáns, ha én még mindig azzal kezdeném az interjúimat, hogy itt volt ez a betegség, és volt egy nap, amikor bementem a feleségemhez, azt mondtam, mert én elég rosszul voltam, hogy figyelj, már ne a mentőt hívd, hanem egy másik autót, ami majd innen lábbal előre visz el. Akkor azt mondta, hogy na jó, feküdj vissza, majd kialszod, és neki lett igaza. Az élet él és élni akar, és ez a fontos, és én is szeretném másokban is fölkelteni az erre való vágyat, meg magamban is ezt élesztgetni.

Visszatérve a novelláskötet majdani olvasóira: a nappaliban egy kellemes karosszékben szépirodalmat olvasó ember, aki esetleg kinyit még mellé egy üveg sauvignon blanc-t is, az egy kicsit már olyan anakronisztikus, nem?

Igen, de sokan vannak így. Szinte szó szerint ezt írta le valaki a hozzászólásában, hogy na most van az, hogy a gyerekek már alszanak, a borkorcsolya a sütőben van, a bort már kitöltöttem, és most idekuckózom a nappaliba, és olvasni fogok. És nem egy, nem két ilyen ember van. Azok, akik sorban álltak a bevásárlóközpontban a dedikálásért, akik a könyv megjelenésének a napján fölnőtt, meglett emberek is három órát álltak sorba azért az egypercnyi idézőjeles vagy idézőjel nélküli találkozásért, így fogják olvasni, biztos vagyok benne. Fantasztikus visszajelzéseket kapok. Azt írja valaki, hogy később szálltam le a buszról, mert a könyv annyira elrepített egy másik világba. Ilyen és hasonló nagyon emberi gesztusokat kapok, és hihetetlen boldoggá tesz, mert ez valami furcsa és talán parányi, de mégiscsak tükörképe annak az elragadtatásnak, amit én éltem meg a nagy szerzők olvasásakor.

Beszéltünk a következő időszakra vonatkozó tervekről, és egyet nem említettünk még: az Aréna-koncertet.

Már több mint másfél éve várunk arra, hogy koncertezhessünk az Arénában, és ha minden jól megy, akkor december 11-én egy nagy ünneppel zárhatjuk az évet.

Valóban egy nagy ünnepi koncert lesz?

Remélem.

A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018