A Nemzeti Sport 1944 áprilisában bemutatta az akkor már 22 éves ifjú csillagot az Öt nagybácsi szemefényének útja Újlaktól a válogatottjelöltségig című kis írásában. Ebben felidéz egy régi, akkor már több mint másfél évtizedes történetet, amelyben „Óbuda egyik üres telkén öt 20-25 év körüli fiatalember tanított egy nyurga, 6 éves gyereket a labdarúgás és főleg a védés alapelemeire. Arról volt szó, hogy a fiatal fiú játsszék a szomszéd utca elleni mérkőzésen, mert a csapat kapusa nem jött ki. A fiú azonban nem valami nagy türelemmel hallgatta az oktatást és hamarosan közbeszólt: Tudom, a labdához csak én nyúlhatok kézzel, az egész csapatból!”

A fáma szerint így kezdődött Hidegkuti Nándor labdarúgó-pályafutása. Az „öt 20-25 éves fiatalember” mind a nagybátyja volt, akik közül négyen Soszták, sőt az eredeti írásmód szerint Soschtak néven futballoztak az Újlaki FC-ben, az ötödik pedig még többre vitte: Szemere (Soschtak) Antal a Vasas, majd a Kispest FC egyszeres válogatott hátvédje volt. A Nemzeti Sport 1931. augusztusi számaiban fellelhető a III. osztályba jutásért játszó Újlaki FC több összeállítása, amelyből összerakható az akkori alapcsapat: Soszták III – Liska, Takserer – Vilcsek I., Telner, Dvornyik – Farkas, Vilcsek II., Soszták II., Soszták IV., Soszták V.

Csak közbevetőleg: ez a családi vonal meglehetősen elnagyoltan szerepel a formailag Hidegkuti Nándor által jegyzett, valójában (Bús) Fekete Pál által írt, Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvben. Az egyik rokont, egy nagybácsit, a kapus Seszták (sic!) Árpádot megemlíti, a többieket nem. Pedig csak érdekes sztori lett volna, hogy az „Öregnek” az egyik nagybátyja válogatott futballista volt.

1994-ben – a véletlen úgy hozta, hogy Amerikában – egy FIFA-rendezvény előtti este, hosszú beszélgetésében szóba került Nándi bácsival ez a bizonyos könyv. Akkoriban néhány hete voltunk csak túl egy televíziós vetélkedőn, amelyben az 1954-es vb-döntő képsorait látva az Aranycsapat középcsatára elsírta magát. Rengeteg elfojtott fájdalom volt benne, miközben mindenki okkal ünnepelte, bármerre jár. Akkor került szóba ez a könyv is, amelyről csak annyit mondott, látható fájdalommal: „Szörnyű volt, semmit sem lehetett megírni benne. Sem a háború előtti életemet, sem az olaszországi szerződést”.

Már a XXI. századot írtuk, Szöllősi György készített vele egy kiváló beszélgetést a Nemzeti Sportban, ebben újra előkerült a könyv ügye. „Ha nem veszi tiszteletlenségnek, megkérdezem: az ön könyvében, amely 1962-ben jelent meg, és amelyben beszámol az olaszországi élményeiről, miért nem esik szó a KEK-diadalról?” – szólt a kérdés. (Hidegkuti Fiorentinája nyerte meg 1961-ben a Kupagyőztesek Európa-kupája első döntőjét. – A szerk.) „Nem lehetett megírni” – így a válasz. „Hidegkuti Nándor: Óbudától Firenzéig. A könyvet annak idején tízezrek olvasták, néhány nap alatt elfogyott. Névleg ön a szerző, ám nem nehéz kitalálni, hogy a végleges szöveg kialakításán sokan dolgoztak, sok érdektől vezéreltetve. Megszámoltam: az egész könyvben kétszer szerepel az ön barátjának, a korszak első számú sztárjának, Puskás Ferencnek a neve, Czibor Zoltáné egyszer sem, a KEK-sorozatról egy szó sem esik, a szöveg ráadásul összekeveri Tóth Józsefet és Tóth Mihályt, amit ön, mint egykori csapattárs, nyilván nem tett volna meg.” – veti fel a kérdező.

