INFORÁDIÓ 
2020. november 28. szombat
Stefánia

romsics ignác

trianon

trianoni békeszerződés

Romsics Ignác történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja beszél a Veritas Történetkutató Intézet a Megszállástól - megszállásig, Magyarország a nagyhatalmak szorításában 1944 -1949 című történészkonferenciáján a Parlamentben 2014. szeptember 29-én.

Romsics Ignác Trianon valódi okairól és a feldolgozhatatlan következményeiről

Infostart / InfoRádió

Június 4-én lesz száz éve, hogy megszületett a trianoni béke, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott Magyarország történetén és lelkén. Romsics Ignác történész a témában írt kötete kapcsán beszélt a békeszerződés évszázados előzményeiről, az előre lefutott tárgyalásokról és a magyar diplomácia tehetetlenségéről az InfoRádió Aréna című műsorában. Az interjú rövidített, szerkesztett változata.

Idén száz éve, hogy megköttetett a trianoni békediktátum. Száz év elteltével történészi körben nagyjából megvan a közös nevező?

A történészek túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy Trianonhoz négy tényezőnek az összetalálkozása vezetett. Ilyen a történelmi Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi kérdés kezelése. Ilyen a XIX. század második felére a Monarchia, illetve Magyarország határai mentén kialakult irredenta államok területszerző törekvése, mint Olaszország, Szerbia és Románia. Ilyen nem utolsó sorban, hogy a háborút elvesztettük és a győztes antant hatalmaknak a stratégiai érdekei azt diktálták, hogy a Monarchia helyén kis államokat hozzanak létre, és negyedikként ilyen az a kaotikus polgárháborús állapot, amely a Kárpát-medencében 1918 őszén, 1919-ben kialakult, és amely sokáig lehetetlenné tette, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon Párizsba 1920 januárjában. Hangsúlyeltolódások vannak abban, hogy a négy tényező közül ki melyikre helyezi a hangsúlyt, de a szakmában nagyjából ebben konszenzus van, ugyanakkor a közéletben és a publicisztikában lehet találkozni másfajta véleményekkel is.

A trianoni békeszerződés által érintett más országok, például Románia vagy Szlovákia történészi köreiben mi az elfogadott álláspont?

Alapvetően mást nem tud megállapítani egy román vagy szlovák történész sem erről az egész folyamatról, miközben a végeredmény, a konklúzió teljes mértékben különbözik és különbözni is fog. Mi, magyarok ezt a mai napig egy traumatikus történelmi eseményeként nem tudjuk földolgozni, de ugyanez a románoknál meg a szlovákoknál egy örömünnep.

Ha Trianonról és a trianoni békeszerződésről beszélünk, akkor vissza kell nyúlnunk az előző esztendőkhöz, illetve az első világháború végéhez, 1918-1920 közötti időszakhoz. Ha megnézzük ezt a nagyon sűrű két esztendőt, akkor ez rossz döntések, rossz válaszok, választások, rossz helyzetek sorozata volt?

Én még korábbra visszanyúlnék, a török idők utáni betelepítésekig, amelyek véglegessé tették azt, hogy a történelmi Magyarország nem kizárólag egy magyar etnikumú, hanem egy sok nemzetiségű állam. Abban az időszakban, a XVIII. században a magyarok aránya még talán a 40 százalékot is alig érte el. Ez 1910-re változott, javult, de az 1910-es magyar statisztika szerint, amelynek a hitelességét a románok és a szlovákok kétségbe vonják, Horvátországgal együtt a magyarok aránya 48 százalék volt, Horvátország nélkül 54 százalék. Mindaddig, amíg a nemzeti identitás alapja nem a nyelv és a nyelven alapuló nemzeti kultúra volt, addig ez nagy problémákat nem okozott. A rendiség korában, 1848 előtt jobbágyok voltak, városi polgárok voltak és nemesek voltak, de a polgári állam kialakulása után ez alapvetően megváltozott, és a jogegyenlőség keretein belül egyre fontosabbá vált a vallás helyett a nemzeti hovatartozás, és a nemzeti elitek, amelyek a XIX. században létrejöttek, nemcsak a magyar, hanem kisebb mértékben a román, a szlovák is, arra törekedtek, hogy azon a területen, ahol ők laknak, ahol ők vannak többségben, a saját jelképeiket fölhasználva saját maguk igazgassák azt a közeget. Röviden azt mondhatjuk, hogy autonómiára törekedtek. Ezt a magyar politikai vezetés elfogadhatatlannak tartotta és mindig visszautasította.

