Nincs olyan, hogy konzervativizmus, talán még konzervativizmusok sincsenek, becsületesen mindenki csak a saját nevében válaszolhat arra, mit takar az, hogy konzervatívnak vallja magát - vonhatta le a következtetést az, aki ellátogatott a konferenciára.

Ablonczy Balázs történész úgy vélekedett, a magyar konzervativizmus 1990 óta "ostromlott várként" tekint saját magára, amelyet "körbevesz a balliberális tenger"; szerinte azonban ez az attitűd nem feltétlenül vezet a megfelelő válaszokhoz.

G. Fodor Gábor, a Századvég folyóirat szerkesztője arról beszélt, hogy a "reformpárti ideológiai kontinuum" maga alá gyűri a politikát. Szeretné visszaadni a politikának az elsőbbségét. Szerinte a jelenlegi balliberális, "progresszív, haladáspárti" hatalom és értelmiség úgy gondolja, hogy a történelemnek van evilági célja, szerintük elérhető egy evilági paradicsom, és mivel ennek letéteményeseként saját magukat ismerik fel, ezért nem szabad az ellenzéket hatalomhoz juttatniuk. Mindezt G. Fodor Gábor "a történelemfilozófia fölényének" nevezi a politikával szemben.

Ezért a balliberális oldal úgy látja, "nincs alternatíva", és mindenképpen meg kell akadályoznia az ellenzék kormányra kerülését. A jelenlegi hatalom úgy gondolja, kommunikációval mindent át lehet hidalni, ha valamit rosszul tesz, akkor az az, hogy rosszul kommunikál.

A konzervatívok felelőssége G. Fodor Gábor szerint az, hogy felmutassák: van más választás, van alternatíva. Azaz lehetséges "jó kormányzás", a kormányzás nem csupán "kommunikációs aktus". Úgy látja, vissza kell adni a politika méltóságát, mert a politika "közös ügyeink intézése", és így nincs megoldás rajta kívül.

Schlett István politológus a reformkortól kezdve a második világháborúig vázolta fel a magyar konzervatív hagyományt, az arisztokrata Dessewffy-család tagjaitól Tisza Istvánon és a Horthy-kor kormányfőjén, Bethlen Istvánon át Szekfű Gyula történészig; az előbb említettek által képviselt "status quo-konzervativizmustól" kezdve a Dessewffy Aurél gróf által szorgalmazott Habsburg-párti "fontolva haladáson" át a szekfűi "reformkonzervativizmusig", ami szerinte a mai nyugati kereszténydemokráciának felel meg. Megemlítette Tisza Istvánt, a dualizmus századelejének miniszterelnökét, akit ma már konzervatívként tartanak számon, de ő nemzeti liberálisnak tartotta magát. Idézte a politikust, aki szerint "a szabad gondolkodást a szabadgondolkodóktól kell megvédeni". Ebből a szempontból a 19. század konzervatív szerzői azok, akik felléptek a radikalizmus, a türelmetlen változtatások képviselői ellen - fejtegette.

Schlett István rámutatott: a konzervativizmus, mint lelki alkat nem egyenlő a konzervativizmussal, mint filozófiai beállítódással. Ugyanakkor úgy gondolja, ha valaki most egy Konzervatív Párt alapítására adná a fejét, annak nem a hagyománnyal kellene törődnie, hanem azzal, mi a teendő.

Egedy Gergely politológus arról beszélt, hogy a magyar konzervativizmusnak meg kell adnia a saját válaszait a saját problémáira, és nem másolhatja le egy az egyben az angolszász vagy kontinentális konzervatív hagyományt. Azaz meg kell teremtenie a magyar konzervativizmust. Ugyanakkor úgy vélte, a kereszténydemokrácia talán követhetőbb út a mi számunkra, mint a forradalmak nélkül, háborítatlanul, szervesen fejlődő individualista, a szociális kérdésekre kevésbé figyelő angol konzervativizmus.

A konzervativizmus szükségképpen nemzeti

Ennek során kiemelte, hogy a konzervatívok elvetik az absztrakciót, az általános érvényű modelleket, és úgy gondolják, a helyi, nemzeti, partikuláris kérdésekre helyi válaszokat kell adni. Ezért szerinte a konzervativizmus szükségképpen nemzeti. Leszögezte ugyanakkor, hogy ugyan egyetemes konzervatív politika nincs, de vannak egyetemes konzervatív elvek. A konzervatív számára nagyon fontos a történelem, ami "a tapasztalatok összessége". Figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a konzervativizmus nem a változatlanságot pártolja, az a tradicionalizmus.

Horkay-Hörcher Ferenc, a PPKE-BTK Esztétika Tanszékének vezetője, a Heti Válasz főmunkatársa a magyar konzervativizmus árnyoldalairól beszélt. Szerinte három ilyen van, a radikalizmus-nacionalizmus, a populizmus és a szalonkonzervativizmus. Úgy látja, a radikális nacionalizmus hasonló a vallási fundamentalizmushoz és a francia forradalom forradalmárainak hozzáállásához. A nacionalizmus a konzervativizmushoz képest baloldali, modernista eszme - szögezte le. A "plebejus populizmussal" pedig a fő probléma az, hogy "egyszerű válaszokat ad bonyolult kérdésekre". A szalonkonzervatívok szerint ugyanakkor a konzervativizmus csupán stílus, gesztusok és szlogenek összessége, ami nem igaz, és ez a hozzáállás "politikai giccshez" vezet.

Horkay-Hörcher Ferenc felvázolt egy tesztet is, hogy könnyebben meg tudjuk állapítani, tényleg konzervatív-e, aki annak mondja magát. Szerinte aki konzervatív, az antikommunista; nem kirekesztő, azaz nem antiszemita és nem keresztényellenes; nem doktríner, azaz nem előre kész receptet akar "ráhúzni" a valóságra, hanem realista, ami viszont nem jelent értékmentességet; táplál "egy csipetnyi szkepszist" az állammal szemben; a lokális válaszok ellenére ismeri a saját globális hagyományát; és van humorérzéke.

Szóba került még, hogy az egyre népszerűbb, konzervatív világnézetet képviselő blogok, újságok - mint a Reakció és a Konzervatórium - közönségéből kinőhet-e egy ifjúkonzervatív mozgalom, politikai alakulat. Mint megfogalmazódott, ez nem kizárt, de nem is feltétlen cél, törekvés.