„Sajnos, semmit sem lehetett megírni. Szörnyű, de így van… Nem, nem lehetett.” – hangzott az újabb elkeseredett válasz. Aztán még természetesen szó került a vitézi címről, hiszen a háború alatti sportlapokban az Elektromos ifjú csatárának a neve hol v. Hidegkutiként, hol kiírva vitéz Hidegkutiként, esetleg vitéz Hidegkuthyként szerepelt. Ami nem igazán segítette aztán az alany a háború utáni pályafutását, mi több, válogatottbeli karrierjét. „A címet apám kapta, aki katona volt az első világháborúban, emlékszem, gyerekkoromban jártunk is a vitézi rend rendezvényeire. Ma már nincs ennek különös jelentősége, de az ötvenes évek elején bizony nem nézték jó szemmel, hogy ilyen múlttal válogatott játékos lehetek. Nem is maradhattam volna az, ha Sebes Guszti bácsi nem áll ki mellettem minden politikai tekintélyével. Végül azzal mentett meg, hogy a Filmhíradóval csináltatott egy filmet, amelyben valóban szorgalmas, a munkahelyén mindig megbecsült édesanyámat úgy mutatták be, mint a munka hősét, mint sztahanovistát. Ezt a filmet levetítették néhányszor, így már nem kellett attól tartanom, hogy megbélyegeznek politikailag” – mesélte Szöllősi Györgynek Hidegkuti Nándor. Gondoljunk csak bele: Sebes politikai tekintélyén múlt az Aranycsapat legsokoldalúbb és a Palotás Péter helyét átvéve hátravont középcsatárként a futballt forradalmasító játékosának szereplése. Ha nincs Sebes, nincs Hidegkuti, ha nincs Hidegkuti, nincs 6:3, amelyen élete játékát nyújtotta a mesterhármasával.

Az Újlaki FC (1934–1940), majd a Gázművek (1940–1943) egykori ifjú középcsatára az Elektromosban lett első osztályú futballista. Legalábbis ami a ligák szerinti besorolást illeti, mivel valójában pazar játékos volt mindig is. Jó csapata volt akkortájt a Tromosnak, néhány válogatott játékos, mint Szendrődi, Pákozdi, G. Tóth Péter és a csapatkapitány Pázmándy „Sanci”, meg néhány óriási tehetség, mint a későbbi két MTK-s, Hidegkuti Nándor és Börzsey János játszott ott. Mégis csak tizenötödik lett a Nemzeti Bajnokság első osztályában, az 1943–1944-es idényben.

A háború után Hidegkuti Nándor útja a Herminamezei AC-be vezetett, amelyet akkoriban a kisgazdák támogattak. A vezetők a prémiumot krumpliban, cukorban és babban mérték ki. Az Óbudán még Gaceknek, azaz Girnyónak becézett, a háború alatt még szálkásabbá váló középcsatár ahogyan erősödött, úgy lett egyre jobb játékos. Egyetlen szezont töltött csak a zuglói alakulatban, de az alatt válogatott játékos lett. Gallowich Tibor 1945 szeptemberében, a románok ellen 7:2-re megnyert Üllői úti találkozón szerepeltette először. Hidegkuti már a 8. percben gólt lőtt, aztán a végén is szerzett egyet. Úgy, hogy eredetileg csak nézőnek ment ki a meccsre, s azért kapott játéklehetőséget, mert Szusza megsérült. Kölcsöncipőben játszott, így is remekelt. A két találat azonban kevés volt ahhoz, hogy megragadjon a legjobbak között. Csak majdnem két év múlva, 1947 augusztusában, a bolgárok elleni Balkán-kupa-mérkőzésre került vissza a csapatba. Három gólt szerzett.

