Miért nem segítenek az élőn és hagyják ott a holttestet a Csomolungmán? Ezt a kérdést nagyon sokan föltették nem kevés indulattal és most még többen föl fogják tenni, mert Gelje serpa a legfrissebb hírek szerint a hátán lehozott egy sérült, fáradt mászót 8500 méterről. Mikor, hol, ki és kinek tud ott segíteni?

Történt már hasonló ebben a mászóidőszakban, pár nappal ezelőtt egy idősebb kínai hölgyet is lehozott egy serpa a hátán. Tehát ez működik, pláne ha kuncsaft, akkor kutya kötelessége, de olyan is volt már, hogy a kuncsaftot nem tudták levinni, mert annyira mozgásképtelen volt vagy éppen a serpa sem volt olyan jó állapotban. Ez olyan, mint a kutya vacsorája, bizonytalan. Vagy sikerül, vagy nem. De az biztos, hogy nagyon kevés esélye van annak a mászónak, aki nem kuncsaft. A serpák vigyáznak a saját érdekükre, a saját befizetett vezetettjeikre, és inkább azzal foglalkoznak. Ez egy bevett szokás, nem lehet ezt elítélni, így működik. Az életét mindenki félti.

Hogyan kell egyáltalán hozzáfogni egy mozgásképtelen ember mentéséhez?

Ha a kapacitás megvan, akkor hátára veszi, összecsomagolja, levonszolja a serpa. Több változata is van ennek a helyzetnek, de legtöbbször otthagyják, nem foglalkoznak tovább vele, az ő életük is ér annyit.

Milyenek ott a terepviszonyok? Az ember a fényképeket látja, nyilván hol meredek, hol meg nem olyan meredek.

Pontosan ilyenek. Az Everesten van néhány olyan nyolcezres, aminek normálutas mászása technikailag nem túl nagy kihívás. A kihívás a magasságban van, a fizikai felkészültségben, a rátermettségben, a döntésképességben van. Azért mégis valamennyi technikai felkészültség kell.

A normálutas az, ami a legkiépítettebb út?

Igen.

Vagy amit a legelőször másztak?

Igen, amit a legelőször másztak, lényegében az a legkiépítettebb, a legvigyázottabb. Egy csomó kicsit alacsonyabb nyolcezres sokkal durvább, az Everest tulajdonképpen végig kiépített.

Azt jelenti, hogy végig van egy fix kötél, ami oda van rögzítve?

Nagyjából igen. Vannak viszonylag vízszintesebb tereprészek, mint például a déli nyeregrész, ahol a negyedik tábor is van, ott nincs fix kötél, mert ott viszonylag biztonságban lehet mozogni, de abban a pillanatban, ahogy emelkedik és beindul a mászóútvonal, szigorúan ki van kötelezve.

A mászóútvonalon hányan férnek el? Mert olyan képeket is látunk mi, amatőrök, hogy hosszú sorokban menetelnek és nem nagyon van hely.

Ez nagy probléma az Everesten, hogy a csúcstámadási részen, 8700 métertől rendesen besűrűsödnek a mászók és a kísérőik. A kísérők jóval többen vannak, mint a mászók. A Hillary-lépcsőn tulajdonképpen, mint egy keskeny létra, szinte egyedül egy ember fér el. Libasorban lehet ottan menni. Nem nagyon lehet kerülgetni, meg nem is nagyon szeretik. Mindenki vigyáz a saját kuncsaftjára, mindenki vigyáz arra, hogy épségben fölérjenek és épségben vissza is jöjjenek, mindenkinek ki kell várnia a sorát. Aki gyorsabb, az előbb ér oda, aki lassabb, az később ér oda, ezek lényegében mind oxigénpalackkal közlekedő mászók, turisták. Azt is kell tudni, hogy egy elég csekély előképzettséggel, az alaptáborban gyorsan összetákolt kicsi tudással, de nagyon sok pénzért is nem egyszer vittek már föl a csúcsra klienst. Akik ezt nem használják, azok kénytelenek beállni a sorba vagy pedig nagyon gyorsak és nagyon előre mennek. Ez a két variáció van.

Hogyan kell megszervezni egy mentést? Úgy működik, mint amikor Ausztriába síelni megyünk? Egy telefon és húsz perc múlva ott a mentő?

