Június első napjaiban a József Attila Színházban is véget ér az évad. Kicsit fura dolog ez, a színházban az ősz jelenti a kezdetet és a nyárelő, amiben most járunk, a zárást és a búcsút. El is fárad ilyenkor a színész, a színházi dolgozó, az igazgató az évad végére?

Igen, az egész éves munkánk nagyon sok energiát kivett belőlünk. Nagyon sok nem várt helyzet is adódott az évadon belül is, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy most hagytuk ott a Covid időszakát, bár még mindig jelen van és valószínűleg jelen is lesz sokáig az életünkben, sajnos. De olyan nagy traumát, mint az előző két idényben, a mostaniban már nem okozott a járvány. Nyugodtabb évadot tudunk magunk mögött hagyni.

Az ördögtől való dolog, hogy egy kőszínház nyáron is játszik? A színházba járási szokások olyanok Magyarországon, hogy július-augusztusban már nem nagyon keresik a színházi lehetőségeket a nézők.

Ez így igaz.

Merthogy a légkondicionálás meg a további feltételek technikailag adottak lehetnek.

Ezeket meg lehetne oldani, de más szokásrendünk van, nagyon erőteljes a nyári színházi élet és a nyári koncertidény. Szabad téren jobban szeretnek a nézőink előadást nézni. Azonkívül mindenki a nyári időszakot pihenéssel tölti. Azt már lehet látni évad közben is, hogy nagyon nehéz április-májusi időszakban a hétvége, meg kell néznünk, hogy mit játsszunk, mert ha jó idő jön, kiürül a város.

Említette, hogy ezt az évadot a járványhelyzet már nem írta annyira át, de azért voltak nehézségek ilyen tekintetben is?

Voltak nehézségek, ezek a covidos időszakról maradtak ránk, hiszen több olyan előadást kellett pótolnunk, amit elvitt a Covid. Hála Istennek, azért csendesebb volt így az évad, bár ennek ellenére, például, Spiró György Imposztor című előadásának bemutatóját halasztani kellett, csak áprilisban tudtuk bemutatni a Covid miatt. De ez volt a legkevesebb. Igazából azzal a nagyon szomorú ténnyel küzdünk, hogy a Covid ideje alatt bemutatott előadásaink mostoha helyzetbe kerültek. Hiszen bemutattunk egy darabot, fölépítettünk egy struktúrát, amit aztán kettévágott a Covid. Aztán jöttek új bemutatók, és ezeket újra kell építeni.

Újra kellett gondolni az egész évadot tulajdonképpen?

Újra kellett a promócióját is kezdenünk. Több olyan előadásunk van, amit alig-alig tudtunk játszani, pedig nagyon szeretett előadások, például az Amadeus – Mozart és Salieri harca, egy csodálatos szép előadás, pont a Covid idején mutattuk be, és nem tudtuk játszani. Nem terjedhetett el olyan mértékben, amennyire szerettük volna. Több előadásunkkal is így vagyunk, de a többi színház is küzd ilyen nehézséggel. Például van egy nagyon sikeres musicalunk, a Valami bűzlik, ami szintén ebben az időszakban készült, és most újra kell építeni a marketingjét.

Van még a nézőkben valamiféle bizonytalanság? Tartanak attól, hogy beüljenek a nézőtérre?

Ez a félelem megvan bennük. Én természetesnek tartom. Jó döntés volt, hogy mindenki saját maga döntse el, visel-e maszkot. Látjuk előadás közben, hogy nagyon sokan használják a maszkot, aminek én külön örülök is, mert az látszik, hogy mind a két dolgot komolyan veszik, azt, hogy színházba jöjjünk, de azt is, hogy körülöttünk van még a vírushelyzet. Erről nem szabad elfeledkeznünk. De azt is látnunk kell, hogy például a fiatalok színházba járása is teljesen megváltozott. Az iskolákban nagyon komolyan foglalkoznak a tanárok azzal, hogy a fiatalokat beavassák a színházi életbe, de ez a Covid-helyzet megváltoztatta az ő szokásukat is.

A József Attila Színháznak is van ifjúsági programja, egy színházi nevelési programja. A járványidőszakban ez is megtört egy kicsit?

Egy picit megtört, de azért jó volt látni, hogy sok fiatal jár a József Attila Színházba, mi évek óta nagyon intenzíven foglalkozunk a középiskolások színházi szokásaival.

