A Magyar Honvédségnek csapatokat kellett vezényelnie a keleti országrészbe az orosz–ukrán válság miatt, miután az orosz elnök elismerte a két szakadár területet és oda orosz katonákat rendelt. Január 26-án közölt egy tömör elemzést a Látószög blogon, akkor úgy látta, hogy még mindig többféle forgatókönyv fekszik az asztalon. Még mindig többféle forgatókönyv fekszik?
Most úgy tűnik, hogy az oroszok elhatározták, kiélesítik a konfliktust. Egyelőre nem tudjuk, hogy meddig mennek el. Azt sem tudjuk, hogy hogyan fog erre a nyugati világ és mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok reagálni. Az látszik a legvalószínűbb indoknak, hogy Oroszország úgy érzi, az Amerikai Egyesült Államok vezette világban az Amerikai Egyesült Államok helyzete megrendült és ezt most a saját pozíciójának a javítására ki tudja használni. Ez egy vabank, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Mindenesetre az nekünk nagyon rossz, hogy háborús veszély van abban a szomszédos országban, ahol jelentős magyar kisebbség is él. A térség stabilitása megrendült.
Azt is írja ebben a cikkben, ha megegyezés van az oroszok meg az amerikaiak között, az olyan, mint egy Jalta II. Rólunk, a mi területünkről, nélkülünk fognak dönteni. Ez a veszély fennáll még?
Szerintem igen. Ennek az az oka, hogy nincsen Európának védelmi képessége, továbbra is rá van szorulva az amerikai védernyőre. Miután az oroszok egy katonai fenyegetést tettek ki az asztalra, nyilvánvalóan katonai válaszlépések meghozataláról kell dönteni. Erről nem tud más dönteni, mint az Amerikai Egyesült Államok, mert még azok a haderők is, amelyek Európában rendelkezésre állnak, a NATO alá vannak rendelve, a NATO pedig az Amerikai Egyesült Államok irányítása alatt működik. Ha ezt a konfliktust rövidre lehet zárni, és még mindig nem adtam fel a reményt, hogy ez így lesz, akkor az európai vezetőknek most már tényleg komolyan el kell gondolkodni azon, hogy saját védelmi képességet alakítsanak ki, a NATO mellé rendelve, ami ad valamilyen manőverezési képességet Európának. A kontinens alárendelt szerepét bizonyítja, hogy nem tud önállóan a tárgyalóasztalhoz ülni. Ha megegyezés lesz az Egyesült Államok és Oroszország között, annak Kína is és Európa is alanya, és nem résztvevő partnere lesz.
Vlagyimir Putyin elnök a két terület állami elismerését megindokoló hosszú beszédében a bolsevik múltat ostorozta. Ez új volt egy orosz elnök szájából. Mi az az orosz történetfelfogás, amiből ez fakad?
Putyin egy orosz birodalmi múltat tekint irányadónak. Az a vizuális kép, amit sugárzott az orosz állami televízió, ahogy ott ült, ahogy be volt rendezve az egész az elmúlt hetekben folytatott tárgyalásain, az a hatalmas asztal, azok a kulisszák, mind-mind az orosz birodalom nagyszabású voltát, a jelentőségét húzzák alá. Önmagát a birodalmi múlt folytatójának tételezi, és nyilvánvalóan az az ambíciója, hogy mire a visszavonulása napirendre kerül, addigra úgy vonuljon be az orosz történelembe, mint az a vezető, aki megpróbálta ezt a nagyhatalmat méltó helyére visszaállítani. Szerintem ez lebeg a szeme előtt.
De melyik birodalmi múlt? A cári birodalmi múlt? A Szovjetunió birodalmi múltja?
A cári birodalmi múltról van itt szó, azért is ostorozta a bolsevikokat, Lenint és a többieket, mert arra utalt, hogy részben Lenin volt, aki ezt az Ukrajna-dolgot egyáltalán támogatta, ahogy a Krím-félszigetet is Hruscsov ajándékozta el. A cári birodalom alatt nem fordult volna elő olyan, hogy ide-oda ajándékoznak területeket.