Tehát egy politikai nemzetben voltak csak hajlandók gondolkodni.

A hatalmas nemzetiségi törvény kimondta, hogy Magyarországon egy politikai nemzet van, ennek az államnak a nyelve a magyar, miközben engedélyezte azt, hogy egyházi szinten, iskolai szinten és az alsó fokú közigazgatás szintjén használjanak olyan nyelvet, amelyet akarnak, de ahhoz, hogy valaki igazából följusson az elitbe, ahhoz a magyar nyelven és a magyar kultúrán, az asszimiláción keresztül vezetett az út. Ez volt az egyik alaphelyzet, amivel a nemzetiségi vezetők egyre kevésbé voltak elégedettek, és vagy autonómiát akartak, vagy föderalizálni. A XIX. század utolsó harmadától kaptak egy külső támogatót: a délszlávok Szerbia, a románok pedig Románia formájában, amelyek tudatosan törekedtek a rokon népeik által lakott területek megszerzésére. Ez békés viszonyok között kezelhető probléma volt, a háború azonban minden ilyen törekvést valamiféle katalizátorként fölerősített, radikalizálódtak a szociális és a nemzeti törekvések is. Harmadikként lényeges, hogy a győztes nagyhatalmakról nem lehetett tudni sokáig, hogy milyen elképzelésük van a térségről. Ők sokáig ingadoztak, 1918 elejére azonban egészen egyértelműen eldöntötték, hogy a Monarchia nem maradhat meg, és a történelmi Magyarország sem maradhat meg.

Pedig 1916 körül még a Monarchiában gondolkoztak.

Nem mindenki. Két vagy három dolog változott meg, és ennek következtében az ő álláspontjuk is. A legfontosabb talán az volt, hogy a fő keleti szövetségesük, Oroszország kiesett a háborúból, és 1918 tavaszán olyan békét kötött Breszt-Litovszkban a németekkel, amely lehetővé tette Németország kiterjesztését kelet felé, és ez azt a veszély jelentette, és ezt így értelmezték Párizsban és Londonban és Washingtonban is, hogy Németország olyan kontinentális hegemóniára tesz szert, amit nagyon nehéz vagy lehetetlen lesz ellensúlyozni. Ebből a szempontból fontos volt az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája és a viszonya ehhez. IV. Károly, az új uralkodó próbált kilépni a háborúból, de ez sikertelen volt, és végül 1918 tavaszán ő is egy olyan egyezményt kötött a német császársággal, amely a háború utáni időszakra szoros katonai és politikai-gazdasági szövetséget írt elő. A Monarchiának volt több mint 50 millió lakosa, a német császárságnak több mint 60 millió, hatalmas nyersanyagbázissal, ukrajnai gabonaföldekkel, egyebekkel. Ez egy olyan, több mint 100 milliós embertömeg lett volna, a Mittel-Europa, ahogy a németek nevezték, amivel később nem tud mit csinálni a kicsi Franciaország és talán még az Egyesült Államok sem. Miután a Monarchia megkötötte ezt a szövetséget a német császársággal, ezt úgy vették le, hogy nem lehet benne megbízni, nem lehet fölhasználni németellenes célokra. Ki fogja akkor a németeknek a keletre irányuló expanzióját megakadályozni? Ez az a kérdés, amelyre azt a választ adták, hogy létre kell hozni olyan kis államokat, amelyek fölhasználhatók részben Németország keleti irányú támadásának, részben pedig az orosz bolsevizmus Nyugatra terjedésének a blokkolására. 1918 áprilisában Rómába összehívtak egy tanácskozást a Monarchia elnyomott népeinek a képviselőivel, onnantól a kérdés nem az volt, hogy megmarad-e a Monarchia vagy a történelmi Magyarország, ez eldőlt, hanem hogy az új államok határai hol fognak húzódni. Kész tervekkel érkeztek Párizsba, és nagyon nem volt mindegy, hogy ebben a helyzetben milyen politikai helyzet van Magyarországon. Tud-e a magyar állam erőt mutatni, ha tud, akkor az sikeres-e, vagy pedig nem tud erőt mutatni, és hagyja, hogy a szomszédos államok létrehozzanak egy fait accomplit.