Ez színházi nevelési vagy színházpedagógiai program elsősorban?

Mind a kettő egyben. Volt egy sorozatunk, amit mi beavató színházi sorozatnak neveztünk, Quintus Konrád kollégánk vezetésével. Nagy színdarabokat, mint a Rómeó és Júlia, a Bánk bán úgy játszott a színház, hogy közben interaktív együttműködés volt a diákokkal. Nagyon sok információt kaphattak úgy, hogy közben a darabot is megismerhették. Ebben az évadban egy másik bérletsorozatot is indítottunk, amit úgy neveztünk el, hogy kulisszajárás. Olyan nagy színházi műveket ajánljunk a középiskolásoknak, amelyek valamennyire kötődnek a tanulmányaikhoz, vagy pedig olyan témát feszegetnek, amivel ők is nap mint nap foglalkoznak. Például A király beszéde benne volt ebben a programban, annak kapcsán, hogy milyen traumák érnek bennünket gyerekkorunkban. Hiszen egy dadogós királyról vagy hercegről beszélünk, akinek egy országot kell kormányoznia, és egy dadogós ember bizony nagyon sok nehézségekkel néz szembe. Szeretnénk azt is elérni, hogy többször jöjjenek hozzánk a fiatalok, nézzenek meg egy próbát, ismerjék meg ezt a folyamatot is.

Belülről a színházat és ne csak a nézőtérről az előadást?

Gyakran fölvetődik az a kérdés, hogy mennyire nehéz megtanulni egy szöveget, pedig igazából nem a szöveg megtanulása a nehéz, hanem egy darab színpadra állítása. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sokat beszélgethetünk, sokat vitatkozunk és nagyon sok dologra kell, hogy reflektáljunk és reméljük, hogy ezzel a fiatalokat is tudjuk serkenteni afelé, hogy vitatkozzanak, nézzenek a gondolatuk mögé és vegyék nagyon komolyan azokat a témaköröket, amik az életüket is meghatározzák.

Négy nagyszínpadi bemutatót tartottak a József Attila Színházban, ráadásul arról is szólhatott egy-két előadás, hogy milyen fontos a járványhelyzet után újra játszani és színházat csinálni. Hiszen itt volt az évad első bemutatója, A szibériai csárdás, aminek az a története, hogy hadifogoly katonáknak kell előadniuk a Csárdáskirálynőt, díszlet, jelmez, hangszerek és tulajdonképpen színészi képesség nélkül, de az a tét, hogy hazajuthatnak-e. Itt volt az évad tavaszi bemutatója, Az imposztor, ami arról szól, hogy egy megfáradt idős színész újra a színházcsinálás lázába került. Én érzem csak úgy, hogy ez egy kicsit arról szólt, hogy színházat csinálni vagy játszani mennyire fontos?

Fontos. A pandémia időszaka nagyon megviselte az embereket, nemcsak gazdaságilag, hanem elsősorban lelkileg. Mentálisan nagyon rossz helyzetbe kerültünk. Míg fölépítjük magunkat, az egy hosszú folyamat és egy nehéz időszak. Sokszor azt érezte az ember, hogy nincsenek kérdései a barátaihoz, mert olyan mértékben izolálódott a helyzetünk és zártuk be magunkat, nem mehettünk, nem volt szabad mozgásunk, hogy üdítő volt az a helyzet, amikor színpadra állhattunk és ott dolgozhattunk. Lehet, hogy tudat alatt is errefelé indultunk el mi, magunk is, amikor a műsort összeállítottuk, mindenképpen meghatározó volt számunkra, hogy ettől az évadtól kezdődően újra szerződtetett színészei vannak a József Attila Színháznak.

Az mit jelent, anyagi biztonságot, kiszámíthatóságot?

Igen.

Miért nem volt eddig így?

Amikor én átvettem a színházat 2011-ben, gazdaságilag nagyon nehéz helyzetben volt.

Még az is képben volt, hogy esetleg megszűnik. Vagy befogadói színházzá alakítják.

Vagy hasznosításra írják ki a pályázatot, amiben bármilyen lehetőség benne volt, de hála Istennek, ez nem így történt. Nagyon kevés pénzzel rendelkeztünk és nagyon meg kellett fontolnunk, hogy mit játsszunk, mit mutatunk be. Az első időben erre nem is volt pénzünk, de a kulturális kormányzatnak köszönhetően sikerült olyan helyzetet teremteni, amiben módunk volt újra szerződtetni színészkollégákat. A 2021-2022-es évadban már 19 művészt le tudtunk szerződtetni havi fizetéssel.