Van-e félnivalója a balti államoknak és Lengyelországnak?
Nagyon nehéz megmondani, hogy van-e félnivaló, mert a zsigereinkben van mindannyiunknak a közelmúlt ‒ a szovjet birodalomra utalok ‒, és nálunk még a cári birodalom is benne van, hiszen 1849-ben idejöttek és eltiporták a magyar szabadságharcot. Az ember zsigereiben félelmek vannak, noha lehet, hogy ezeknek nem minden összetevője racionális. Azt, hogy a lengyelek, akiket háromszor felosztottak, akikkel Katyńt megcsinálták, félnek, meg tudom érteni. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy jogosak azok a félelmek, amiket táplálnak, de megértem az érzelmi hozzáállásukat. Ugyanez vonatkozik a balti országokra is.
Az Egyesült Államoknál lát világos álláspontot az ukrán helyzettel kapcsolatban? Január végén azt írta, hogy hideget és meleget egyszerre fújnak, az elnök szavait a külügyminiszter semlegesíti.
Joe Biden azt mondta, ha korlátozott lesz az oroszok lépése, ők is korlátozottan fognak válaszolni. Ők valójában e két, úgynevezett szakadár tartomány státuszának a megváltoztatását valószínűleg már bekárolták, bekalkulálták. Ugyanakkor a külügyminiszter meg nagyon éles nyilatkozatokat tett, amelyek azt sugallták, hogy ők ezt nem fogják eltűrni. Én akármennyit gondolkodtam ezen, nem tudom megmagyarázni, hogy miért is lenne az Amerikai Egyesült Államoknak olyan fontos, hogy a térségen belül Ukrajna határai hol húzódnak. Szerintem a racionalitás abba az irányba mutatna amerikai részről, hogy ők valahogy megállapodjanak az oroszokkal, és ne nyomják össze az oroszokat teljesen Kínával. De nem látom, hogy ebbe az irányba fordulna az amerikai külpolitika, azt viszont igen, hogy az angolszász országok, itt most hangsúlyosan Angliára is utalok, a háborús feszültség keltésében egészen kiemelkedő szerepet játszottak. Johnson miniszterelnök úgy csinál, mintha a brit világbirodalom még mindig állna és mintha neki még mindig világirányítói szerepben kéne tetszelegnie. Ezt nagyon visszásnak tartom.
Nem azért csinálja, mert borzasztó problémák vannak otthon? Mert a lezárás alatti partizás nagyon kínos?
Valószínűleg ezért csinálja. Van is egy olyan mondás, hogy ha egy kis háborút folytat az ember, az úgy tűnik, mintha nagy politikát csinálna. Lehet, arra számít, hogy akkora politikát tud csinálni, amivel a belső bajait el tudja takarni. Ennek ellenére amit a BBC meg a Guardian meg a brit külpolitika csinál, az példátlan. Ilyen háborús uszító médiát és külpolitikát nagyon régen nem tapasztaltunk már.
Miért nem érdekük az amerikaiaknak, hogy Ukrajnában aktívak legyenek? Harminc évvel ezelőtt a Balkánon is aktívak voltak. Az más helyzet?
