A nyár elején a Tokiói Egyetem és a japán Nippon Alapítvány kutatói sajtótájékoztatót tartottak. Bejelentették, hogy a szigetországhoz tartozó Minami-Tori-shima sziget partjainál, 5500 méter mélységben új mélytengeri mangángumó-lelőhelyet találtak. A bejelentés egy régebben elindított folyamat része: gazdaságiak szemben állnak a tudományosan egyelőre homályosan bizonyított ökológiai szempontokkal. Az, hogy ilyen mélységből felhozzák ezeket az ökölnyi méretű darabokat, ma már nem utópia. A gumókban a mangán mellett van kobalt, nikkel és réz is, lelőhelyüktől függően eltérő arányban. A feltárt mennyiségről sokféleképpen nyilatkoznak, de a legszerényebb becslés szerint is legalább annyi kobalt lehet az új lelőhelyen, amennyi fedezi Japán 75 éves fogyasztását – írja az Az Autó című szaklap.

A Nippon Alapítvány arra számít, hogy már jövőre elkezdhetik a kitermelést, de ennek több akadálya is lehet. Az egyik elvi: elképzelhető, hogy a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság (International Seabed Authority, ISA) nem ad rá engedélyt. Az 1994-ben alapított szervezet a mélytengeri bányászat legfőbb felügyelője, de még csak víz alatti ásványkitermelésre vonatkozó szabályok kidolgozásánál tartanak. A „mélytengeri bányakódex” a tervek szerint 2025-re készül el teljesen.

A szabályok hiánya ellenére a tengeri bányászat akár már idén megkezdődhet, sőt legalább 29 kutatási engedélyt ki is adtak már a bányászati berendezések tesztelésére. Az engedélyek közül tizenhat a Hawaii és Mexikó között húzódó, 7300 kilométer hosszú Clarion-Clipperton törésvonal polimetallikus gumóinak kitermelésére szól.

A mélytengeri bányászat résztvevői, támogatói és ellenzői ma egymásnak feszülnek. Akik mellette állnak, állítják, hogy környezetbarátabb, mint a szárazföldi kitermelés, így eleve a legjobb megoldás a villanyautó-gyártás alapanyagainak kitermelésére, már csak az erdőirtások elmaradása miatt is. A klímakutatók ezzel szemben azt állítják, hogy egyelőre nincs elég adat ahhoz hogy felmérjék az óceán biológiai sokféleségre és szénmegkötési képességére gyakorolt hatásokat, és hogy az igazi értékelésekhez még évtizedekre lenne szükség. Az óceánfenék sokszínű és összetett ökoszisztéma, ráadásul a világ legnagyobb szén-dioxid-nyelőjeként az óceán köti meg az üvegházhatású gázok jelentős részét. A világtengerek széntartalma a felszínről a tengerfenékre kerül, és egyelőre nem világos, hogy a bányászat milyen hatással lehet erre a mélytengeri szénre.

Trisha Atwood, a Utah Állami Egyetem docense szerint, ha a bányászattal eltávolított, szénnel teli üledék a tengerfenék közelében marad, kicsi a károsodás és a szénelnyelő képesség csökkenésének esélye. De ha ez a szén nem is kerül vissza a légkörbe, a bányászat akkor is „gyengíti az óceánok azon képességét, hogy több szén-dioxidot vegyenek fel”. 2014-ben a World Ocean Review (WOR) is elkezdte tanulmányozni a gumóbányászat hatásait és arra jutott, hogy rossz hatással lenne a tengeri élővilágra.

Ezek a „gumók úgy hevernek a tengerfenéken, mint a krumpli a földön, szétterítve. A krumpliszedő-gépekhez hasonló berendezésekkel lehetne felszedni őket” – írja a Mining (Bányászat) című magazin. Éppen ezért a WOR szerint „a felszántott területen minden olyan élőlény elpusztul, amelyik nem tud elég gyorsan elmenekülni, beleértve a csigákat, a tengeri uborkákat és a férgeket”. Az az óceáni áramlatok a felkavart üledékfelhőt a bányaterületen kívülre sodorhatják, ahol az ismét leülepszik, esetleg érzékeny, mozdulatlan élőlényeket is beborítva, elpusztítva. A katasztrófa lehetőségét növeli a feldolgozó hajókról a tengerbe visszaöntött hulladék-üledék nagy mennyisége is. Ez hatással lehet az algákra, és más felszín-közeli élőlényekre. Ráadásul az műveletek zajosak elűzik a halakat. Egy próbaterületen megfigyelték, hogy még hét évvel a kitermelés után is fajszegényebb volt a tenger, mint előtte.