Korábban megbízási szerződéssel dolgoztak? Ez a pandémiás időszakban aztán abszolút anyagi kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot jelentett a színészek számára.

Gyakorlatilag csak akkor kaptak fizetést a kollégáink, amikor dolgoztak, amikor előadásuk volt, amikor próbáltak.

Ilyen meg nem volt.

Az meg nem volt a pandémiás időszakban, de átnézve a gazdasági helyzetünket, 18 művésznek felajánlottunk havi biztonságos, alkalmazotti státust. Nem úgy, hogy nem kellett érte csinálni semmit, hanem feladatokkal láttuk el a kollégáinkat, hiszen azért a pandémiás időszakban is dolgoztak a színházak, csak nézőket nem tudtunk fogadni, de nagyon sok olyan online felület volt, ahol tudtunk dolgozni. Mi 18 művésznek adtunk egyfajta biztonságos helyzetet, hogy legalább a rezsit ki tudják fizetni. Ez nem azért történt, mert mi nagyon jó fejek vagyunk és nagy a szívünk, hanem arra is gondoltunk, hogy egy levitézlett csapattal nem lehet csatát nyerni. Ha kiszolgáltatott helyzetet teremtünk, akkor olyan mértékben kerül rossz helyzetbe a társulatunk, hogy ha újra tudunk indulni, nem lesz kivel.

A társulat egyúttal közösség? Az igazgatónak feladata egyfajta közösségépítés is?

Igen, de én kevés lennék hozzá, ha a kollégáim nem tartanák fontosnak a közösségépítést. Ettől az évadtól van művészeti vezetője is a színházunknak, Hargitai Iván rendező személyében, mi fontosnak tartjuk a közösség építését is és az is nagyszerű, hogy ettől az évadtól kezdődően nagyon sok fiatal csatlakozott a színházunkhoz, sőt, a következő évadban a Kaposvári Egyetemről is több fiatal játszik majd a színházunkban. Negyedévesek lesznek ősztől és vizsgaelőadást remélhetőleg készítenek a József Attila Színházban, tehát adunk egy lehetőséget arra, hogy folyamatosan színpadon legyenek és még arra is. hogy azokat az egyetemi kötelezettségeiket, amik várnak rájuk, meg tudják valósítani.

Az igazgatónak folyamatosan követni, figyelni kell azt, hogy a társulati tagok hol tartanak, most éppen ki, milyen feladatra lenne képes, a következő évad műsortervét összeállítva ez egy szempont kell hogy legyen?

Eddig is így volt, de most, hogy erőteljesebb a társulati lét, ez még fontosabb mindannyiunk számára. Azt azért hozzá kell tenni, hogy egy évad előkészületénél nagyon sok szempontot kell figyelembe venni, még gazdasági szempontokat is. De a rendezők véleménye ugyanolyan fontos a színház vezetésének. Fontos az, hogy a színészeink milyen minőségű darabban játszanak, milyen minőségű szerepet kapnak, fontos az előmenetel is, figyelnünk kell, hogy egy hősszerelmes szerep után hogyan tud váltani valaki egy apaszerepre. De a hölgyek esetében ez talán még nehezebb, sok olyan példa van előttünk, hogy még hatvanévesen is naiva szerepek közelében volt valaki.

A színésznők talán kevésbé vannak elkényeztetve szerepekkel. Szokták mondani, hogy Shakespeare megírta a Lear királyt, de a Lear királynét elfelejtette megírni. Vannak korosztályos problémák is, talán a színésznők számára, különösen idősebb korban, kevesebb színpadi lehetőség és nagy szerep kínálkozik.

Ennek az arányát megtalálni nem egyszerű feladat, de azon dolgozunk, hogy mindenki azt érezze, hogy fontos. Nekem van olyan feladatom is, hogy arányosan tudjam, én mennyit játszom az évadon belül. Ez az évad most egy picit sok volt számomra.

Két főszerep is volt, ugye? A Portugál kocsmárosa és Az imposztorban a színigazgató szerepe.

