A brit kutatók az utóbbi ötven év folyamatait elemezve két jelentős változási hullámot figyeltek meg a Fekete-tenger élővilágában. A hetvenes évek intenzív halászata megfosztotta a tengert a csúcsragadozóktól, például a delfintől, a makrélától és a kékúszójú tonhaltól.

Ragadozók hiányában jelentősen megnőtt a kisebb, planktonnal táplálkozó halak, például az ajókák és a sprotnik száma.

Ezt követve a halászok ezek felé fordultak, a modern eszközöknek köszönhetően olyan eredményesen, hogy a kilencvenes évek elejére ezek állománya is összeomlott.

Ezt a második változási hullámot kihasználva nyomult be a Fekete-tenger életterébe a hajók ballasztvizével érkező fésűs medúza. Méghozzá akkora sikerrel, hogy egy 2005-ös vizsgálatban egy helyen ez a szervezet alkotta a biomassza 90 százalékát.

Kihasználta a lehetőséget

A brit kutatók vitába szállnak azzal az elképzeléssel, hogy a fésűs medúza okolható a halállomány összeomlásáért, szerintük a kapcsolat éppen fordított: a túlhalászat nyitott teret a betolakodó organizmusoknak.

Ezt megerősíti, hogy a fésűs medúza nagy mennyiségben fogyasztja az állati planktont, amire csak a planktonevő kishalak számának drasztikus csökkenése után volt lehetősége.

Noha a halállomány összeomlása után sokan felhagytak a halászattal, és elkezdett nőni a kisebb halak száma, a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy a kifogható mennyiség korlátozása önmagában nem elégséges.

A környezetszennyezés és a klímaváltozás ugyanis bármikor újabb csapást mérhet a Fekete-tenger élővilágára, így komplex megközelítésre van szükség.