Dehogy! Ez nem az Astoria, ahol valaki összeesik, rosszul lesz, megnyomom a 112-t, és perceken belül a mentő megjelenik. Mentésre csak nagyon jó karban lévő, technikailag abszolút felkészült és akklimatizálódott mentő képes. Ez utóbbi is nagyon fontos, még akkor is, ha oxigénpalackos a mentés általában, senki nem fog fuldokolni más két szép szeméért. De még ez is súlyos napba vagy napokba is beletelik, amíg a nyolcezres részt elérik. Az ajándék, ha a közbenső táborban van pihent ember, akár mászó, akár serpa, általában a serpák vállalkoznak arra, hogy visszamennek. Ez hosszú idő. Abban a pillanatban, ahogy valaki agyi ödéma jeleit mutatja, nagyon rosszul lesz és nagyon el van fáradva, szinte halálra van ítélve, mert nem fogja tudni élve kivárni a segítséget.

Akik lent vannak és akklimatizáltak, azokat ki veszi rá arra, hogy induljanak? Hogy működik ez a hálózat?

Minden Himalája és Karakorum hegyen van egy ügynökség, amelyik intézi a hegymászók dolgát, függetlenül attól, hogy az alaptábortól fölfelé igénybe vesz-e a mászó segítséget meg oxigénpalackot. Anélkül ő nem mehet oda. Vannak összekötő tisztek, különböző csapatokhoz kirendelve, ők vigyáznak arra, hogy a kapcsolat meglegyen. Van egy alaptábori rendszer is. De ha valaki semmi mást nem vesz igénybe, csak az alaptábori adminisztratív rendszert, ami az engedélyeztetést, illetve az alaptábori ellátást fedezi, akkor kicsikét mostohább a dolog, mert az üzlet nem megy tovább. Nincs kíséret, ami rengeteg pénzbe kerül, de ettől még jó kapcsolatot lehet kiépíteni, nincs ezzel baj. Mi huszonegynéhány évig ugyanezt csináltuk és az előttünk lévő néhány expedíció is pontosan ugyanígy működött. Ebben semmi új nincs, a magyarok így működnek.

Odamegy a telefon, és akkor az összekötő tiszt indítja a segítőt?

Az összekötő tiszt vagy pedig az iroda kirendelt, ott lévő munkatársa, akár vezetője. Ez Szilárd esetében is csak így tudott működni, fel kell venni az ügynökséggel a kapcsolatot és az ügynökség a maga tudásával, erejével intézkedik. Van egy közvetettség ebben. Azt nem lehet, hogy fölhívom Mingma serpát, hogy szevasz, öreg, hol vagy, hogy vagy, mint vagy? Nem mennél föl? Ez így nem működik.

A helikoptert ki indítja, és egyáltalán milyen magasra tud fölmenni?

A helikopter Everest-specifikus. A nepáli Himalája-rendszerben az Everest környéke Simone Moro nevéhez kötődik, ő az, aki nagyon karbantartja a helikopteres mentési rendszert. Két vagy három járműve is van. Ezek gyorsröptű, elég magasra emelkedni tudó helikopterek, de mentési feladatot 6000 méter körüli magasság fölött igazából nem tud végezni, csak felderítést. A levegő sűrűsége miatt, a felhajtó erő miatt a helikopter magasba emelkedése eléggé korlátozott. Hatezer méter környékére még embereket tud fölszállítani, még mentési manőverben is tud részt venni, föl lehet tenni rá embert, le lehet hozni, ez működik. De ahhoz, hogy egy helikopter működjön, kiváló időjárási viszonyoknak kell lenniük. Ők nem a környéken állomásoznak, hanem mindig a völgy alsóbb szakaszán lévő bázisról vagy fenntartó állomásból indulnak fölfelé. Ha egy picikét rossz is az idő, akkor ezt nem teszik meg, mert az életveszélyes. Nem tetézik a bajt.

Ha hatezer méterig lát a helikopter, akkor még mindig van két és fél kilométer fölötte. Ott akkor mi történik?

Följebb tud repülni, körül tud nézni, de manővert nem tud csinálni.

Nem tud kötelet leereszteni.

Örül annak, ha visszajöhet biztonságos magasságba. A felderítő munka sem akármi, mert ha nem lát mozgást és nem lát embert, nem talál, mondjuk, 8000 méter körül senkit, akkor a mentőcsapat nem fog elindulni, mert azért nem kicsi teljesítmény oda följutni.