Igen, kicsit összehozta az idő is, mert Az imposztort már egy évvel ezelőtt szerettük volna bemutatni, de abból a szempontból nagyon örültem, hogy együtt voltam a társulattal. Azért bármennyit beszélgetek a színész kollégáimmal, az más, mint amikor munka közben megismerjük egymást. Azt láttam, hogy nemcsak nekem volt izgalmas ez az időszak, hanem talán nekik is. Egy picit másképpen, munka közben láttak, és a munkám során nem mint igazgatót, hanem mint kollégát figyeltek és értékeltek. Picit nehéz ez az időszak, hisz azért a hivatali munkát is el kell végezni, de nagyon örültem, hogy én is közelebbről ismerhettem meg a kollégáimat.

Az, ha valaki színészként egy színháznak az igazgatója, nemcsak színészfejjel való gondolkodást jelent, hanem egyfajta belső iránytűt is a színészek felé? Érzi és tudja, hogy egy színésznek mi jár a fejében?

Sok mindent megismer az ember menet közben, hiszen tényleg az a szerencse a mi szakmánkban, hogy nagyon sokat beszélgethetünk, és amikor az ember egy-egy szerepre készül, nem csak a saját élményeit tudja ezekben mozgatni és fölhasználni. Nagyon sok mindenről beszélünk egymásnak, ezzel nagyon sok mindent ki is adunk magunkból.

Még a próbafolyamat során?

Így van. Ez egy nagyon jó együtt gondolkodás, egy stúdium, és ez mindenképpen egy másfajta helyzetet teremt kolléga és kolléga között.

Az nem másfajta helyzet, amikor, mondjuk, az igazgatót kell instruálnia egy rendezőnek, vagy az igazgatónak a partnere egy színész?

Biztos másfajta, de el kell feledkezni abban az időszakban arról, hogy én igazgató vagyok. Velem ugyanúgy lehet vitatkozni és kell is vitatkozni, hiszen nem én vagyok a mindentudó.

Adott esetben a rendező akár fel is emelheti a hangját egy instrukció során?

Ez beletartozik a munkánkba. Ha neki nem tetszik valami, akkor kötelessége, hogy elmondja, nem az a dolga, hogy mérlegelje, hogy most én az igazgató vagyok. Nem, abban a helyzetben színész vagyok.

Ha már a színészlétről beszéltünk: vajon miért dönt a színészi pálya mellett egy 140 lelkes faluból érkező, meglehetősen vézna fiatalember 17-18 évesen?

Valószínűleg ez egy folyamat az emberben, amit lehet, hogy valamikor tudatosan tud követni, valamikor pedig ő maga sem érti, hogyan sodródott errefelé. Ahogy nézem a pályámat, nagyon fontos, hogy kivel találkozik az ember az élete folyamán. Nagyon szerencsés voltam, hiszen sok nagyszerű ember vett körül, találkozhattam velük és figyelhettem őket. Szemlélődő típusú ember vagyok. Soha nem szoktam a társaság középpontjában lenni, erőszakosan meg pláne nem, inkább figyelem a körülöttem lévő világot. Általános iskolában egy fantasztikus tanár házaspár tanított bennünket. Nálunk osztatlan iskola volt ebben az időszakban. Tanító néni tanította az alsó tagozatot, tanító bácsi a fölső tagozatot. Két csodálatos emberről beszélünk, Ugrel Rezső és Ugrel Rezsőné, Dórika néni. Tanító néni művészettel megáldott asszony volt és nagyon nagy kapcsolattal rendelkezett. Nagyon sok embert hívott meg a mi kis falunkba, amikor már a villanyt is bevezették hozzánk. Mi elég későn kaptuk meg a villanyunkat, valamikor a hatvanas évek közepe táján, addig eléggé elzárt volt a falu a külvilágtól. Most is egy zsákfalu. A szülőfalum közigazgatásilag Kisgyőrhöz tartozik, Mocsolyástelep különben a település neve. Tanító néni minden ünnepre készült velünk és én ezeknek az ünnepeknek mindig valahogy részese voltam, fel kellett lépnem. Akkor még ez kötelező ízű volt, aztán elkerültem otthonról, egy tanyasi diákoknak fenntartott kollégiumba, ahol egy új világ nyílt meg előttem, emlékszem, hogy ott tanultam meg a sakk lépéseit, és azóta is az egyik kedvenc szórakozásom a sakkozás. Nagyon élvezem és nagyon örülök, amikor leülhetek a sakktábla mellé. Valószínű, hogy ezek a pici adalékok juttattak el odáig, hogy gimnazista koromban – talán másodikos lehettem –, miután egy iskolai szavalóversenyen elindultam, az iskolaigazgató, Török tanár úr, aki magyart és történelmet tanított, elkezdett velem foglalkozni, verseket kellett megtanulnom, nagyon sok szavalóversenyre jártam, városi ünnepségen léptem föl.

