Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Nagy Imre

Portré

„(...) mi az egész Nagy Imre-csoport kérdését nagyon szőrmentén kezeltük, nem nagyon mentünk tovább, mint először, amikor azt mondtuk, hogy csak hibát követtek el, utána azt, hogy megnyitották az ellenforradalom előtt az utat. Nem lehet ezt a kérdést így felvetni. Ennél tovább kell menni. Megmondani, hogy Nagy Imre árulást követett el. És arról is beszélni kell, miben nyilvánult ez meg. Ezeket a kérdéseket: semlegesség, nemzeti kommunizmus, nemcsak általában kell felvetni, hanem mint a párton belül megvolt és ma is meglévő irányzatot, megnyilvánulást.” Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának gyűlésén 1957 februárjában elhangzott értékelés előrevetítette a forradalom alatti miniszterelnök, Nagy Imre a sorsát. A legitimitását kereső és a forradalmat megtorolni igyekvő Kádár-rendszer hosszas politikai előkészületek után végül 1958 nyarán rendezte meg a forradalom reprezentatív perét, amelyben az első számú vádlott az eredetileg a pártellenzék vezéralakjának számító Nagy Imre volt.

Nagy Imre Kaposvárott született 1896-ban. A munkásmozgalommal korán – az első világháború alatti orosz hadifogsága után – kapcsolatba került. 1921-ben tért haza, négy évig, a kizárásáig a szociáldemokrata pártban tevékenykedett. Rövid letartóztatása után előbb Bécsbe, majd 1930-ban Moszkvába emigrált. Itt a Kommunista Internacionálé agrárszakértője volt, a háború alatt pedig a moszkvai rádió magyar adásait szerkesztette. 1944 végén a Magyar Kommunista Párt vezetésének tagjaként érkezett vissza Magyarországra. A következő években fontosabb vagy kevésbé fontos beosztásban, de folyamatosan tagja volt a kommunista vezetői tisztségviselői körnek: az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelésügyi miniszter, 1946-ban rövid ideig belügyminiszter, 1950–1952 között élelmezésügyi miniszter volt. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök. Első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedései – különösen a politikai elítéltek rehabilitálása és az internálótáborok bezárására adott utasítás – megalapozták politikai hírnevét, az „új szakasz” politikáját azonban felmorzsolta a diktatórikus pártapparátus: 1955 áprilisában kizárták a pártból. Amikor 1956. október 24-én újra miniszterelnök lett, az előző nap kirobbant tüntetés egyik legfontosabb követelése teljesült, ugyanakkor nehéz helyzetbe hozta Nagy Imrét. Nemcsak a saját pártja baloldalával, hanem az utcára tódult tömeggel, a már kibontakozó fegyveres csoportokkal és nem utolsó sorban a szovjetekkel is számolnia kellett. Békés válságkezelésre, kompromisszumokra törekedett, a szocialista Magyarország fenntartására, amely ugyanakkor semlegességében is a Szovjetunió felé orientálódik. Nevezetes rádióbeszédében október 28-án széles körű népmozgalomként értékelte az eseményeket. Koalíciós kormányt szervezett, ígéretet tett az ÁVH feloszlatására, majd október 31-én bejelentette az ország függetlenségét és a Varsói Szerződésből való kilépése szándékát. A november 4-i szovjet támadás végül eltiporta a magyar forradalmat és vele a miniszterelnököt. Az intervenciót bejelentő drámai rádiószózata után Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre menekült. A romániai Snagovba internálták, majd 1957. április 14-én letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Kegyelmet nem kért. Ahogy az utolsó szó jogán elmondott beszédében fogalmazott: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. (...) Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” Az ítéletet 1958. június 16-án végrehajtották. Nagy Imre és mártírtársai holttestét – tartva attól, hogy sírjuk a köztemetőben emlékhellyé válhat – a Kozma utcai börtön udvarán helyezték el, majd 1961 februárjában szállították át a 301-es parcellába, ahol a miniszterelnököt Borbíró Piroska fedőnéven temették el. Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós halálos ítéleteit a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. június 9-én hatályon kívül helyezte és az elítélteket felmentette, majd idén október 13-án a Kúria az ítéleteket semmissé nyilvánította. A forradalom mártírjait 1989. június 16-án ünnepélyes keretek között újratemették.