eur:
411.32
usd:
392.56
bux:
79551.8
2024. november 25. hétfő Katalin
European flags in front of the Berlaymont building, headquarters of the European commission in Brussels.
Nyitókép: Jorisvo/Getty Images

Politikailag megosztottabbá tette az Európai Uniót 2021

Az uniós intézmények ünnepi üzemmódra váltanak: ha nem történik drámai világpolitikai esemény, január első hetéig nincs újabb EU-fejlemény. Cserébe megkezdődhet a mérlegkészítés, ami a szokottnál több figyelmeztető jelet tartalmaz a közösség jövőjére nézve.

Az EU léte és működése szempontjából számba vehető pluszok és mínuszok tekintetében a 2021-es év kétségtelenül sok pozitív eredményt is produkált. Mindenekelőtt: a közvéleményt legjobban foglalkoztató, második éve tartó járvány kapcsán, ha döcögő indulás után is, de végül megvalósult a tagországok megfelelő szintű vakcinaellátása, csaknem határidőre – nyár végére (annak eleje helyett…) – valóra vált uniós átlagban a 70 százalékos átoltottság, és még éppen a turistaszezon csúcsidejére sikerült beüzemelni az EU-szintű védettségi igazolás (a Covid-kártyák) rendszerét is.

Az év során több nagy átfogó uniós politika kapcsán is sikerült előbbre lépni. Megszülettek a hétéves keretköltségvetés végrehajtásához szükséges szektorális részletszabályok, továbbá minden országban sikerese lezajlott az alapszerződés olyan értelmű módosításának ratifikálása, ami lehetővé tette a Covid okozta gazdasági károk kompenzálására tervbe vett 750 milliárd eurós helyreállítási alap megteremtését. Néhány kivételtől eltekintve megszülettek a szükséges nemzeti helyreállítási reformprogramok, és az országok elsöprő többsége már a nyár folyamán elkezdte kapni a beígért 13 százalékos előleget (a kivételek között van Magyarország is).

A közösségi nagypolitikák közül a közös agrárpolitika esetében sokéves alkudozást lezárva sikerült pontot tenni a KAP kilátásba helyezett reformjára, emellett zajlik a digitális szolgáltatások és a digitális piacok egységes szabályozását célzó jogszabálycsomagok elfogadásának a folyamata (igaz, az érdemi viták még a következő félévi francia EU-elnökségre várnak).

És ami talán az év legfontosabb (globális vonatkozásban is nagy horderejű) eredménye volt: megszületett az európai zöld megállapodás, az átfogó klímapolitikai csomag célszámainak a politikai szintű véglegesítése („Fit for 55”) mellett esélyt adva egyúttal arra, hogy a tervbe vett további intézkedések sorával segítik majd a körforgásos gazdaságra való áttérést, a biológiai sokféleség fogyásának megállítását, a biodiverzitás erősítését vagy az európai mezőgazdaság ökológiai termelés felé fordítását is.

Éppen ez utóbbi kapcsán mutatkozott meg azonban igen hamar és meglehetősen markánsan a végrehajtást már láthatóan nehezítő, és a továbbiakban egyre mélyülő vitákat előrevetítő tagállami megosztottság is.

A klímacsomag ugyanis a tervszámok teljesítése érdekében több olyan intézkedést is kilátásba helyezett, amelyekről nyilvánvalóan nehéz lesz – ha ugyan nem lehetetlen – közös nevezőre jutni.

A korábbi klímavédelmi mechanizmusok ugyanis alapvetően csak a nagyipart érintették, a legfrissebb tervek azonban immár olyan területhez is hozzányúlnának – a közúti közlekedés és a lakóházak kibocsátásbarátibb üzemeltetése –, aminek következményei a lakossági terhek növekedésében is minden bizonnyal lecsapódnak majd. Ez pedig politikailag több ország számára (ismert módon Magyarországnak is) elfogadhatatlan, vagy legalábbis tetemes kompenzációs igényt vet fel.

Ez a szembenállás aztán még erőteljesebbé vált az év második felének egy régen nem tapasztalt és ezért uniószerte növekvő riadalmat keltő fejleménye fényében: az energiaárak meglódulása nyomán. Az utóbbi okai szerteágazók: a Covid korábbi szakaszait kísérő gazdasági leállásból az újraindulás hirtelen megugrott energiaigényéhez történő átlépés önmagában sem lett volna zavartalan, de hozzá még súlyosbító körülményként adódott az európai készleteknek a szokott szint alá apadása, és az a tény, hogy ezek újbóli feltöltését az ellátók akadozó beszállításai egyre kétségesebbé tették. (Számos politikai elemző politikai szándékot sem zár e tekintetben az orosz energiapolitika részéről, amit persze Moszkvában cáfolnak.)

Annyi bizonyos, hogy ilyen körülmények között már az eddigi klímapolitikai követelmény, a karbonkibocsátási engedélyek vásárlásának és kereskedelmének rendszere is – jóllehet, egyelőre csak a nagyipart érinti – a tovagyűrűző hatások révén növekvő terheket rótt a gazdaság egészére is. Beleértve a fogyasztói oldalt is, amely leghamarabb az üzemanyagárak megugrásában tapasztalhatta a helyzet romlását.