Más helyzet volt harminc évvel ezelőtt, és azért legyünk egy kicsit kritikusak is azzal, ami Ukrajnában van. Harminc év alatt Ukrajnát nem sikerült felhozni olyan szintre, ami az emberek számára jobb életszínvonalat és normálisabb életet adna. Nem sikerült a politikai stabilitást kialakítani, nem sikerült olyan életminőséget teremteni, amit a környező országokban. A magyar kisebbségekkel szemben is az utóbbi időben megengedhetetlen magatartást tanúsított az ukrán vezetés, és az orosz kisebbséggel szemben is. Sem az Európai Unió, sem az amerikaiak nem álltak mögénk, és szorították rá az ukrán vezetést arra, hogy a kisebbségi jogokat figyelembe vegye, hogy a nyelvtörvényt ne változtassa meg ennyire kedvezőtlen irányba és így tovább. A kisebbségi jogok érvényesülését, a korrupció elleni harcot, a fékek és ellensúlyok meglétét az ukrán politikai vezetéstől nem követelték meg. Megvan minden tiszteletem az ukrán elnök iránt, nagyon nehéz helyzetben van, egyetlen pillanatig nem lennék a helyében, de az előző elnököt is teljesen mondvacsinált ürügyekkel tartóztatták le, kobozták el a vagyonát. Mindenkit, aki bármilyen formában valamilyen ellenvéleményt képviselt, bírói ítélet nélkül elvittek, zárolták a vagyonát. Nem demokratikus mintaállamként működik Ukrajna sem, de a kritikák mégis mindig csak az oroszok irányába fogalmazódnak meg.
Mi lehetett az eredeti terv? Mert volt egy olyan időszak, amikor azt mondták, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, ami nagyon nehezen volt elképzelhető innen Budapestről, Oroszország szomszédja egy NATO-tagország, egyperces távolságon belül, az furcsa elképzelés.
2008-ban, amikor a Grúzia elleni támadást megindította Oroszország, volt már pár hasonló kisebb, korlátozott támadás, amit Oroszország bevállalt. Akkor fölvetődött Grúzia és Ukrajna bevétele a NATO-ba. Akkor lemondtak róla, azóta az a taktika, hogy csináljunk úgy, mintha nyitva lenne az ajtó, de valójában eszünk ágában sincs bevenni őket. Én úgy látom, hogy nincs egyetlen egy olyan európai NATO-tagország, amely támogatná Ukrajna felvételét, és maga az Amerikai Egyesült Államok sem támogatja. Ez egy feszültségkeltő pont, állandóan belebegtetnek valamit, amit valójában nem akar támogatni senki és nem is gondolja senki komolyan.
Az kiszámolható, hogy a két fél, Oroszország és az Egyesült Államok vezetőinek spekulációjában Kína milyen szerepet tölt be? Hogyan gondol egyik, meg a másik erre?
Szerintem a legfontosabb szerepet Kína tölti be. Az Amerikai Egyesült Államok pontosan tudja, hogy Kína ma már kihívó. Kínának 400 milliós középosztálya lett a hetvenes évek végi reformok, a Teng Hsziao-ping-i fordulat óta, hatalmas, több mint az egész Amerikai Egyesült Államok lélekszáma. Húsz éven belül ezt meg akarják duplázni, tehát Kínában vásárlóerővel, sokkal jobb életszínvonallal rendelkező óriási tömegek vannak, akik számára ez a kínai rendszer hatalmas életminőség-javulást jelentett minden szempontból. A mélyszegénységből jöttek ki százmilliók és jönnek ki folyamatosan, és technológiailag, gazdaságilag, politikailag ez az igazi kihívás. Amerikát a Csendes-óceáni térségben folyamatos kihívások érik Kína részéről. Szerintem Trump elnök politikájának is ez volt a szíve közepében, hogy a különböző konfliktusgócokból jöjjön ki az Amerikai Egyesült Államok és koncentráljon Kínára. Biden elnök célkeresztjében is Kína van. Viszont, ha igaz, amit mondok, akkor nem érdekük az, hogy Oroszországgal teljesen megromoljon a viszony, és Oroszországot és Kínát összenyomják, mert Európa Oroszország nélkül vagy Oroszország ellenében, részben nyersanyag, részben energia, részben katonai szempontból is hátrányos helyzetbe kerül akkor.
Össze lehet nyomni Oroszországot Kínával? Oroszország tulajdonképpen egy európai ország, egyébként a világ legnagyobb országa.