Ez azt jelenti, hogy ha valamelyest is ütőképes magyar haderő lett volna, mondjuk, a Partiumban vagy akár a Felvidéken, akkor másképp alakulhatott volna?

Én eddig tényeket vagy tényszerű megállapításokat tettem. Azt, hogy mi lett volna akkor, nem tudjuk, mert sok minden tényezőtől függ. De joggal állapítható az meg, hogy az induló Károlyi-kormánynak az a föltevése, hogy ha mi békülékenyek vagyunk és az antant jóindulatára hagyatkozunk, akkor a békekonferencián méltányos elbírálásban lesz részünk, tévedés volt, naivitás volt, különösképpen nem volt helyénvaló egy hadügyminiszter szájából azt hallani, hogy nem akarok többé katonát látni. De szeretném hozzátenni, hogy Linder Béla hét napig volt hadügyminiszter. Az, hogy nem tudott fölállni néhány hónapon belül egy magyar nemzeti hadsereg, döntően nem Linder Bélán múlt, mert után sem tudott fölállítani Bartha Albert és más sem egy ütőképes nemzeti hadsereget. A helyzet az volt, hogy a monarchia hadseregében relatív kevés ezred volt magyar többségű, és ezek szét voltak dobálva az országban. Bármiféle területvédelemhez előbb nemzeti alapon meg kellett volna szervezni egy hadsereget. Amikor a toborzótisztek kimentek vagy egyszerűen be akarták az embereket hívni, akkor számos esetben nem akartak katonák lenni, és ezen megint nem csodálkozhatunk, mert négyéves háború után voltunk, rengetegen meghaltak, sokan kéz, láb nélkül, vakon vagy félvakon jöttek vissza, és aki visszajött, az örült, hogy megúszta.

Erős háborúellenes hangulat volt.

Volt, de amikor egy kis közösség védelméről volt szó, akkor az embereket fegyverbe lehetett szólítani. Például a felvidéki hadjáratot azok a Salgótarján, Balassagyarmat, Miskolc környéki bányászok és munkások vitték sikerre, akiket személy szerint az otthonukban támadtak a csehek. A székelyekből is Erdélyben sikerült egy tízezer fős hadsereget összetoborozni egy-két hónap alatt. De amikor 1919 nyarán elrendelték a Duna–Tisza-közére a toborzást, hogy a cseheket föl lehessen tartóztatni, akkor a Tanácsköztársaság ellen a legnagyobb ellenforradalom, parasztfelkelés robbant ki, mert nem akartak katonának állni. Az valószínűleg segített volna valamit, ha meghirdetik, mint ahogy Kossuth 1848-ban tette, hogy aki beáll a hadseregbe, az a leszereléskor, a háború végén kap tíz vagy húsz hold földet, és ha nem éli túl a háborút, akkor megkapja a felesége vagy a gyerekei. Ha a magyar delegáció úgy megy ki Párizsba, hogy bizonyos trianoni határ menti magyar területek magyar kézen vannak, akkor ez egy jobb tárgyalási pozíció lett volna, mint úgy, hogy a románok itt voltak Budapesten és a Duna-Tisza közén, úgy kellett őket kierőszakolni, de a Tiszántúlt még mindig megszállást alatt tartották.

Ez egy többoldalas cikk. Lapozzon!
Nyitókép: MTI/Soós Lajos
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018