Azt hiszem, műalkotás nem jöhet létre avantgárd gesztus nélkül, ami alatt azt értem, hogy fel kell mondani az éppen uralkodó stilisztikai, művészeti konszenzust, el kell utasítani a kor gondolkodási paneljeit, mert enélkül nem vagy képes tisztán, mindenfajta szellemi és művészi korrupció nélkül közelíteni a megragadni kívánt világhoz.

Mivel tud többet, újat mondani az a nyelv, amit ön használ a műveiben a korábbiaknál?

Nehéz erre válaszolni, mert nem tud többet mondani, mint más írói nyelvezet. De ez az a stílus, amelyen én tudok megszólalni. Magyarán a lényeges kérdés nem az, hogy ez a nyelvezet többet ad-e, mint mondjuk Krúdy Gyula stílusa - hogy egy klasszikus példát mondjak - , hanem az a lényeges, hogy ezen a nyelven én meg tudom-e ragadni azt a világot, amit ábrázolni akarok. Ez a nyelvi világ természetesen nincs előre legyártva, számomra is az írás aktualitásában és aktusában tárul fel. Új birodalom kapui nyílnak, ahol korábban én sem jártam még. Amikor valaki olvassa azt, amit írok, valójában nem a témát, nem a történetet, nem a stílust olvassa, sem a humort, sem a fájdalmat, hanem azt a kedvet olvassa, amely kedvvel elkezdem bebarangolni ezt a nyelvi birodalmat.

Ez azt jelenti, hogy amit kedvvel írunk, mondunk, az jó is?

Nem biztos, hogy jó, de kedv nélkül biztos, hogy rossz. Az írói munka ugyan nem hasonlítható a társasági beszélgetéshez, de az mégis csak közös bennük, hogy koncentráltan kell elmesélni a történeteket ahhoz, hogy azt a másik értelmezni tudja, magyarán egy sima életesemény elmondásakor is ki kell emelnünk a történetet a privát érintettségből, mert különben a másik ember számára érdektelen marad.

Hogyan lehet azt megbecsülni, hogy mi érdekes mások számára?

Ez az emberi kommunikáció alapja, mióta világ a világ, képesek vagyunk egymással értelmesen beszélni, ha erre nem lettünk volna képesek, már Cro-Magnonban kihalt volna az emberiség. Ám ha valaki úgy érzi, hogy nem tudja a világból érkező tapasztalatait a másik számára értelmesen továbbadni, akkor inkább hallgatni kell, s ez különösen vonatkozik az íróra.

Az irodalom persze más, hiszen a visszajelzés csak a könyv megjelenése után érkezik. Gondolom, ez nehezíti az író dolgát.

Valóban, az irodalom számára a válasz időben késve érkezik, nem olyan, mint a színház vagy egy hétköznapi kommunikációs helyzet. Az írónak egyszerre kell alkotónak és saját munkája ellenőrének, az első kritikus befogadónak lennie.A Házasságon innen és túl című kötet megjelenése után azt mondta, hogy az a stílus kifulladt, mégis A gyerek című regény is emlékeztet stílusában az előző kötetre. Miért alakult így?

A gyereknek hasonló nyelvezete van, sőt, A gyerek nyelvezete nem jöhetett volna létre a Házasságon innen és túl novellái nélkül. Abban a munkában alakult ki ez a szikár, neutrális stílus, amiben csak a legszükségesebb pillanatokban dobban át a szív. Azt hiszem, ezt most már biztosan nem lehet folytatni. Persze nem hozhatok olyan döntést, hogy akkor mától más nyelven fogalmazok, hiszen a nyelvi vagy a stilisztikai módosulás mindig tartalmi módosulással jár együtt, a tartalom változása, alakulása, hozza meg az új megszólalási módot. Most azt érzem, hogy A gyerek című regénnyel lezárult valami, van némi üresség bennem.

Új munkához új impulzusokra, új élményekre van szükség. Ez végül meg fogja teremteni a maga nyelvét. Most látszólag magabiztosnak tűnök ezzel az állításommal, ám egyébként nagyon be vagyok tojva, hogy nem fog semmi megteremtődni. Nem úgy van, hogy marhára tudom, mi lesz, csak szeretném a bizonyosság látszatát kelteni, valójában semmit nem tudok, csak reménykedem, hogy majd megteremtődik valami.

Hogyan ír? Érik mindenféle hatások, leül, írogat, jegyzetel, aztán áthúzogatja, kidobálja, kitörli a számítógépből?

Az természetes, hogy minden írónak meg kell tanulnia írni, ahogy egy költőnek kell tudnia jambust írni, vagy ha nagyon meg van szorulva, akkor össze kell tudnia dobni egy szonettet, ez világos. Ez a technikai rész. Gyakorolható a másik fele is, ahogy Peer Krisztián barátom egy szép versben megfogalmazza, a "befelé űrhajózás". Ilyenkor az ember "lemegy magába", feltárja a személyiségének azokat az elemeit, amelyeket már nem befolyásolnak érdekek, ideológiák, hamisságok, s ezen keresztül próbálja megragadni azt, ami kívül van.

Vagyis az írás önismeret?

Az írás nagyon komoly önismeret. Ha Dosztojevszkijnek Sztavrogint kell megírnia, az nem azt jelenti, hogy az utcán kinéz egy ilyen figurát, hanem elsősorban magában kutakodik, s felderíti belül azt az embert, aki Sztavrogin.