Folyamatos építkezés volt?

Valószínű, hogy sokáig tudattalanul, ösztönösen léteztem ebben, aztán volt egy mesterem, Ruszt József, fantasztikus rendező, aki azt mondta nekünk, hogy ne haragudjatok, hogy sokat beszélek, de ha nem mondom ki azt, amit gondolok, akkor az olyan, mint ha ki sem gondoltam volna. Ez rám is érvényes, negyedéves gimnazista voltam, amikor ki mertem mondani azt, hogy színész szeretnék lenni, és utána nem is tágítottam ettől a gondolattól.

Erős váltás lehetett, amikor a vidéki fiú felkerült Pestre, ráadásul rögtön a sűrűjébe, a művészvilág előszobájába, a Színművészeti Főiskolára.

Igen, de én ebből a szempontból talán azért voltam szerencsésebb, merthogy már elkerültem otthonról, tehát volt egy újabb közeg, amiben meg kellett felelnem. Meg kell találni az arányokat is, és nekem ebben szerencsém volt, valahogy arányosan kaptam az élettől a feladatokat. Amikor Budapestre kerültem, akkor több olyan helyzeten voltam túl, amelyben saját magamra voltam hagyatva, már nem számíthattam a szüleim gondoskodására, mert távol voltam tőlük. Mindig ott voltak mögöttem, mindig éreztem a szeretetüket és odafigyelésüket, de amikor az embernek egyedül kell kiállni, ez egy másfajta megmérettetés.

Ez a harmadik igazgatói ciklusa a színház élén, de jelezte, hogy több ciklust már nem szeretne vállalni. Tizenöt év igazgatóként, abba bele lehet fáradni? Vagy úgy érzi, hogy ez a 15 év elegendő arra, hogy befejezett legyen az igazgatói működése?

A 15 év alatt nagyon sok mindent, amit én gondoltam az igazgatás kapcsán, el tudtam végezni. Azt is látom, hogy nagyon sok nehézsége van ennek a szakmának, az igazgatóságot beleértve. Azonkívül azt is látom, hogy fantasztikus tehetségű fiataljaink vannak, és a világ is hihetetlen gyorsan fut, szalad mellettünk. Nagyon sok minden változik körülöttünk. Én egy konzervatív ember vagyok, és érzem a hiányosságomat is. Most azt gondolom, ha ezt a három ciklust jól meg tudom élni és jól tudom mozgatni az energiáimat, akkor tettem valamit. A mandátum 2026-ban jár le, addig még van elég sok időm és még sok tervem van.

Akkor lesz majd 69 éves. Ilyen idősen még nagy formátumú színházvezetők voltak teátrumok élén.

Ez így igaz, és a színészettel nem is hagynék föl.

Gondolkodik abban, hogy ki lehet az utód? Van egyfajta utódnevelés a József Attila Színház berkein belül?

Nem az én feladatom a következő igazgatót kinevezni, viszont az én felelősségem, hogy milyen színházat adok át, hogy az a színház, amit majd megpályáznak 2025 nyarán, milyen állapotban lesz. És itt nemcsak a színház épületéről beszélek, hanem azokról a kollégákról, akik a színházcsinálásban tevékenyen részt vesznek, hisz nemcsak a színészről szól a színház, hanem a gazdasági osztályon keresztül a szervezésen át a műszaki kollégáinkig, akik a legfontosabb láncszemei a színházcsinálásnak. Akkor járok el jól és akkor csinálom jól a munkámat, ha egy olyan színházi modellt építünk föl, amit nyugodt szívvel tudunk továbbadni. Van egy komoly tervünk arra, hogy mi legyen a színházépületünkkel, hiszen egy jól felszerelt művelődési ház szintjén van. Nagyon sok olyan technikai dologgal nem rendelkezünk, ami egy igazi színházi léthez fontos lenne, nincs használható zsinórpadlásunk, nincs oldalszínpadunk, a forgószínpadunk elavult, a színpadtechnikánk elavult, a fény- és hangtechnikáról már nem is beszélve.

Kisebb felújítások, korszerűsítések voltak az elmúlt években is.