Akkor már az MTK játékosa volt, pedig lehetett volna a Ferencvárosé is. 1946 nyarán Sárosi doktor a zöld-fehérekhez invitálta, neki pedig lett is volna kedve az Üllői útra „költözni”. Ám amikor meghallott egy kiszűrődő hangot („Minek hozták ide ezt a Hidegkutit, van itt annál jobb csatár is!”) megsértődött és – képletesen – meg sem állt a Hungária körútig

Leigazolt az MTK-hoz. A csapat aztán többször is nevet váltott, ő klubot sohasem. A kék-fehérekkel az 1948–1949-es szezonban érte el első nagy sikerét, második lett a Ferencváros mögött. Az MTK-t akkor már két éve Bukovi Márton, a korszak talán legfelkészültebb magyar edzője dirigálta. Működése Hidegkuti játékára is óriási hatással volt. „Negyvenhétben, a közel-keleti portyánkon szárkapocscsont-törést szenvedtem. Az egyik nap arról kaptam hírt, hogy új edzőnk lesz, Bukovi Márton. Örültünk, mert személyében olyan trénerünk lett, aki visszahozta a régi MTK-iskolát, a kreatív, rövidpasszos játékot. Alkalmanként rögbiztetett bennünket az edzéseken, hogy bátrabban, vakmerőbben játsszunk a meccseken. Igyekezett tudományosan dolgozni, mindent pontosan felépíteni” – emlékezett később Hidegkuti.

Bukovi dolgozta ki a hátravont középcsatár játékát, amellyel aztán az MTK, illetve később ezt átvéve a magyar válogatott messze megelőzte a világot. Ám a posztra eredetileg Palotás Péter, s nem Hidegkuti volt a jelölt. Ám miután a szíve egyre többet rakoncátlankodott, nem tudott eleget futni. A svájciak elleni, 1952. szeptemberi Európa-kupa mérkőzésen ő kezdett, ám amikor kétgólos vesztésre álltunk, az első félóra végén Hidegkuti állt a helyére. Megfordította a mérkőzést, s attól kezdve éveken keresztül ő töltötte be ezt a posztot a válogatottban. Bukovi és a „találmányt” átvevő Sebes új távlatokat nyitott az akkor már harmincéves középcsatár számára. Azt gondolták, a pazar technikájú, okosan futballozó „Öreg” remekül tud majd osztogatni a csatároknak, s így még hasznosabb lesz, mintha előretolt centerként a védőivel birkózna. Sebes visszavonta Zakariást a védelembe, Bozsik és Hidegkuti szinte csak a támadásokkal törődhetett. Így kialakult a klasszikus 4-2-4, amelyben hat ember támadott. A négy világklasszis, Bozsik, Hidegkuti, Puskás és Kocsis köré épített magyar Aranycsapat utat mutatott a nagyvilágnak.

Az akkor már olimpiai bajnok Hidegkutinak a már említett, pályafutását (s nem túlzás, a világfutballt) meghatározó, minő dráma, éppen a berni Wankdorf-stadionban játszot, svájciak elleni mérkőzés a 25. volt válogatottságainak sorában. Harminc és fél éves volt akkor. S még majdnem kétszer ennyi találkozó állt előtte!