Ugyanolyan hitelesen tud az író másoktól kölcsönvett történeteket megírni, mint a sajátjait?

Néha az ember a saját történeteit írja, de például a Házasságon innen és túlnak egyetlen konkrét sztorija sem felel meg az én élettörténetemnek. Ugyanakkor mégis minden történetben, tehát minden adott házassági ügyletben, szeretői ügyletben valahol az én erről való gondolkodásom is benne van, valahol mélyen az én érzelemvilágomról árulkodik. Egy írónak képesnek kell lennie magáévá tenni olyan történeteket is, amelyek nem vele estek meg, és esetleg soha nem is fognak vele megtörténni. Először mindent magamévá kell tennem. Egy gyerek halála például a Pityu bácsi fia című drámában - amikor írtam legalább arra az időre én is temettem.Azt mondta, hogy az ember a legmeghatározóbb élményeit kamaszkorában szerzi. Mik voltak önnek ezek a meghatározó élmények?

Például a feleségem, akivel most is együtt élünk, kamaszkori élmény. Azért gondolom a kamaszkori meghatározottságot erősnek, mert ez az a pillanat, amikor újdonságként éri el az embert a világ. Testileg, érzelmileg éretté válik, ekkor érik az első nagy impulzusok, s ahogyan ezekkel megbirkózik, az hatással van az egész életére. Először vannak a nagy, valóban nagy barátságélmények, a nagy szerelemélmények, a nagy koncertélmények, a nagy kiállításélmények, a nagy olvasmányélmények, a nagy beszélgetésélmények, minden akkor történik először.

Ezek olyan meghatározó élmények, amelyekhez később is visszanyúlhat az ember?

Ha valaki az első élményeket nagyon aktívan éli meg, az kihat az egész életére. Mondok egy példát, a gimnáziumban tökéletesen összetört az önérzetem, rossz voltam magyarból, állandóan olyan visszaigazolást kaptam a külvilágtól, a felnőttek világától, hogy én egy menthetetlenül tehetségtelen és reménytelen ember vagyok, emberileg is, agyilag is, lelkileg is, mindenféleképpen. Ez volt az alapállapot, ami ellen küzdenem kellett azért, hogy írni tudjak. Újra fel kellett építenem önmagamat. Nem egy évig tartott, hanem tíz-tizenöt évig, de ma sem dicsekedhetek azzal, hogy olyan "nagy lenne az arcom". Például a mai napig problematikus a felnőttekhez való viszonyom. A saját korosztályommal nem tudok mit kezdeni, a gyerekeim barátainak szüleivel kapcsolatban mindig azt érzem, hogy ők helyzetben vannak, én meg gyerek vagyok hozzájuk képest. Egyszerűen alá-fölérendeltségi szituációként élem meg.

Mikor hagyott fel azzal, hogy igazi érzelmes lírát írjon?

Nem hagytam föl ezzel, csak éppen azt vettem észre, hogy amikor ilyen verseket írtam még kamaszként, tocsogtam az érzelmekben. Akkor erőszakkal felhagytam ezzel, s megpróbáltam objektiválni a verseket, de azt hiszem, később elég sok érzelemdús verset írtam, a prózáim is érzelmesek. Az írónak el kell tudni jutnia odáig, hogy a személyiségének különböző elemeit aktiválja egy-egy írásmű kedvéért, nem szabad, hogy valamely jellemvonását veszélyként élje meg. Ráadásul úgy kell tudnia játszani, hogy attól ő maga soha nem ájulhat el, távolságot kell tartani a hangszer és az alkotó között.

Vagyis azt tudja pontosan megírni, amit érzelmileg már eltávolított magától?

Igen, azt hiszem, egy erős élménnyel azután tud foglalkozni az ember, ha már kívülről tudja nézni. Pontosabban, hogy egy paradoxomba futtassam a dolgot: egy jó írás egyszerre teljességgel személyes és teljességgel személytelen.

Miért ennyire sötétek, pesszimisták az írásai?

Ezt nagyon rosszul látja, bár az igaz, hogy vannak az írásaimban sötét tónusok, amik lelkileg nem annyira üdítőek, de akkor mondanám igazából pesszimistáknak, hogyha nem az életről szólnának, hanem az élet ellen. Ha például azt mondhatnánk, hogy A gyerek című regény üzenete az, "kösd föl magad!". De nem ezt mondja a regény, hanem azt mondja, hogy nézz rá a sorsra, nézz rá arra, amit csinálsz, nézz rá az életedre, nézz rá önmagadra, ez szerintem nagyon pozitív dolog. Egy olyan világban élünk ugyanis, amelyben mindenki és minden azt sugallja, hogy élj könnyedén, semmibe nem kell energiát ölni, mindent csak lazán, mindent csak a felszínen és vidáman és mosolyogva és "keep smiling"... Számomra ez a pusztulás.

Az a gondolkodásmód, ami arra hív föl, hogy ne foglalkozz azzal, hogy miként élsz, az maga a pesszimizmus. Ha viszont egy mű, egy regény, dolgozzon bármilyen sötét tónusokkal is, de arra buzdít, hogy nézd meg, mi történik veled, mit csinálsz, az szerintem nagyon optimista. Úgyhogy, bár néhány barátom ezzel nem ért egyet, én magamat rendkívül optimista szerzőnek tartom. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy élni könnyű volna, vagy hogy az élés feltétlenül pozitív folyamat volna.