A helikopter mit lát? Hatalmas fehérséget, szabdalt tájat, ami hol fekete, hol fehér. Hogy veszi észre azt a pici pontot?

Olyan a szemük.

Erre van ráállva?

Igen, olyan a szemük, de azért van távcső is. Tudják, hol, merre kell keresni, szakemberek, nyilvánvalóan nem most kezdték a szakmát.

Honnan lehet tudni, hogy hol kell egyáltalán keresni? A mászó hogy tudja azonosítani a pozícióját? Suhajda Szilárd esetében is, meg korábbról is volt arról hír, hogy a jeladók, azok nem teljesen megbízhatóan működnek.

Nem tudom, mi ilyenekkel nem foglalkoztunk. Mi úgy gondoltuk, hogy ez nem működik. A kapcsolat az expedícióval egy hullámhosszon működő rádiórendszeren működött, és ezzel nekünk soha nem volt problémánk. Nem voltunk ennyire modernek soha, nem is nagyon igényeltük ezt.

Akkor honnan tudja a helikopter vagy a mentő, hogy nagyjából hol kell keresni valakit? Ott, amit a mászó utoljára rádión azonosított?

A jeladó saját magától bizonyos időperiódusonként ad egy jelet, de csak akkor ad jelet, ha az ember, akinél ott van a kis dobozka, megnyom egy gombot. Ez egy biztosabb dolog, mert erről tudni lehet azt, hogy ő van és működik. A másik meg automatikusan adogatja.

A másik az olyan, mint a vonaton az éberségkapcsoló?

Pontosan így van, arról tudom, hogy az ember ott van, hogy él, működik.

Olyan állapotban van, hogy képes…

Az, hogy milyen állapotban van, olyan tól-ig. De az, hogy képes megnyomni, valamilyen állapotot azért jelez.

Lehet-e valahogy érzékeltetni itt, 110 méter magasságon, hogy 8000 környékén egy ember milyen állapotban tud lenni?

Sok minden történhet egy emberrel. Lehet nagyon fáradt, de működőképes. Én hallottam, hogy sokan kifogásolták, hogy a telefonban 8700 méterről Szilárdnak milyen borzasztó rossz hangja volt. Ott mindenkinek rossz hangja van. Menjenek oda és próbálják ki, akár ötezer méteren, olyan rossz hangjuk lesz, hogy a saját édesanyjuk sem fogja megismerni. Ettől még ő működik. Én ebből nem vonnék le következtetést. Az viszont egy érdekes dolog, hogy ezek a jeladók, mert jeladó a műholdas telefon is, milyen időközönként működnek, avagy nem működnek. Ott is vannak mindenféle szórások. Ebből azért, ha nem mondja saját maga, hogy itt most állati gáz van, nem vonnék le messzemenő következtetést.

Képes a mászó felismerni, hogy valami nagy baj van?

Hogyne, persze.

Ezt miből érzi? Nem tud tovább menni? Ha nem tud egyet lépni, az azt jelenti, hogy ott a baj?

Így van. 2013-ban Erőss Zsolt ezt jelezte este nyolc órakor 8300 méterről, hogy végem van, nem tudok tovább menni. A hangján is éreztem, hogy tényleg baj van. Láttam, hallottam én ilyet többet is már. Még alaptábori szinten, más expedícióknál is jelen voltam, amikor egy-egy ilyen problémát bejelentettek. Ha már nem jelez semmit, az a másik nagy baj, az a nagyobb baj, mert akkor már arra is képtelen, hogy jelezze lefelé, hogy probléma van.

Amikor valaki nem tud tovább menni, akkor milyen lehetősége marad még fönt?

Pihenni.

De ha pihen, akkor elalszik és meghal.

Ha nem tud tovább menni, akkor ott marad, akkor valamilyen szinten ott marad.

Nem tudja kipihenni magát? Az ember 110 méteren azt mondja, pihenek egy kicsit, erőre kapok.

8000 méteren a pihenés az annyi, hogy épül lefelé a szervezet. Iszonyúan magas az Everest, az Everestnek a magasság az egyetlen nagy problémája ezen az útvonalon. Technikailag le lehet gyűrni, de a magasságot a legnehezebb. Nem nagyon tud mit csinálni a mászó, ha egyszer a fonalat elvesztette, átlépte azt a határt, amikor még tudott volna segíteni ezen a dolgon, ami viszont baromi nehéz. Föladni 50, 100 vagy 150 méterre a csúcstól, ami nem kevés, mert akár négy, öt, sőt hat órába is beletelhet ekkora távolság, nagyon nehéz dolog. Iszonyú vonzása, iszonyú bűvölete van a csúcsnak, és amikor az ember a hatvannyolcmilliomodik talicska követ tolta föl valahova, gondolja, hogy még azt az egyet mindenképpen megcsinálja. Na, ez vagy sikerül, vagy nem.