Szerintem is európai ország. Nem értem, hogy miért viselkedik az Európai Unió is és az Amerikai Egyesült Államok is így, minden nap megsértik az oroszokat, és ez is számomra teljesen politikától idegen viselkedés. Szerintem Oroszország, legalábbis a napóleoni háborúk óta, Európában politikacsináló erő. 1812-ben, a döntő ütközetben az oroszok verték meg Napóleont Borogyinónál és jöttek el Lipcséig, hogy aztán a szent szövetségi rendszerben száz éven keresztül Európa békéjének és prosperitásának az egyik garantálója legyen Oroszország. Ugyanúgy a II. világháborúban is egyenrangú félként vett részt a nyugati szövetségesekkel, akik halálra hájpolták a Szovjetuniót a hetvenes években, amikor az enyhülés politikája volt éppen divatban. Nem tudom, hogy most mi az oka ennek a nagyon erőteljes oroszellenes politikának. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez szolgálja a nyugati világ érdekét.
Még Mihail Gorbacsov idején is volt rokonszenv. Mihail Gorbacsovval lehet tárgyalni ‒ mondta Margaret Thatcher, annak idején.
Persze, mert Gorbacsov megígérte, hogy a cári adósságokat, amit a bolsevikok nem fizettek ki, majd visszafizeti.
Vlagyimir Putyinnal más a helyzet? Nagyon sokáig rá is úgy néztek, mint az országot demokratikus irányba elindító politikusra.
Igen, most mégis azt tapasztaljuk, hogy kritikátlan oroszellenesség uralja el a nyugati médiát a véleményformálókat, illetve a politikát, Nem látom az érdeket emögött. Azt azért látni kell, hogy Oroszország energiaszállítóként jelentkezik Európában. Az energiaellátás ötven százaléka jön onnan, és most, ennek a konfliktusnak a következtében először van az, hogy több folyékony gázt szállít az Amerikai Egyesült Államok Európába, mint amennyit Oroszország. Lehet, hogy ez is mögötte van, mégis azt gondolom, hogy már középtávon sem jó politika ez. Az oroszok Európa részének érzik magukat, ide akarnak tartozni és nekik is megvannak a félelmeik Kínával szemben, hiszen Kínával nagyon hosszú közös határuk van, a kínaiak betelepülnek Szibériába és szép lassan majd a demográfián keresztül elveszik azt a területet. Kínának súlyos sérelmei vannak Oroszországgal szemben, mert gyarmatosító hatalom volt, és a kínaiak nem felejtenek, annak ellenére sem, hogy Mao Ce-tung és a Kínai Kommunista Párt hatalmas pénzösszegeket kapott a Szovjetuniótól, aminek a segítségével aztán hatalomra tudott kerülni és egyesíteni tudta Kínát. De abban a pillanatban, amikor Kína egyesült, világbirodalom lett újra.
Hány világbirodalom van most? Azt mondja, hogy a bipoláris rendszernek vége. Akkor egy vagy három van a talpon?
Egy volt a talpon egészen 2010-ig, és azóta már nem egy van. Vannak kihívók, vannak trónkövetelők. Nem gondolom, hogy Oroszország globális nagyhatalom lenne. Egy regionális nagyhatalom Oroszország, ellenben Kína mindenképpen globális nagyhatalom. Nagyon keveset tudok Indiáról, nem tudom, hogy vele mi és hogy lesz. A muszlim világ is jelentős erőt képvisel, és abban sem vagyok biztos, hogy Dél-Amerikában nem fog valamiféle ellenerő jelentkezni. A Pax Americana láthatóan meggyengül, láthatóan válságban van, és ennek nagyon sok jele van, részben ez a szánalmas és minősíthetetlen Afganisztánból való kivonulás, részben a kudarcos közel-keleti politika, részben az a gerontokrácia, ami eluralta az Amerikai Egyesült Államok politikai irányítását és az a sok belső probléma, amiről nap, mint nap hall a világ. Ezek így mind együtt azt a képzetet keltik, hogy az amerikai erő már nem olyan legyőzhetetlen. Nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg így van, lehet, hogy ez csak káprázat. Kína nagyon sok irányban jön elő a világban, egész Afrikában hatalmas beruházásokat indított a Selyemúttal kapcsolatban és így tovább. Németországnak a legnagyobb kereskedelmi partnere, és tudnám folytatni.
