A neves kül- és biztonságpolitikai elemző rámutat: az Egyesült Államokat érő fenyegetések sokrétűek és összetettek, Washington legfőbb célja pedig annak biztosítása, hogy azok ne veszélyeztessék az ország alapvető érdekeit.

Washington csökkenteni törekszik az amerikai tengeri hegemóniára leselkedő potenciális fenyegetéseket: mindenekelőtt meggátolja olyan ázsiai hatalom felemelkedését, amely veszélyessé válhat. Ugyanígy megakadályozza olyan jelentős interkontinentális nukleáris képesség létrejöttét, amely Amerikát fenyegetheti, ha egy államra nincs elrettentő hatással az Egyesült Államok katonai ereje. Ezek bizonyosan Washington alapérdekei közé tartoznak.

George Friedman megállapította: az Egyesült Államok jelenleg engedi, hogy regionális hatalmak a világ különböző részein és viszályaiban egymásnak feszüljenek, amíg ezek a szembenállások nem módosítják Amerikát sértő módon az adott térség hatalmi egyensúlyát.

A Stratfor elemzője szerint az új amerikai doktrína az iraki beavatkozás tapasztalataiban gyökerezik: az amerikai megszállás egyik legmesszebbmenő következménye az volt, hogy Szaddám Huszein rezsimjének megdöntésével az Egyesült Államok felborította az Irán és Irak közötti regionális hatalmi egyensúlyt, Irán hatalma megnőtt.

Ami Líbiát illeti, az Egyesült Államok eredetileg nem akart beavatkozni, mivel az ország nem jelentett fenyegetést az amerikai érdekekre. Csak később, az európai szövetségesekkel való szövetség fenntartása miatt vett mégis részt a katonai beavatkozásban.

Irak és Líbia egyik fő tanulsága Washington számára az volt, hogy a brutális diktatúrák eltörlésével nem feltétlenül következik egy jobb rezsim. A zsarnokok brutalitását káosz és kisebb zsarnokok brutalitása váltotta fel. Az is tanulság volt, hogy a világ nem feltétlenül szereti az emberi jogok nevében végrehajtott intervenciókat. Washington azt is megtanulta, hogy a nemzetközi álláspont egyik pillanatról a másikra megváltozhat, az amerikai beavatkozás követelését hamar annak elítélése követheti. Ugyancsak leckét jelentett Washington számára az, hogy az Egyesült Államok beavatkozása olyan Amerika-ellenes indulatokat szabadíthat el, amelyeknek amerikai diplomaták eshetnek áldozatul.

Mindezek a tanulságok meghatározták Washington viselkedését és az új külpolitikai doktrína kialakulását Szíriában is. Ez az arab ország csak részben érinti az Egyesült Államok érdekeit, s ezzel nem állna arányban az az erőfeszítés és kockázat, amelyet egy amerikai beavatkozás jelentene. Washington mindazonáltal nem akarja, hogy Szíria Irán bábfigurája legyen, s ezáltal az iráni befolyás Irakon keresztül egészen a Földközi-tengerig érjen. Az Egyesült Államok addig "elégedett" volt a szíriai rezsimmel, amíg az Iránnak egyszerűen csak partnere, de nem alárendeltje volt. Washington azonban úgy ítélte meg, hogy az Aszad-rezsim, ha fennmaradna, Irán alárendeltjévé tenné Szíriát, ezért szükséges Aszad rendszerének leváltása. Ez nem katonai beavatkozást jelent, legfeljebb segélyezést és kiképzési támogatást.

Az új amerikai doktrína Irán esetében azt jelenti, hogy Washington nem készült fel egy háborúra, és nem támogatna katonailag egy esetleges izraeli fellépést sem, jóllehet Teherán nukleáris katonai törekvései a regionális hatalmi egyensúly felborításával fenyegetnek. A nyomásgyakorlás nem hatékony eszközeivel, különféle szankciókkal él, amelyek annyi hatással azért jártak, hogy gyorsan leértékelődött az iráni valuta. Az Egyesült Államok nem tervezi az iráni válság megoldását, mindaddig nem akar ezért felelősséget vállalni, amíg Irán nem veszélyeztet alapvető amerikai érdeket. Nem avatkozik bele az események alakulásába, csak ha már nem lesz más választása.

A körvonalazódó amerikai geopolitikai stratégia egy olyan ország, mint Szíria esetében azt jelenti, hogy az ország sorsa a szíriaiak és a környező országok kezében van. Washington részéről ez nem annyira az izolacionizmus egy fajtája, inkább annak elismerése, hogy hatalma és érdekei korlátokba ütköznek. Nem minden, a világban történő esemény tesz szükségessé vagy igazol amerikai beavatkozást.

Ha ez a Barack Obama elnöksége alatt csöndben létrejött új doktrína fennmarad, a világnak sok dolgot újra kell gondolnia az amerikai hegemóniával kapcsolatban. De mivel egy hónap múlva elnökválasztást tartanak Amerikában, nem szabad elfelejteni, hogy a republikánus kihívó, Mitt Romney aktívabb külpolitikát szorgalmaz, mint a Fehér Ház jelenlegi lakója.

George Friedman ugyanakkor rámutat: az amerikai külpolitikát nem elnökök vagy stratégiák, hanem a valóság határozza meg. Az elemzőnek meggyőződése, hogy az Egyesült Államoknak a katonai dominanciát feladva a finomabb manipuláció eszközei felé kell fordulnia, és mindenekelőtt engednie kell, hogy a történések saját medrükben haladjanak. Ez szerinte nem az amerikai külpolitika leértékelődését, hanem nagyobb érettségét mutatja. Az Egyesült Államoknak meg kell változtatnia működési modelljét, el kell fogadnia, hogy a világ nagy része, amely nem lényeges a számára, a saját útján halad - vélekedett a Stratfor szakértője.