De az a négy-hat óra, ami a maradék 150 méter, az függőleges értelemben 150 méter.

Igen.

Akkor az azt jelenti, hogy percenként lép egyet, aztán öt perc pihenő? Visszanyeri az erejét és megint?

Nem mernék ilyet mondani, hogy egyet lép és öt perc, mert akkor azonnal jöjjön le, mert ahogy halad fölfelé, az egyet lépek és öt perc már tíz perc lesz, akkor jövő ilyenkorra sem ér fel, és az egyenlő a halállal. De az biztos, hogy ahogy halad fölfelé, úgy fog lassulni. Aki lassan kezdi, az jó, ha ezt kétszer átgondolja. Itt lép be a háttércsapat, az alaptábor, az expedícióvezető, mert ő tisztábban lát, tisztább a gondolkodása, de ehhez azért az is kell, hogy ő lásson. Értse a problémát, tudja, értsen hozzá, ne pedig csak találgasson valamit, és olyan tanácsot adjon, amit el is hisz a mászó. Ez nehéz. Az én életemben az egyik legnagyobb fiaskó az, hogy nem sikerült Erőss Zsoltot visszafordítani a Kancsendzöngáról.

Mit lehet belőni előre egy olyan mászóval, akivel valaki sokat dolgozott már? Ha lassabban halad egy meghatározott sebességnél, akkor forduljon vissza?

Azt, hogy lassú vagy nem lassú, ott fönt nehezen tudja megítélni. Ezért kell egy olyan kemény meghatározás, hogy ketyeg az óra, ennyi az idő, kérem szépen, nem fog tovább menni. De az, ha szubjektivizáljuk a dolgot, azt mondjuk, ahogy te érzed, az nem jó, mert nagy a vonzás, nagy a motiváció, és ezzel simán bele lehet sétálni a halálba.

Lefele könnyebb vagy felfele könnyebb?

Mind a kettő nehéz. Megvan mind a kettőnek a diszkrét bája. A fölfelé nyilván azért nehéz, mert oxigént vesztünk, emelkedünk, sokkal nagyobb fizikai kitettségben vagyunk, viszont kicsit biztonságosabban mászunk mindig fölfelé.

Merthogy tudunk kapaszkodni kézzel-lábbal?

A szemünk előtt van a meredély, a lefelé meg lent van. Azonkívül lefelé jönni mindig ad egy olyan érzést, hogy megcsináltam.

Lazább vagyok?

Igen, meg fáradtabb is vagyok. Eltelt egy csomó idő, sokat kivett belőlem az, hogy csúcsra jussak és van egy örömérzés. Sokkal könnyebben kienged az ember, és kétszer vagy háromszor olyan fáradt. Ott már szinte úgy érzi, hogy elvégezte, miközben onnan le is kéne jönni, arra figyelni kell. A csúcs a félúton van, szokták mondani, mondjuk mi is.

Meddig kell lejönni, mondjuk, a Csomolungmáról, hogy valaki azt mondja, már biztonságban vagyunk.

Ameddig tud.

Jó, ha van arra tábor, azt értem…

Van, aki nem tud, csak a 4-es táborig, és ha szerencséje van és tud pihenni valamennyit és tovább tud jönni, akkor azzal nincs baj. Ugyan Anita kétszer mászta meg az Everest csúcsát és oxigénpalackkal, föl kellett vennie az utolsó nekifutáskor, mert egyszerűen nem bírta végig. Ugyan Anita a második mászásnál, ha jól emlékszem, a 3-as és a 2-es tábor között lett olyan rosszul, hogy újra kellett éleszteni.

Milyen magasan van a 3-as?

7400 méter körül van.

Ott is lehet még életveszélyes állapotba kerülni?

Abszolút, visszafelé jövet, de fölfelé is lehet, ad absurdum.

Az nem megoldás, hogy az ember visz magával egy kicsi vészhelyzeti tartalékpalackot, lehet már kapni ekkorákat is, és amikor nagyon úgy érzi, hogy nem megy, akkor beleszippant?

