Sokak számára egyelőre nehezen érthető a német alkotmánybíróság és az Európai Bíróság közötti konfliktus, azonban Fóris György a Brux.blog.hu felületén összefoglalta annak a konliktusnak a lényegét, amely az EU kontra nemzetállami hatáskörök örök problémakörre világít rá.

Mint ismert, a német alkotmánybíróság a múlt héten úgy döntött, megítélése szerint az európai uniós intézmények egyes cselekvései és döntései "nyilvánvalóan túlmentek" a számukra rögzített hatáskörökön, és ezért Németországban ezeknek nem lehet joghatása. Szabálytalannak minősített egy európai központi banki intézkedést, és elfogadhatatlannak egy európai bírósági értelmezést. Kilátásba helyezve egyúttal a további német részvétel megtiltását. Ezzel veszélybe sodort egy addigi finanszírozási programot és (tekintélyes szereplőként) precedenst teremthet az EU-jog elsőbbségének a tagországi megkérdőjelezéséhez.

Súlyosabb lehet a luxembourgi európai bírósági ítélet karlsruhei elvetése, ami ráadásul még azzal az indoklással is kiegészült, hogy

meg kell hagyni a tagországok jogát arra, hogy kételkedjenek az EU-ítéletekben,

máskülönben ennek mindenhatósága megkérdőjelezhetetlenné válik. Akár az éppen luxembourgi ítéletekkel vitában álló magyar vagy lengyel fővárosokban is mondhatták volna – és talán mondják is majd hamarosan. Sokan ezért is tartják különösen aggasztónak az ügy bíróságok közötti vonatkozását.

Mint Fóris György magyarázza, most

az EU-országok hatalmi és gazdasági érdekellentétei elegyednek ideológiai konfliktussal és az EU működtetését övező véleménykülönbségekkel.

A német döntés pedig - épp azért, mert bármelyik nemzeti alkotmánybíróság meghozhatta volna - várható volt, de tágabb összefüggései vannak; az EU ma létező intézményeinek hálózatát gyökereiben ugyanis korábbi aktuális hatalmi-nemzetpolitikai érdekek együttállása (meggyengült Franciaország és háborúvesztes Németország) hozta létre egy politikailag homogén világban.

A probléma akkor kezdődik, ha a résztvevők úgy látják, hogy az államérdekek többé már nem teljesülnek az elképzelt mértékben - lásd brexit -, vagy amikor például egyes gazdag északi tagországokban komolyan úgy tartják, hogy közvetve, közvetlenül ők finanszírozzák a folyton eladósodó déliek beteges gazdaságát, az utóbbiak pedig meg vannak győződve, hogy tartós gazdasági nyomorúságuk fő forrása az Észak-diktálta megszorítási politika vagy a németeknek kedvező kötött árfolyam.

Az olasz közösségi média például - mint Fóris György rámutat - az eurókötvény elvetése kapcsán hamar rányomta a németekre a bélyeget, hogy

a "Fritzek" úgymond most nem tankokkal, hanem pénzügyi megszorításokkal támadnak

– de a cél ugyanaz. Cserébe a karlsruhei ítélet után a német közösségi médiában bőségesen akadtak olyan hangok, hogy

a "lusta déliek" végre nem élősködhetnek a német megtakarításokon.

Az EU-bővítés és mélyítés egymást kiegészítő kurzusával a kilencvenes és kétezres években már látszott, hogy szaporodtak azok a kérdések, amelyek politikai válaszokat igényeltek, és amelyekre addig nem léteztek korábbi közös szabályok. A berobbanó válságok – kezdve az eurót létében megrengető pénzügyivel – aztán végkép félresöpörtek minden hezitálást ez ügyben. A görög válság 2009-es kipattanásától kezdve az együttes munkában a létező szabályok végrehajtása helyett a folyton változó eseményekre történő reagálás politikája vált meghatározóvá.

Megkerülhetetlen következménye volt ez a válságokkal szembesülő EU félig kész mivoltának. Félig kész, amennyiben

félúton van a közös állam, és az önálló országok egyszerű együttműködése között.

A példák ismertek: a tagországok többségének van közös pénze, de nemzeti a költségvetése, a kincstára, a pénzügyminisztériuma. Létezik (normál helyzetben) szabad és ellenőrzés mentes határátlépés egymás között, de nincs közös külső határőrség és közös belügyminisztérium, ami - az elemzés szerint - folyamatosan problémákat okoz a szervezet és a tagállamok között.

Ilyen pont a folyton tárgyalt, de sohasem elfogadott eurókötvény ügye is.

Az elemzés szerint először is lehet, hogy három hónap múlva a német alkotmánybírók elfogadják az újabb szakmai érveket a 2015-ös államkötvényvásárlási program mellett (ha kapnak végül ilyeneket). Ez esetben az egész ügy hatályát veszti, beleértve azt is, hogy mit gondoltak a luxembourgi kollégák döntéséről. Ha a dolog folytatódik, akkor idővel felmerülhet a német központi bank kényszerű kimaradása frankfurti programokból, ami formálisan EU-tagsági kötelezettség megszegését jelentheti majd. Ez lehet az a tényleges próbaper, ami a körül fog zajlani majd, hogy minek van erősebb érvénye: a német alkotmánybíróság tiltásának, vagy a tagsági kötelezettség teljesítésének. Magyarul mi erősebb: a nemzeti jog, vagy a közösségi jog?