A bizonytalanságok miatt természetvédelmi csoportok, több száz tudós és néhány szárazföldi kitermelésre alapozó akkumulátorgyártó is moratóriumot követel a mélytengeri bányászatra, a BMW, a Volvo, a Samsung és a Google pedig már 2021 márciusában megígérte, hogy nem vásárol mélytengeri ásványokat. Jennifer Granholm az USA energiaügyi minisztere kijelentette: a Biden-kormányzat azt szeretné, ha a tiszta energia előállításához szükséges ásványi anyagokat „felelős” bányászat révén, „a környezetet tiszteletben tartva” termelnék ki. Ez „fenntarthatósági paradoxon”, ahogy Kris Van Nijen, a belga mélytengeri bányászati cég, a Global Sea Mineral Resources ügyvezető igazgatója mondja. „Egyrészt az egész világ azt követeli, hogy foglalkozzunk az éghajlatváltozással, de egyelőre nincs egyetlen olyan megoldás sem, amely nem érinti a biológiai sokféleséget, és tényleg segít az éghajlatváltozás mérséklésében.”

Az igény azért is nagy a mélytengeri bányászatra, mert a szárazföldi ásványkincsek kitermelése egyes országokban koncentrálódik, ami piactorzító. A lítium és a ritkaföldfémek több mint 75 százaléka Ausztráliából, Kínából és Kongóból származik. A nemzetközi mélytengeri vizekben viszont gumók milliárdja hevernek (látszólag) könnyen elmozdíthatóan. A Clarion-Clipperton zónában a – körülbelül az Egyesült Államok területével azonos méretű – gumómező a becslések szerint hatszor több kobaltot és háromszor több nikkelt tartalmaz, mint a világ szárazföldi tartaléka.

A környezetvédők szerint a legjobb megoldás az lenne, ha teljesen lemondanánk a bányászatról, és helyette újrahasznosítással gyűjtenénk össze ezeket az alapanyagokat. A Világbank és a Nemzetközi Energiaügynökség jelentései azonban rámutatnak, hogy az újrahasznosítás önmagában egyelőre nem képes az akku-alapanyag szükségletek fedezésére, azaz, még nem gyártottuk elég akkut, az „önfenntartó körfolyamat” beindításához. A Világbank előrejelzése szerint 2050-re a kobalt és a nikkel globális kereslete közel 500 százalékkal fog emelkedni, azaz olcsó és gyors ásványi utánpótlás kell. Az akkutechnológia persze fejlődik, így az is elképzelhető, hogy 2050-re már régen nem lesz szükségünk kobaltra és nikkelre a villanyautók gyártásához, vagy legalábbis nem annyira, amennyire ma számítunk. A tanulmányok arra is rámutatnak, hogy nem feltétlenül éri meg az óceánok fenekéről felhozni a gumókat. Francois Mosnier, a Planet Tracker nevű nonprofit szervezet kutatásvezetője és a „Hogyan veszítsünk el 500 milliárd dollárt” című jelentés vezető szerzője szerint a kitermelés már a környezeti hatások figyelembevétele nélkül sem gazdaságos. Ráadásul több nagy globális bank (Credit Suisse, Lloyds, NatWest, Standard Chartered, ABN Amro) is kizárta a mélytengeri feltárás és kitermelés finanszírozását.

A döntés tehát még meg sem született arról, hogy elkezdődhet-e a polimetallikus gumók mélytengeri bányászata. Egyedül Norvégiáról hallottuk, hogy még tavaly decemberben parlamenti többséget szerzett ahhoz, hogy a környezetvédők és a halászati csoportok tiltakozása ellenére folytassa a Jeges-tenger fenekén lévő ásványkincs feltárását. Kína is nagy összegeket fektet mélytengeri bányászati technológiáiba, távirányítású tengeralattjárókat, hajókat és szonárral működő letapogató rendszereket fejlesztenek.

A vendégcikk szerzője Az Autó szaklap