Igazából a felújítás elsősorban a nézők fogadórészére koncentrálódott, és az öltözőket hoztuk olyan állapotba, hogy higiéniailag és egészségi szempontokból megfelelőek legyenek.

Meglepődve olvastam, hogy a József Attila Színház díszletraktára nem az épületen belül van, hanem az utca másik oldalán. Ez azt jelenti, hogy az előadásokra az utca másik oldaláról kell a díszleteket átvinni, majd az előadás után lebontani és átszállítani megint, akár hóban, fagyban az utca másik oldalára.

Igen, ez még napközben nem lenne gond, de gondolja meg, hogy előadás után, 10 óra után a kollégáink viszik át a díszletet. Ennek hangja is van, tehát a lakóházban élők is elég nehezen viselik ezt az időszakot, és arról nem beszélve, hogy a kollégáink éjszaka fél 1-1 körül indulnak haza és reggel 8-ra már bent kellene lenni újra a színházban. Azzal a tervvel, ami már elfogadott és reméljük, hogy a gazdasági helyzetünk is megengedi, hogy a megvalósítás közelébe jussunk, az emberi erőforrásainkkal is sokkal gazdaságosabban tudnánk bánni.

Ez milyen nagyságrendű beruházás?

8-9 milliárd ebben a pillanatban.

Adott lesz a fedezet a következő időszakban?

2018 óta már miniszteriális szinten foglalkozunk ezzel a témánkkal, bár mindig jött valami, ami picit megnyújtotta ezt az időszakot. Ennek most már a következő fázisa az, hogy találjuk meg azt a forrást, amivel az építkezés el tud kezdődni. Mi az egész építkezést úgy szeretnék fölállítani és mozgatni, hogy ne kelljen elköltözni a színházból. Erre megvannak a tervek.

A finanszírozást tekintve most hol a helye a József Attila Színháznak? Korábban született egy megállapodás a kormány és a főváros között, néhány teátrum átkerült kizárólag fővárosi finanszírozásba, működtetésbe. Itt hogyan alakul a működtetés? Ki a fenntartó?

A József Attila is teljes mértékben fővárosi fenntartású színház volt, most annyi változott, hogy az épület és a színházunk a főváros fenntartásában maradt, de a támogatásunkat a minisztériumtól kapjuk.

Amikor megtörtént ez a fajta finanszírozási területfelosztás, kapott egyfajta politikai felhangot is. Mintha hivatalos pecsét került volna arra a nagyon szerencsétlen színházi kulturális megosztottságra, amivel már elég hosszú ideje együtt kell élnünk. Hogyan látja ezt a helyzetet?

Sokan szomorúan nézzük ezt a folyamatot, és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi az oka ennek a folyamatnak. Igazából csak a saját példámat tudom mondani, szomorúan tapasztaltam, hogy például az én kinevezésem kapcsán elindult egy petíció, egy levélözön, hogy alkalmas vagyok-e…

Hogy tulajdonképpen politikai szimpátiák nyomán kapta a kinevezését?

Így igaz, és ez azért zavaró, mert ugyanez volt Dörner György esetében, ugyanez volt Balázs Péter esetében, és az még szomorúbb, ha egy szervezet nyilatkozik erről és ír levelet az alkalmatlanságunkról úgy, hogy közben még el sem kezdtük a munkát. Nem láttam a másik oldal felé effajta kitételt, olyat, ha valakit kineveztek, akkor a jobboldali érzelmű színházcsinálók ezt megemlítették volna vagy petíciót írtak volna ezek a kollégáink ellen. Azt sajnálom, hogy a lehetőségét nem adták meg annak, hogy az ember megmutassa, mit is gondol erről a világról, hogyan szeretne színházat csinálni.

Ez változott azóta? Van párbeszéd, akár egyeztetés például a fővárosi színházigazgatók között, mert ha más is a fenntartó vagy máshonnan kapják az anyagi támogatást, azért sok tekintetben mégiscsak egy hajóban ülnek?

Sajnos ez az egyeztetés nem erős. Mindenki megpróbálja a saját életét élni.

Nincs is kapcsolat? A már említett Amadeus című darab főszerepét a Katona József Színház rendkívül tehetséges színművésze, Tasnádi Bence játssza, és ehhez nyilván föl kellett hívni Máté Gábort, a Katona József Színház igazgatóját.