Annak látja jelét, hogy a kínaiak a társadalmi modelljüket is akarják exportálni úgy, ahogy az amerikaiak nyilvánvalóan exportálják?
Szerintem a kínaiak hosszútávfutók. Nem rövid távban gondolkodnak. Lehet, hogy Kína majd akarja a saját rendszerét, mert ha az egész világ az ő birodalmához fog tartozni, akkor egyszerűbb, ha mindenhol hasonló módon tud kommunikálni, de nem tartanak itt. Ők lépésről lépésre, nagyon lassan, nagyon kimérten, nagyon hosszú távokat figyelembe véve mozognak, és pillanatnyilag az a kínai taktika, hogy nem kérnek a kölcsönért meg a pénzért semmiféle olyan politikai teljesítést, mint amit, mondjuk, az amerikaiak vagy az európaiak követelnek és emiatt szívesebben fogadják a kínai kölcsönöket. Azt még nem tudjuk, ha már ez az expanzió befejeződik, akkor mi a következő lépés, mert még nem ebben a fázisban vannak. Sosem becsülném le a kínaiakat. Amikor Nixon elment Maóhoz és tárgyaltak, akkor kérdezett tőle Nixon pár dolgot, mire Mao azt mondta neki, hogy 800 éves ciklusok vannak Kínában, nem sietünk. Majd Tajvanra visszatérünk, ezer év múlva.
Mondjuk, most visszatértek rá.
Ők más léptékben gondolkodnak, nem sietnek, pontosan tudják, hogy honnan hova mennek és azt is tudják, hogy az a 150-200 év az ópiumháborúktól kezdődően Kína újraegyesítéséig, a megaláztatások kora volt. Nem felejtik el, számon tartják.
Az orosz–ukrán konfliktushoz tartozó lépés, hogy a németek leállítottak az Északi Áramlat 2 engedélyeztetésének folyamatát. Németország nem lesz gázzal ellátva?
Nem tudom, hogy mi lesz ott. Angela Merkel, akiről soha nem volt túl jó véleményem, lehetetlen helyzetbe lavírozta Németországot, amit az új kancellár örökölt és most úgy látom, hogy ő az, akinek valami megoldást ki kéne találnia. Részben a zöld politikának a forszírozása, Merkel részéről az atomerőművek leállítása és közben az oroszokkal az Északi Áramlat 2-nek a megépítése, kényszerpályára juttatta a mostani német vezetést. Nem tudom, mi fog velük történni, ha tényleg leállítják ezt az Északi Áramlat 2-t, és akkor hol fog bejönni nekik az az energia, amire szüksége van Németországnak. Már így is a csillagokban vannak az energiaárak. Ugyanakkor Németország, és ez is nagyon érdekes ebben az egész konfliktusban, gyakorlatilag hallgat. Nem is próbál meg regionális vezető szerepéhez mérten legalább valami állásfoglalást tenni ebben a konfliktusban. Számomra az lenne a jó és az előremutató, ha az oroszok meg az ukránok le tudnának ülni egymással és ki tudnának egy olyan kompromisszumot munkálni, amit ők ketten annak tartanak, egy win-win szituáció.
Volt egy minszki megállapodás.
Igen, de nem tartották be, és azt is a nyugati nagyhatalmak garantálták. Mi lenne, ha az itt élő népek, akiket a legjobban érint ez a konfliktus, megpróbálnának kompromisszumot kimunkálni, talán az jobban működne, mintha megint valamilyen távoli nagyhatalmak, akiknek tulajdonképpen mindegy, döntenének. Nekik nem megy a bőrükre ez. Sem a briteknek, sem az amerikaiaknak, sem a franciáknak. Ez a mi bőrünkre megy.