Leszokom a dohányzásról, azt mondom, hogy egy életem, egy halálom, soha többet, miközben ott van a farzsebemben, ha véletlenül ez az elhatározásom zátonyra futna, akkor betolok vagy négy csikket. Ez nevetséges, ilyen nincsen. Az oxigénpalackot nem használók arra teszik fel az életüket, a sportfelkészülésüket, hogy a saját szervezetüket igazítják hozzá a hegyhez, nem a technikát viszi oda fel, mert akkor elmehetne egy 7000-es vagy egy 6500-as hegyre is, és nincs probléma. Ez egy követendő és nagyon jó példa. Nekem Szilárd esetében nem is azzal volt kicsi fenntartásom, hogy no oxigén, hanem azzal, hogy egyedül. Azt gondolom, hogy egy vagy két serpát elbírt volna. Az idei időjárás-jelentések már jó előre mondták, hogy extrém hideg lesz az Everesten. A magyar expedíciós hegymászás még nagyon sokáig nem lesz a világ élvonalában, de még csak a középvonalában sem, viszont nagyon jó sportélményeket és nagyon jó eredményeket lehet elérni. Én azt gondoltam Erőss Zsolttal és Mécs Lacival együtt is, hogy ennek a fokozatosságát kell megadni, ezért alakult meg a Magyarok a világ nyolcezresein, hogy ne csak úgy kiugráljunk, ha van egy kis pénzünk a Himalájába mászogatni, hanem rendszert vigyünk bele, tematikát, tudatos felkészülést. Visszatérve a kiindulóponthoz, arra gondolok, hogy megérte volna azt, hogy no oxigén, de legyen olyan, aki segíteni tud, hogyha valamilyen probléma történik, akár objektív, akár szubjektív, időjárás vagy pedig én nem mérem fel jól a helyzetet.

Nem cipelték volna a felszerelést, hanem csak ott vannak biztonsági emberként?

Kísérik. Már egy serpa is elég, mert nagy tapasztalata van. Ha ezt nekem kellett volna, valószínű így csinálom. Ősszel beszéltünk erről Szilárddal, az egész helyzetről, hogy ez hogyan nézhetne ki.

Milyen a viszony a hivatásos fizetős mászók meg az egyedül mászók között? Alacsonyabb hegyeken is előfordul, hogy akik fizették a túrát, annak a vezetői szinte lesodorják az útvonalról a nem nekik fizető ügyfeleket.

Igen, ez előfordult többször, de azért válasszuk ketté. A mászókról van szó, vagy pedig az őket kísérőkről, az üzleti részt élvezőkről.

Az üzleti mászók egyáltalán nagyjából tudják, hogy mit csinálnak ott vagy csak vitetik magukat?

Tudják, hogy mit csinálnak, van, aki nagyon nincs tisztában a dologgal, de ez a kisebbik rész. Azért ők is tudják, hogy a Mount Everesten vannak és nem a Kilimandzsárón, de nem igazán érzik az egész dolognak a veszély részét. Számtalan esetben láttam ilyet, pont az Everest Lhoce-mászásunkkor az Everest alaptáborban egy kínai lány rengeteg pénzt fizetett két serpának, és az volt a kérése, hogy itt ne cicázzanak le-föl jövögetni, induljanak el, aztán szépen addig mennek ‒ föl sem mérte, hogy ez mi ‒, egy hét vagy két hét, ameddig föl nem érnek a csúcsra. Amikor egy hét után a serpa megelégelte, hogy ez egy nagy bolondság, nem haladtak nagyon jól. Kell ez a le-föl jövés az akklimatizáció szempontjából. Oxigénpalackosak voltak, megjegyzem, de akkor is kell akklimatizáció. Nem működött, aztán ‒ volt is belőle balhé ‒ nagy nehezen csúcsközelbe jutottak, de máig nem tudni, valószínű az történt, hogy a lány nem tudott fölmenni a csúcsra, de követelte, hogy ismerjék el, mert már csak pár méter volt hátra, mondjuk, ötven vagy hatvan. Ez még lehetett neki három vagy négy óra is, mindegy, nem ismerték el. Ezek ilyen bolondságok, de tele van ilyennel. Az Everest egy különleges tárháza a kedves, jó embereknek.

Az valaha ki fog derülni pontosan, hogy Suhajda Szilárddal mi történt? Senki nem volt ott.

