-Ebben a pillanatban ez tűnt a legoptimálisabb megoldásnak. Részben azért, mert fontos nekem, hogy az országnak legyen egy Nemzeti Színháza, másrészt nagyon komoly kihívásnak tekintem, hogy egy ilyen erős csapatban dolgozzak. Meg hát biztonságot is nyújt.

-Ez eddig nem volt fontos?

-Akkor azt éreztem, hogy vannak olyan szerepek, amiket, - vagy azok közül minél többet- el kell játszani, és nyilvánvaló volt számomra, hogy ez társulati léten belül nem lehetséges. Úgy éreztem, hogy menni kell, túl rövid az időm. Ezért indultam el csámborogni, és ahol izgalmas kihívás volt, oda elmentem.

-Nem hiányzik majd a csámborgás?

-Nem tudom mi lesz holnap. Én alapvetően társulati ember vagyok, fontos a "valahova-tartozás". Ha az ott folyó művészi munka engem kielégít, nem ugrabugrálok. Most ezt érzem fontosnak. Ez is kihívás. Létrehozni valami olyan színházi értéket, ami nemzeti. Hogy ahogyan külföldön, nekünk is legyen egy olyan Nemzeti Színházunk, társulatunk, ami - ha úgy tetszik - irányadó.

-Milyen egy ideális társulat?

-Olyan művészek, akik együtt tudnak dolgozni. Most ez itt még úgy néz ki, hogy rengeteg jelentős kvalitású színész van felhalmozva, akik még keresik azokat a rendezőket, alkotókat, akik az egésznek arculatot tudnak adni. Másfelől a Nemzeti mindig kétarcú dolog. Egyrészt műhelymunka, másrészt "befogadó színház". Olyan produkciókat kell alkotni, amelyek időtállóak. Például most volt itt a Piccolo Theatro egy ötvenéves előadással. Természetesen ezt azóta is ápolják, és mint egy műkincset fenntartják. Emellett feladata külföldi, vidéki produkciók, előadások vendégül látása. Ez mindenhol a Nemzetik sajátja: a sokszínűség. Sokkal bátrabban, nyitottabban lehet, sőt kell csinálni.

-Van ideje évadban színházba járni?

-Hát, módjával. Ezért jó a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó - a szerk.). Megnézhetem tulajdonképpen az évad legjobb előadásait, és megvan a happening jellege is. Kiülünk a kollégákkal egy teraszra, és jót beszélgetünk.

-Azért a csámborgásból annyi megmaradt, hogy még mindig sokfelé jár vidékre játszani.

-Igen. Ezt nagyon szeretem. A vidék teljesen más. Azok a színészek ott élnek reggeltől estig a színházban. Próbálnak, eljátszanak hússzor egy előadást, aztán elfelejtik, és másnap kezdik elölről. Meg hát bennem van egy ilyen vándorvéna. Olyan jó menni, kihívás, újdonság. Egyszerűen kíváncsi vagyok.

-Nem hiányzik a filmezés?

-Régen hiányzott. Akkor úgy fájdogált, hogy nem forgatok. Mára már túltettem magam ezen.

-Mennyiben más a film?

-Teljesen más idegrendszer kell hozzá, másfajta koncentráció, egyszerűen mások a kritériumok. Van egy nagyon jó történet. Ezt Laurence Olivier írja a könyvében. Egyszer Marilyn Monroe-val forgatott Angliában, és egyszerűen megbolondult tőle. Irritálta a butasága, a felkészületlensége, a hebrencssége, a hisztije. Minden, ami ezt az amerikai bálványt jellemezte. Miután felvették a filmet, visszanézték a jeleneteket, és döbbenten ült, hogy mennyivel jobb Marilyn Monroe, mint ő. Mert abban a pillanatban, ahogy kinyílik a kamera szeme, történik valami megmagyarázhatatlan csoda a kamera és aközött, akit fotóznak. Van valami intim, megmagyarázhatatlan viszony, amire nem lehet felkészülni. Ez veleszületett adottság, képesség, amit M.M. tudott, ő pedig nem.

-Tehát a színészet nem tanulható?

-Ez tulajdonképpen ugyanúgy szakma, mint bármi más. Van tanulható része. Meg lehet tanulni szépen beszélni, jól énekelni, mozogni, de ha mindez nem párosul olyan személyiségjegyekkel, ami érdekessé tesz a lent ülők számára, akkor az érdektelen.

-Mindig tudja, mikor csinálja jól, mikor nem?

-Persze, ezt azért többnyire érzi az ember. Bár én nagyon ritkán vagyok elégedett, rendkívül kritikus vagyok magammal szemben. Mondjuk, ami rosszul van bepróbálva, azt nagyon nehéz helyrehozni. Például az Ahogy tetszik-et rossz passzban próbáltam, és hiába játszottuk tíz évig, minden este belepusztultam, mert mindig a saját korlátaimba ütköztem. Aztán nehezen, nyűglődéssel, de ezeket felnyitjuk, áttörjük.

-Soha nem adta fel?

-Lelkileg van, hogy az ember feladja, de effektíve soha nem adtam föl. Még nem volt olyan, amitől elmenekültem volna, mindent végigcsináltam.