Annak milyen lenne az akusztikája, ha Németország próbálna ebben az ügyben valamiféle javaslatkimunkálóként fellépni? Az a Németország, akivel Oroszországnak háborús múltja van.
Erre meddig lehet még hivatkozni? Meddig számít ez még? Van egy helyzet, Németország Európa legerősebb gazdasági hatalma, Németország az, amelyik Európa közepén elterülve felelős azért, ami ezen a kontinensen végbemegy. Nem lenne jobb, ha ezt a felelősséget nyíltan vállalná és nem mindenféle hátsó ajtókon keresztül próbálná meg az akaratát ránk kényszeríteni? Végül is az Európai Uniót egy fedőszervként használja Németország.
Hogy tudná elképzelni azt, hogy Németország érvényesít valamilyen álláspontot, ami, mondjuk, nem esik egybe egy Ukrajnával szomszédos ország, például, Magyarország álláspontjával? Mit szólnánk ahhoz?
Mit szólunk ahhoz, ha az amerikaiak próbálják meg? Mit szólunk ahhoz, ha a britek próbálják meg? Mégiscsak azoknak az országoknak kellene, akiket ez érint. Miért mondaná meg Johnson Nagy-Britanniából, hogy mit és hogy kell? Mi köze hozzá? Azt miért fogadjuk jobban? Vagy Macron beleszólását miért fogadjuk jobban? Németország mégiscsak közelebb van hozzánk. Mégis, azoknak az embereknek a bőrére megy ez az egész konfliktus, akik itt élnek, ebben a régióban. Elsősorban nekik kellene ebben aktív szerepet játszani.
Az Európai Unió nem képes ebben az ügyben előremozdulni? Nincs ugyan saját hadereje, de a tagországoknak azért van haderejük.
Én nem látom azt, hogy az Európai Unió ebben a konfliktusban kezdeményező vagy közvetítő szerepet játszott volna. Nem emlékszem, hogy az utóbbi időben Von der Leyen vagy Michel elment volna tárgyalni akár Moszkvába, akár Kijevbe. Macront láttam, Orbán Viktort láttam, Scholzot láttam, meg az angol külügyminisztert, aki nem találta meg a térképet.
A magyar miniszterelnök azt mondja, hogy Magyarország részese az európai álláspontnak, ebből visszafele következtetve azt kell gondolnom, hogy van ebben az ügyben európai álláspont.
Nyilván van európai álláspont, de én nem láttam, hogy ezt kirakták volna az asztalra az Európai Unió vezetői, és aktívan közreműködtek volna abban, hogy a konfliktus valamilyen formában kompromisszumra jusson. Ők miért nem érezték, hogy el kell oda menniük, hogy nekik is van feladatuk ebben?
Hatáskörük van ebben?
Ha egy ilyen dologban nincs az Európai Uniónak hatásköre, akkor minek az Európai Unió? Akkor miért van külügyi biztos? Akkor neki mi a feladata azonkívül, hogy leírja, hogy nagyon aggódik? Ebben a helyzetben nekik aktívabbnak kellett volna mutatkozni. Persze, azt nyilatkozta a magyar miniszterelnök, hogy Magyarország is részese az uniónak, ha van döntés, velük tart a különböző intézkedésekben, amin már biztos régóta dolgoznak, hogy milyen szankciókat akarnak bevezetni. Már régóta vannak Oroszországgal szemben gazdasági szankciók, és nem nagyon látom, hogy ezek a szankciók megakadályozták volna azt, hogy most ebbe a politikai helyzetbe kerüljünk.