Nem olyan nehéz azért ez, szakmai berkekben elég pontosan tudható, mi történt. Nem az, hogy hány méteren, hogy mikor, azt sem, hogy most hol van szegény Szilárd teste, de el tudom képzelni. Valamibe belesétált, mert az agyi ödéma következtében, mint ahogy a hírek mondták, a kötélről lecsatlakoztatva ez előfordul, voltam ilyen helyzetben. Egyik mászónk kapott 7400 méteres csúcsról lejövet egy enyhe lefolyású agyi ödémát, ült a sátrában és kiszólt a társának, hogy keresd már meg légy szíves a főzőt, mert szeretnék vizet olvasztani és egy jó teát főzni, miközben úgy ült, hogy a főző ott volt az ölében. Itt kezdődik a baj. Ezt még lehet orvosolni gyógyszerrel, illetve azonnal lejjebb kell hozni. De ha valaki egyedül van, akkor ez nehezebben működik már. Akkor az ő döntésére van bízva, és az ő döntése azért e tekintetben kutyagumit sem ér.

Miért nem hozzák le a holttesteket? Az internet tele van olyan képpel, hogy kötélen lógó, szélárnyékban fekvő ép vagy oszladozó holttestek vannak az Everesten.

Voltak arra törekvések, hogy lehozzák a holttesteket vagy a holttestek egy részét. De nehéz. Elég rendesen be vannak fagyva, furcsa dolgok is történnek ott, nem olyan egyszerű. Azonkívül nem éreznek indíttatást, hogy háborgassák ezt a régiót igazából. Nyilvánvaló, hogy elrettentő, ezek a mementók nem jó útjelzők a környéken, ez nehéz kérdés. Ugyanolyan, de kicsit másabb, mint a szemétkérdés. Tele vannak a híradások, hogy mennyi a szemét a hegymászók miatt. Nem a hegymászók miatt van a szemét a Himalája-csúcs környékén vagy az alaptáborban. A hegymászó hozzá sem fér a szeméthez, nem ő szemetel, ugyanis őt ellátják.

A kiszolgáló személyzet.

Igen, sőt a hegymászó kifizeti azt a pénzt, amiben benne van az, hogy a szemetet, illetve a maradékot, a hulladékot, az üveget, a konzervdobozt, le kell hozni a hegyről, ez az iroda, az őt ott vigyázó ügynökség kötelessége. Ők nem csinálják ezt meg. Elsumákolják jobbra-balra, miközben a hegymászó kifizeti. Amikor a hegymászó vagy a csapat megkapja az engedélyt, akkor befizet egy bizonyos szemétkauciót, és ebben meg van szabva, hogy az alaptábori szemeteket le kell hozni. Az ügynökség ajánlatában is benne van, hogy mennyi pénzt számít fel ezért. Egy csomó szemetet összekészítettünk Karakorumban, fölpakoltuk a baltisztáni teherhordókat, erre nagyon gyorsan ellovagoltak és eltűntek, egész egyszerűen beledobálták a gleccserhasadékba, ami elképesztő! Vagy szétszórták.

Említette, hogy Suhajda Szilárd expedíciójában is elfért volna egy vagy két serpa. Nincs másik magyar mászó, aki tudott volna vele párban menni?

Klein Dávid is volt párja már Szilárdnak, de valami miatt most egyedül ment. Nem kívánom én ezt taglalni, de biztos lett volna. Én azt gondolom, hogy mégis jobb az, ha csapatban működünk, kettő, három, négy azért mindenképpen, tehát ez mégis egy gondoskodó társaság. Nem vagyunk akkora rekorderek, hogy az egész világ arra figyeljen, lépünk-e kettőt az Everesten. Soha nem szerettem, függetlenül ettől, kétszer vagy háromszor kellett Erősst meg Mécset lebeszélnem arról, hogy az Everesttel bolondozzunk, inkább menjünk el mászni, csináljuk a mi saját dolgunkat, aztán ha minden megvan, akkor lehet egy ujjon pörögve, kézen állva mindenféle nyamnyamokat csinálni, de addig, ameddig nekünk egy csomó egyéb más dolgunk is van, addig ezzel nem kéne foglalkozni. Nem beszélve arról, hogy a magyar hegymászásnak világviszonylatban is nagy eredményei voltak, nagy mászóink, sajnos nem élnek már, sok-sok olyan volt, akit érdemes lenne kutatni, mert azon a területen rengeteg tehetség van még.

