Sokan bírálják az EU menekültügyi politikáját, holott szakértők szerint az igazi probléma az, hogy ilyen átfogó közösségi politika valójában még nem is létezik, és az elmúlt fél évtized vitái a tagországok között éppen ennek kihordását célozták, egyelőre eredménytelenül. A tárcavezetők most a soros portugál EU-elnökség napirendjét követve pénteki virtuális egyeztetésükön egyebek között ezt a kérdést is újból előveszik.

Az Európai Bizottság tavaly ősszel újabb átfogó menekültpolitikai stratégiai javaslattal állt elő, ám a fogadás a tagállamok részéről továbbra is ellentmondásos volt. A két leginkább neuralgikusnak tekintett kérdésben – milyen elvi alapon és milyen gyakorlati módszerekkel lehet biztosítani a menekültstátuszra jogosulatlan személyek visszaküldését (különösen, ha tengeren érkeznek), illetve miként osztozzanak a tagországok az uniós „frontországokra” nehezedő menekültnyomás enyhítésében (itt jön be a jól ismert menekültkvóta-kérdés) –

sok esetben kifejezetten egymást kizáró álláspontokról ütköztek és ütköznek ma is tagállami vélemények.

Szakértők megjegyzik, hogy a véleményütközés érthető, hiszen alapvetően különböző helyzetben lévő, és ezért eltérő érdekeltségű tagállamok prioritásait kellene tudni közös nevezőre hozni. Értelemszerűen mást tartanak kiemelten fontosnak a menekültek érkezésének kitett országok, mást azok, amelyeken „csak” átvonulnának, és megint mást a menekültek által favorizált „célországok”, (hogy azon tagországokról, ahova többnyire nem, vagy alig jutnak el, ne is beszéljünk).

A tengeren érkező menekültek ügye az elmúlt hetekben azért került ismét előtérbe – és ennyiből előrelátható módon a kérdés kiemelt helyet kap a pénteki miniszteri tanácskozáson is –, mert jogvédő szervezetek részéről újabban több esetben is komoly támadás érte a tagállami külső határvédelemben segédkező uniós ügynökség speciális egységének, a Frontexnek a tevékenységét.

Az Európai Parlament szakbizottsága által is napirendre tűzött Frontex-ügyek közös jellemzője egyes, a tengeren érkező menekült hajók – sok esetben csak óriási gumicsónakok – fenyegetéssel történt kiszorítása volt az Égei-tenger görög felségvizeiről, visszakényszerítve őket többnyire török kiindulási bázisukra.

Fabrice Leggeri, a Frontex igazgatója a múltheti EP-meghallgatáson azzal érvelt, hogy jogilag is megengedett illegális határátlépés esetén visszafordításra felszólítani az engedély nélkül behatolókat, és a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságnak egy marokkói eset kapcsán hozott helybehagyó döntésére hivatkozott.

A meghallgatásról beszámoló brüsszeli EUobserver megjegyezte ugyanakkor, hogy a marokkói példa szakértők szerint csak részben tekinthető irányadónak, mivel ott szárazföldi területsértésről – a marokkói spanyol enklávé kerítéssel őrzött területére történt erőszakos behatolásról – volt szó.

A brüsszeli portál ennek kapcsán idézte is az Európai Bizottság egyik vezető szakértőjét, Matthias Oelt, aki emlékeztetett, hogy

„az egyes határőrnek lényegében másodpercek alatt el kell tudnia dönteni, vajon illegális határsértővel, vagy humanitárius segítségre szorulóval van-e dolga”.

Az ugyancsak az EUobserver által megszólaltatott Nora Markard, a Münsteri Egyetem professzora minderre válaszul vélte úgy, hogy senki nem küldhető vissza mindaddig, amíg minden egyes érintett személy jogosultságát meg nem vizsgálták. Utalt egyúttal arra, hogy egy 2012-es hasonló helyzetben a strasbourgi bíróság már megállapította, hogy az olasz tengeri partvédelmi őrség jogellenesen toloncolt vissza líbiai felségvizekre Olaszország felé tartó menekülthajót.

Ilyen, és hasonló példák és viták mentén összecsapó szakértői és politikai érvek visszatérő jellemzője, hogy jogvédők a visszafordítás válogatás nélküli alkalmazásától – és ezzel a tényleges menedékre szorulók büntetésétől – tartanak, (amihez egyúttal maguk mögött állónak érzik a nemzetközi jog vonatkozó kitételeit is). Innen nézve további szempont az emberi élet védelme, ami egy kockázatos tengeri átkelésnél hatványozottan előtérbe kerülhet.

Mindehhez képest a tényleges végrehajtás konkrét helyzetében a műveletekben résztvevők viszont többnyire valóságtól elrugaszkodottnak éreznék, ha a nyílt tengeren alkalmasint gumicsónakban összezsúfolt embertömeget kellene elkezdeni egyenként átvizsgálni.

Ha viszont hajóra veszik és beviszik valamelyik görög, vagy ciprusi kikötőbe őket, ezzel már EU-területre kerültek. Amivel sokak szerint mindenekelőtt ösztönzést adhatnak az embercsempészeknek újabb menekülthajók (például) görög partok felé irányításához. Ráadásul így rögtön át is lépnek a „frontországokban” rekedt menekülteken való – tagállamok közötti – „osztozás” témakörébe is. Márpedig ennek kapcsán szintén nincs még tagállami közös nevező, aminek híján viszont

menekültnyomásnak kitett országok joggal érezhetik úgy, hogy a legtöbb esetben nem is hozzájuk igyekvő embertömeg terhét nekik kell egyedül viselniük.

Sok tagország – élén a visegrádi négyek csoportjával – úgy véli, hogy a megoldás az lehet, ha a menekültek el sem indulnak, hanem az utazásra kényszerítő körülmények javításával a helyben maradásukat segítik elő. Szakértők ugyanakkor ennek kapcsán megjegyzik azt is, hogy ez tetemes pénzügyi ráfordítást, összehangolt segítésnyújtást feltételez. Emellett, még ha sikerülne is idővel ilyet tető alá hozni és működtetni – kezdeti megállapodások vannak már az EU és egyes menekültügyi „forrásországok” között -, mire az ilyen segítség termőre fordul és érezhetővé válik a helyszínen, hosszú idő eltelhet.

Ami alatt az emberibb boldogulást kereső menekültek tízezrei változatlanul fel fognak kerekedni, és így a tenger közepén találkozva a kiinduló kérdés is még sokszor fel fog merülni: mi legyen ilyen helyzetekben a minden tagország és nemzetközi szervezet számára elfogadható eljárás az érkezőkkel szemben.

A jelek szerint a tagországok miniszterei most pénteken mindenesetre ismét megpróbálnak néhány lépést tenni a válasz kihordását célzó úton.