Így van, én igazából azt döntöttem el, hogy a mi színházunk egy nyitott színház. A próba a szakmaiságról és az előadás is a szakmaiságunkról szól, és az, hogy ki, hová tette le a voksát, az magánjellegű. Természetesen vannak napi kapcsolataink, ha egy-egy ilyen helyzet kialakul, de azt gondolom, hogy sokkal mélyebb gondok is vannak, amit nagyon jó lenne együtt megbeszélni.

Lát erre esélyt?

Én optimista természetű ember vagyok, látok esélyt, csak nagyon sok minden nehezíti az életünket. Néha még azt is mondom, hogy nemcsak a szakmánkból, hanem kívülről, adott esetben még a média felől is. Mindenki elindít egy saját gondolatmenetet, ami nem biztos, hogy a konszenzust fogja erősíteni, ha csak a 2019-ben kialakult demonstrációra gondolok a Madách téren, hogy egy előkészítetlen törvénytervezetre építettek fel egy demonstrációt, aminek a vége az lett, hogy a fővárosi színházak gyakorlatilag két részre szakadtak. Nemcsak gondolatiságukban, hanem megkülönböztetünk most már minisztériumhoz tartozó színházakat és megkülönböztetünk kimondottan fővároshoz tartozó színházakat, és ezt ez indította el. Közben pedig sokkal fontosabb feladataink lettek volna a finanszírozást illetően, a társasági adóban kialakult nehézségeket illetően, vég nélkül lehetne sorolni. Nem vagyunk elég okosak ebben, és néha azt látom, hogy vannak megmondó emberek, akik úgy gondolják, hogy nekik adta meg a Jóisten azt a lehetőséget, hogy mindent tudnak és amit ők gondolnak a világról, azt követni kell másoknak is.

Az elmúlt tíz-tizenkét esztendőben, ami már az ön igazgatói ciklusához köthető, változott, alakult, formálódott a József Attila Színház művészi arculata, profilja? Régen azt mondták a József Attila Színházra, hogy vidéki színház Budapesten, hogyan látja, mennyiben változott mindez?

Ebben nem változott a József Attila Színház, és büszkén vállaljuk azt, hogy mi budapesti színház vagyunk, lehet, hogy kicsit vidéki színház is vagyunk Budapesten, mert ez igazából akkor alakult ki, amikor még a Belváros nagyon Belváros volt.

Akkor még a város pereme volt a József Attila Színház, ma ez már nem így van, és nem is az a klasszikus munkáskerület, mint ahová annak idején megálmodták ezt a színházat.

Így van, de ezt a jelzőt mi büszkén vállalhatjuk, hiszen a műsorpolitikánkat illetően mi nem rétegszínház vagyunk, hanem nagyon színes a repertoárunk. Tényleg mindent játszunk, nagyon széles réteg a közönségünk, nagyon sokan szeretik vidékről a József Attila Színházat. Amikor én átvettem a több mint hatvanéves József Attila Színházat, akkor is művészi szempontjait illetően nagyon jól működő színház volt. Gazdaságilag került nehéz helyzetbe, de természetesen azoknak az embereknek az ízlése és gondolkodása, akik egy adott ciklusban meghatározzák, vezetik a színházat, természetes módon megmutatkozik a műsortervükben, a kollégákban, tehát az egész színház hordozza azokat a védjegyeket. Az én igazgatásom alatt minden hónapban egy határon túli magyar színház vendégjátszik Budapesten.

És vidéki színházak is jönnek rendszeresen.

És vidéki színházak is. A koncepciónk egy pici szelete, de biztos vagyok benne, ha mi jól figyeljük az életünk ritmusát és azokat az embereket is, akik szeretnek bennünket, közben pedig fölépítjük azt a műsorpolitikát, azt a műsorrendet, amit mi szeretnénk megvalósítani a színész kollégáinkkal, a színházzal együtt, akkor ez jó előadásokat szül. S akkor, én azt gondolom, elvégeztük a feladatunkat. Polgári színházat csinál a mi vezetésünk a József Attila Színházban már évek óta és törekszünk minél minőségibb darabokat, előadásokat létrehozni, színpadra állítani. Fontosnak tartjuk azt is, hogy a kollégáink, akik csatlakoztak hozzánk, és akik ennek a társulatnak a tagjai, nemcsak a szerződtetettek, hanem akik nap mint nap föllépnek vagy vendégek nálunk, elégedetten nézzék ezt a munkát.