Nincsenek elég magas hegyeink? Nem ott születtünk?

Nem.

Akkor miért? Nincs elég gyakorlatunk hozzá?

Nem, azért nem vagyunk mi olyan messze a Magas-Tátrától meg az Alpoktól sem. Így alakult, de emiatt nincs rossz érzésem, én ezt egy életmódsportnak tartom és egy olyan összetett, komplex viselkedési gondolkodási, fizikai egységnek, ami fantasztikus. Itt van Szilárd, egy fantasztikusan jó ember volt. Egy kulturált, rendkívül összetett, rendkívül jó szemlélettel megáldott, és mégis el tudta vinni egy kicsit a média is. Én nem szeretem az ilyen nagyon látványos dolgokat. Persze, erre azt mondják, mert a szponzorok. Nem igaz, lehet azt másképp csinálni. Én tudom, lehet. Erőss Zsoltnál is voltak ilyen hangok, hogy a túlzott média egy kicsit megváltoztatja a világhoz való viszonyát az embernek. Szilárdnak nem is olyan régen hallottam egy fantasztikusan jó rádióriportját. Na, ennek a svádának kell uralkodnia a magyar hegymászásban és az életmódsportokban is.

Ha életmódsport, akkor meg lehet belőle élni? Viszonylag sokan megélnek belőle.

Az nem azt jelenti. Azért a sportot és az üzletet ennyire ne keverjük össze.

Várkonyi László is szerelt mellette, meg mindenfélét csinált.

Pontosan. Az, hogy miből lehet megélni, egy másik kérdés. Mit lehet jól csinálni és mit kell jól csinálni, az megint egy másik kérdés. Szerencsésen ez a kettő ötvöződhet, de ez nálunk igazából annyira nem működik. Zsoltnál valamelyest ez ment. De ő kivételes tehetségű hegymászó volt. Nem ő volt technikailag a legjobb mászó Magyarországon, messze nem, de egy olyan szellemiséggel, egy olyan – egy székely emberről beszélek – mentalitással, olyan rákészüléssel, olyan elhivatottsággal, könnyedén, mosolyogva vett részt a mászásaiban és az expedíciókban, ami elképesztő. Ilyet nem látok sehol a világon. Volt más is, Ozsváth Attila 2022-ben a Karakorumban egyet félrelépett egyedül, és ez lett a vége, nem tudott hazajönni. Vele kezdtem el egyébként tervezgetni a Magyarok a világ nyolcezresein sorozatot.

Az jót tett a hegymászásnak, hogy a mobiltelefonunkról követhetjük, hogy a hegymászó nálunk 8000 méter magasabban éppen mit csinál?

Ezeket a bohóckodásokat én nem nagyon szeretem. De ez az én privát véleményem. Sokat vitatkozott velem Szasza, az akkori sajtósunk, hogy miért ilyen kevés a sajtómegjelenés. Majd utána, ha megtörtént, akkor. Előbb csak jelezzük, hogy így van, úgy van, amúgy van. Rövid tőmondatokban. Több szerénység és akkor többre megyünk. Én tartom magam ehhez, meg tartottam is nagyon keményen, hosszú viták árán is.

Az a jelenség létezik, hogy a siker közös, pedig csak egy ember volt ott, a kudarcnak meg nincs gazdája?

Nem gondolom, hogy így van. A kudarc az kudarc. Az expedíció kudarca az az expedíció kudarca, ez így van. Mindenkinek viselnie kell a saját területének a problémáját. A legnagyobb kudarc nyilván azt éri, aki effektíve ott van, ő viseli a legnagyobb felelősséget, ezért is van az, hogy mondhatok én akármit, hogy most kell visszafordulni, most kell előre menni. Énnekem ezt úgy kell mondanom, hogy el is higgye, úgy kell mondanom, hogy ezt meg is tegye. Ha nem teszi meg, akkor azt mondom, hogy a döntés az övé, ez így működik. Ez történt sokszor nálunk a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciókban, mondjuk, 80 százalékos vagy 85 százalékos sikerrel tudom magaménak ezt a fajta dolgot. Volt olyan, ami nem sikerült, és ez 2013-ban Erőss Zsolt és Kiss Péter halálához vezetett. Zsolt azt mondta, hogy nem fordulnak vissza, egy óra múlva csúcson vannak. Rendben van, ez még lehet, hogy talán bele is fér. Öt óra lett belőle. Ez nem fért bele. Ehhez már az ember nem tud hozzászólni, de ez hiba, nem keresem ebben sehol sem a hibást, ezek csak a tények, hogy igen, vigyázni kell, a csúcs vonzása, az elhivatottság, a motiváció rendesen túl tudja értékelni a saját teljesítményünket.