Megélénkült tehát a vita általában is a klímapolitikai célok, eszközök és mechanizmusok tekintetében, ami viszont

a különböző helyzetben lévő tagállamok növekvő érdekellentétei mentén vált egyre elkeseredettebbé.

A fő frontvonalak a tagországok között itt mindenekelőtt a szénenergia kivezetésének lehetséges ütemezésében és feltételeiben, a földgáz jelenlegi és közeljövőbeni szerepének a tisztázásban és az atomenergia minősítésében van. Mindez odáig vezetett, hogy végül ezek tekintetében megállapodás nélkül zárult a legutóbbi EU-csúcs, miként előtte annyi más, alacsonyabb szintű tanácskozás is.

Hasonló okokból az Európai Bizottság is, éppen a héten, tovább halasztotta a klímacsomag szempontjából kulcsfontosságúnak tekintett taxonómia-tervezetének az elfogadását is.

Ezek a viták és szembenállások pedig mind inkább rárakódnak egy sor más, jelentős részt immár politikai természetű konfrontációra is. A Magyarországgal és Lengyelországgal szemben voltaképpen már évek óta zajló jogállamisági eljárások és folyamatok minőségileg új szakaszba léptek azzal, hogy az év során a két ország – de különösen markánsan a lengyel kormány – konkrét döntések kapcsán nyíltan is megkérdőjelezte a nem piacszabályozással kapcsolatos területeken az európai uniós jog, és így a vonatkozó ügyekben az európai bíróság illetékességét és nemzeti joggal szembeni elsőbbségét.

Mindez egyre élesedő politikai nyilatkozatok egyre mélyülő konfrontációját idézte elő, tagállamok között ugyanúgy, mint tagállamok és uniós intézmények vonatkozásában, amit megfejelt, hogy az uniós intézményi működési logikáját követve a bizottság az egyes elmarasztó döntések figyelmen kívül hagyására újabb eljárással reagált – ami végeredményben tovább növelte az ütközések kiterjedését és hangerejét.

Elvezetve oda, hogy

a 2021-es év zárásakor egyre mélyülő politikai megosztottság determinálja bizonyos tagország-csoportok egymáshoz való viszonyát

ugyanúgy, mint egyes országok és uniós intézmények vitáját, netán konfliktusát. És miként a jogalkotásban is, amíg egyetlen adott szektoron belül szakdiplomaták között folyik csak a vita egy új szabályozásról, addig az érvek zömében technikaiak, ám mihelyt magasabb szintre kerül át a kérdés, megjelennek a politikai szempontok is, cserébe az utóbbinál meghatározó megfontolások és prioritások aztán óhatatlanul lecsorognak más, addig ilyen konfliktusokkal nem terhelt szektorokhoz is,

Az eltérő érdekek szembefordító ereje mindig nagyobb, ha a politikai hátszél általában is egymás ellen hangol, és ma már mind több területen az utóbbi látszik érvényesülni. Az év utolsó EU-csúcstalálkozója például nemcsak a klímapolitikai csomag kapcsán nem vezetett közös nevezőre, hanem nem sikerült közösségi szinten harmonizálni a járvánnyal kapcsolatos – például utazásokat szabályozó – tagállami intézkedéseket sem.

Emellett továbbra is homlokegyenest ellenkezők az álláspontok egy leendő menekültügyi közös politika lehetséges tartalmát illetően, és éppen a tagállami nagykövetek utolsó, szerdai munkanapján vált befejezett ténnyé, hogy nem tudtak megállapodni egy évek óta tárgyalt jogszabálytervezetről, ami a más uniós országaiba települő EU-állampolgárok hozzáférését szabályozná a fogadó tagállam szociális ellátó rendszereihez.

A megállapodási hajlandóság gyengülése mindig erősödő bizalomvesztésből és növekvő politikai szembenállásból is fakad.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy jövőre várható az akkori „év vitájának” a robbanása a pandémia előtti közösségi fiskális szabályokhoz való visszatérés mikéntjéről – amiben elsősorban a „gazdag, fukar északiak” állandóan mélyülő bizalmatlansága áll szemben a „déliek” lazább működési feltételeket szorgalmazó követeléseivel –, akkor jól látható, hogy

belátható időn nem is nagyon lehet a különböző ügyek mentén szélesedő törésvonalak összehúzódására számítani.

Sokak szerint meghatározó lehet, hogy miként alakul majd áprilisban a francia elnökválasztás, és hogy ennek fényében mennyire válhat markánssá a következő években az új német kormány és a netán mandátumában megerősített macroni országvezetés együttműködése. Ha utóbbi bukik jövő tavasszal, sok múlik majd azon, milyen párizsi politikai erőkkel számolhatnak aztán Berlinben.

Miként persze folyton visszatérő kérdőjel az olasz belpolitika esetleges irányváltása is, amire a legutóbbi napok azon fejleménye, hogy Mario Draghi jó eséllyel átülhet a köztársasági elnöki székbe, és egy politikailag szükségszerűen gyengébb politikus kell hogy kövesse őt a kormányfői poszton, sokak szerint ismét növekvő az esély.

Valószínűsítve egyúttal, hogy az EU-szinten éleződő politikai viták időszaka, ami oly jelentős mértékben rányomta a bélyegét 2021-re, a belátható időn belül aligha ér majd véget.

Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.11.25. hétfő, 18:00
Nagy Márton
nemzetgazdasági miniszter
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×