Azt is írta január végén, hogy Európa régóta abban a hitben ringatja magát, hogy egy független, pénzügyileg erős Svájccá válhat, de ideje ébredni. Az ébredésnek ön szerint milyen fokozatai vannak? Mivel kezdődik? Közös haderővel?
Például igen. Hogy minden ország a védelmi képességét megpróbálja modernizálni és megpróbálja magasabb szintre fejleszteni. Ezt úgy lenne jó csinálni, ha ez valami közös munkamegosztást is jelentene. Legfőbb ideje ezen gondolkodni, és Orbán Viktor, ha jól emlékszem, évek óta szorgalmazza ezt.
És az oroszokkal való kapcsolatban? A kölcsönös egymás mellett élés vagy a kölcsönös tisztelet a viszony?
A kölcsönös tiszteletre szükség van, mert anélkül semmi nincsen. Ha nem tudunk szemmagasságból beszélni egymással, akkor semmi nincs. Figyelembe kell venni Oroszországnak a jogos biztonsági igényeit és el kell utasítani azokat, amelyek már nem jogosak és amelyek a mi közvetlen érdekeinket sértik.
Hogy lehet egy NATO-tagország vezetőjének egyensúlyozni a szerinte jogosnak gondolt orosz biztonsági érdekek meg a NATO-tagság által megkövetelt álláspont között? A kettő nem feltétlenül esik egybe, a NATO valószínűleg terjeszkedni akar, az oroszok azt mondják, hogy minden méter, amivel a NATO közelebb megy, számukra jogos veszély.
Szerintem a NATO nem akar terjeszkedni, nem akarja bevenni Ukrajnát a NATO-ba, akkor már megtette volna. Ha beveszi a NATO-ba Ukrajnát, kiszolgáltatja az egész NATO-t egy tűzfészeknek. Úgy tudom, hogy még az alapszabálya is tiltja, hogy háborús fenyegetések közben bővüljön. Ennél már rosszabb a helyzet, mert az oroszok most már azt is megkérdőjelezik, hogy az eddig a NATO-ba felvett országok maradhatnak-e a NATO tagjai, vagy pedig az onnan való kivonulásukat fogja követelni. Szerintem ez csak tárgyalási taktika volt, mert az ember, ha tudja, hogy mit akar, akkor mindig sokkal többet kér, hogy legyen hova visszavonulnia.
A mostani helyzet, amikor magyar csapatok tartanak az ország Ukrajnával határos területeire, vaz orosz csapatok pedig tartanak a két szakadár megyébe, ez háborús helyzet?
Ez még nem háborús helyzet, de már pattanásig feszült helyzet, amiből bármikor lehet háború. Az első világháború valójában egy regionális háború lehetett volna, hiszen a szerbek megölték a Monarchia trónörökösét, ezért ott Szerbia és a Monarchia között lehetett volna egy rövid lejáratú, korlátozott regionális háború. De nem az lett belőle. Tehát soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mivé fajul egy helyzet, csak imádkozni tudunk azért, hogy ez ne fajuljon tovább, hogy tudjanak valami olyan megoldást kimunkálni, amely mind a két félnek megfelelő. Az oroszok is tele vannak sérelemmel, az ukránok is tele vannak sérelemmel, ez nem jó tanácsadó egyiküknek sem. És sajnos sokan vannak, akik vájkálnak ezekben a sebekben és megpróbálják még jobban élezni a helyzetet. Nagyon veszélyes dolog ez. Magyarországnak az az érdeke, hogy ez a konfliktus ne eszkalálódjon, ne legyen belőle háború. Nagyon nagy dolog az, hogy békében élhetünk, ezt ne veszélyeztessük. De a magyar hadseregnek az a dolga, és miniszterelnök úr ezért is rendelte el, hogy a határoknál felsorakozzon és mutassa meg, hogy megvédjük azt, ami a miénk. De emellett, még egyszer mondom, a béke fontos, nagy érték és mindenkinek azon kell dolgozni, hogy ez továbbra is megmaradjon, és megvédjük.