1953-ban játszott talán a legjobban. Májusban, a római stadionavatón ő lőtte az első gólt, majd Puskás két további találatával a magyarok huszonnyolc év után tudták újra legyőzni a legjobb összeállításukban szereplő olaszokat. Októberben, Bécsben két gólt lőtt az osztrákoknak, a mezőny legjobbjaként segítette 3:2-es győzelemhez a válogatottat. Aztán következett az Évszázad mérkőzése, Londonban. A mérkőzésről, a három gólt szerző Hidegkuti játékáról már szinte mindent megírtak. Szinte az őrületbe kergette az angolokat. Őrzője Harry Johnston később bevallotta: „Nekem kellett volna fognom Hidegkutit, ezért gyakran kiléptem a középpályára. Engem ért az első magyar hurrikán a Wembleyben. A teljes tehetetlenség jelentette számomra a legnagyobb tragédiát, semmit sem tudtam tenni azért, hogy elkerüljük a súlyos vereséget. Hidegkutinál jobb futballista ellen soha életemben nem játszottam!” Stanley Matthews, a „Varázsló” azt mondta: „Nem tudtuk, hogy Hidegkuti hátravontan játszik majd. Ez a húzás teljesen összezavarta sorainkat. Egy Hidegkutihoz hasonló kvalitású játékos – de kevés volt ilyen…– , ha őrizetlenül játszik hátravontan, kivégzi az ellenfelet. Ez nem azt jelenti, hogy ha szorosabban őriztük volna, akkor nyerünk, de így semmi esélyünk sem maradt.”

A következő évben ezüstérmes lett a világbajnokságon (két gólt rúgott a nyugatnémetek elleni csoportmérkőzésen, majd egyet-egyet a braziloknak és az uruguayiaknak), majd 1955 legelején játszott a korszak talán leghíresebb bajnoki mérkőzésén, amelyen a Honvéd 9:7-re verte meg a négy gólt is szerző Hidegkuti Vörös Lobogóját. Játékát így értékelte a Népsport a mérkőzés másnapján: „A Bp. Vörös Lobogó legjobbja Hidegkuti volt. Élete eddigi egyik legjobb játékát nyújtotta ezen a mérkőzésen.” Pedig akkor már túl voltunk a londoni 6:3-mon is!

1956 után Bozsikkal, Grosiccsal, Budaival azon kevesek között volt, akik az átmenetet képviselték az Aranycsapat és a következő generáció között. Játszott még a balul sikerült svédországi világbajnokságon, majd bajnokságot nyert búcsúzásként az MTK-val.

A következő szezontól már edző lett, megfordult itthon és külföldön is számos helyen. Dolgozott az MTK (1959–1960), a Fiorentina (1960–1962), a Mantova (1962–1963), a Győri ETO (1963–1965), a Tatabánya (1966), újra az MTK (1967–1968), a Bp. Spartacus (1968–1971), a Stal Rzeszów (1972), az Egri Dózsa (1973), az egyiptomi Al-Ahli (1973–1980) és a dubai al-Ahli (1983–1985) csapatánál, majd 1996 nyarán szaktanácsadóként rövid időre visszatért a kairói Al-Ahlihoz. Sok helyen sikere volt, Egyiptomban öt bajnoki címet szerzett, itthon a Győrrel bajnok lett (az Aranycsapat egyetlen tagja, aki edzőként is bajnoki címet szerzett a magyar élvonalban), de a legnagyobb sikereit Olaszországban, a Fiorentinával érte el. 1961-ben megnyerte az Olasz Kupát és a Kupagyőztesek Európa-kupáját, utóbbi sorozatban 1962-ben is döntőbe jutott a csapattal. Aztán váratlanul búcsúzott, s továbbállt Mantovába. A „violáknál” nem igazán értették, miért, már azt sem nagyon tudták hova tenni, hogy a „Mister” a gyerekei nélkül költözött a városba, mert a magyar hatóságok nem adtak útlevelet egyszerre a családnak. Azt meg főleg nem értették, hogyan lehetséges, hogy a sikeredző nem köt újabb kétéves szerződést, mikor nagyon tisztességesen megfizetnék. Szegény nem köthetett: a magyar sportfőhatóság csak három évre engedte el külföldre, abból pedig addigra kettő letelt. Hidegkuti Nándor nem tehetett mást, elment a Mantovához egy évre, aztán hazatért Magyarországra.

Az Aranycsapat leggyorsabb és legsokoldalúbb csatára, aki ráadásul önmagát valójában ideális fedezetnek, középpályásnak vallotta, 2002. február 14-én hunyt el Budapesten.