A saját teljesítményt, annak a kapacitását fel lehet mérni valahogy az akklimatizációs túrák során?

Hogyne! A mi expedícióinkban is sok olyan volt, akit közös elhatározással nem engedtünk csúcstámadni vagy nem engedtünk a következő etapban följebb menni. De ennek van felelőssége is. Legtöbbször azért maga az egyén is érzi, hogy nincs jó állapotban. Jaro Dutka, egy kiváló szlovák mászó barátunk, 2005-ben ott volt a K2-n is és 2013-ban pedig a Kancsendzöngán is. A csúcstámadásnál a 2-es táborig jutott és visszajött, mert simán mehetett volna tovább, de érezte, hogy beteg, baj van. Szegény alig ért le az alaptáborba, két napig lepedőben kellett rázogatni.

Suhajda Szilárd is panaszkodott, hogy a konyhasátorban mindenki köhög. Egy kis köhögéssel neki lehet menni?

Azért a Himaláján, ilyen magasságon, mindenki köhög. Ehhez nem tudok hozzászólni, csak azt mondani, hogy száraz a levegő, kevés az oxigén, stressz van, túl vannak hajtva azalatt a másfél hónap alatt a mászók, tehát sok minden okozhatja a köhögést, én ennek nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget.

Az időjárási ablak kifejezést hosszan tanultuk, mert minden mászásnál az a legfontosabb, hogy az idő jó-e. Ez mennyi időt ad egy mászónak? Egy napot? Két napot? Egy hetet?

Nem, az időjárási ablak azért ablak, mert egy kicsit nagyobb. Nyitva a világra. Tehát az nem rés, az egy ablak. Négy nap minimum kell legyen, de a legjobb, ha öt nap. Amikor az időjárás-jelentés körbe van nyalogatva és mindenhonnan beigazolva, hogy a május 20. lesz a legjobb nap, szél, napsütés és csapadék szempontjából abban a régióban, mondjuk, az Everest csúcsa körül, akkor a május 20-hoz kell igazítani a csúcstámadást. Úgy kell elindulni az alaptáborból a csúcstámadásra, hogy május 20-án módom legyen csúcsra jutni, mert az a legjobb nap. És kell még vagy két nap, hogy biztonsággal minél lejjebb tudjak jönni. Így kell beállítani az egészet. Elképzelhető, hogy az alaptáborból való indulás a csúcstámadásra még nem teljesen jó időben megy, de azért azt az egy-két tábort meg lehet tenni. Ezt ki kell sakkozni.

Amikor nem teljesen jó az idő, az azt jelenti, hogy mínusz tíz fok van és, mondjuk, ötven kilométeres szél?

A mínusz nem érdekes. Azt mondta Fridtjof Nansen a grönlandi átkeléskor, hogy a hidegen nevetek. De a szelek! Na, azon nem nevetek. A szelek és a csapadék a Himalájában is rendkívül uralják az időjárási rendszert és a helyzetet. Általában hideg van, olyan mínusz 20 és 35 fok közöttire lehet számítani. De van plusz 20 is, akár lehet 8000 méteren is, ha nagyon jó idő van, szélcsend van és ezerrel süt a nap. Ahogy elmegy a nap, abban a pillanatban drasztikusan csökken a hőmérséklet.

Lehet Suhajda Szilárd expedíciójából bármilyen következtetést levonni egy következő expedícióra? Vagy itt mindenki a saját felelősségére fog gondolkodni bármikor is, amikor nekimegy a nagy hegynek?

Persze, mindig mindenből lehet. Általában ilyen helyzetekben egy megbeszélést, egy kitárgyalást szoktunk csinálni szakmai berkekben. Ugyanúgy volt ez nálunk többször is, a mi expedíciónk kapcsán 2013-ban, 2009-ben, 2012-ben is. De ez nem az én dolgom, ezt majd intézi a szövetség vagy valaki. Még az is lehet, hogy vita is lesz, mert ez talán nem volt így jó. De szigorúan szakmai körökben gondolom én ezt.