A tagországok (köztük Magyarország) költségvetési hiányáról, az államadósság mértékéről, vagy az infláció lehetséges nagyságáról is intézkedő „stabilitási és növekedési paktum” jövőbeni sorsa voltaképpen azóta az Európai Unión belüli viták „időzített bombájának” számít, hogy rendelkezéseit tagállami egyetértéssel 2020 tavaszán, a Covid okozta általános gazdasági leállásra válaszul „átmeneti jelleggel” felfüggesztették.

Azóta lényegében valamennyi tagországban, többnyire mindhárom területen elszaladtak a mutatók, különösen az államadósság ugrott meg, elsősorban a déli és kelet-európai tagállamokban. Egyre növekvő mértékű aggodalmakat vált ki e fővárosok többségében, hogy

vajon pontosan mikortól, és főként milyen mértékben kell majd készen állni a felfüggesztés előtti szigorú közösségi szabályokhoz való visszatérésre?

A kérdés első, viszonylag könnyebbik fele az idei év közepére látszólag eldőlt. A tagállami költekezés – a költségvetési hiány és az államadósság – szabadjára engedett állapotát eredetileg csak 2022 végéig akarták nyitva hagyni. És már ez is engedmény volt, hiszen 2020 márciusában még úgy számoltak Brüsszelben, hogy 2021 végén már visszaállhatnak a korábbi előírások betartatásához. A járvány újabb hullámai miatt azonban a 2022-es újraaktiválás lehetetlenné vált, így lett következő határidővé 2022 december 31.

A brüsszeli testület aztán idén tavasszal ehhez képest is további egy év engedményt volt kénytelen javasolni az ukrajnai háború, a menekültek millióinak megjelenése, továbbá az Oroszországra kirótt európai uniós szankciók – EU-országokat is sújtó – csomagjai, majd mindezek nyomán is az energiaárak egekbe ugrása és vele az infláció elszabadulása miatt. Mindezek fényében ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a tagállamok számára lehetetlen volna már ez év végéig visszatérni az EU makrogazdasági paktumának küszöbszámaihoz.

Macron és Draghi tavalyi zászlóbontása

A fokozódó nyilatkozatháború az elmúlt hónapokban nem is erről folyt (és folyik ma is), hanem hogy a járvány előtti állapotokhoz történő majdani visszatérés

pontosan hová történjen?

Vajon ugyanazokhoz a szigorú korlátokhoz, amelyek a Maastrichti Szerződés óta behatárolják a nemzetállami költségvetések mozgásterét – mint amilyen a GDP maximum 3 százalékáig engedhető költségvetési deficit és a legfeljebb 60 százalékos államadósság követelménye –, vagy tűzzék napirendre ezek reformját is?

Dél-európai vezetők – köztük a spanyol, a görög és a portugál kormány – már tavaly is visszatérően kiálltak a járvány előtti „paktum” alapvető reformjának a szüksége mellett. Mindehhez jött aztán tavaly év végén Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök közös cikke a brit Financial Timesban, ami az unió második és harmadik legnagyobb gazdaságainak nevében is a reformok szükségessége mellett tette le a garast.

Igaz, azt kerülték, hogy a korábbi évtizedek makrogazdasági küszöbértékeinek számszerű módosítására tegyenek javaslatot, e helyett a korábbi rendszer logikájának a módosítását minősítették elkerülhetetlennek. Arra helyezték a hangsúlyt, hogy új, „hiteles, átlátható és hatékony” szabályozási keretet kell teremteni, ami úgymond hozzájárulhat ahhoz, hogy „Európát erősebbé és még inkább fenntarthatóvá” tegye.

Ami a lényeges volt, hogy azt is hozzátették: meggyőződésük szerint mindehhez

„semmiképpen sem magasabb adókon, a szociális kiadások megvágásán, vagy a növekedési pályák megszorítások miatti fojtogatásán” át visz az út.

Márpedig – tették hozzá azonnal megfigyelők – a korábbi küszöbszámokhoz való drasztikus visszatérés igen sok uniós tagországban éppen ilyen intézkedéseket tenne elkerülhetetlenné.

A közkiadások csökkentése persze megkerülhetetlen követelmény – szögezte le cikkében a francia elnök és az olasz kormányfő –, de ezt úgymond átfogó strukturális reformok révén kell elérni, nem nyers szigorításokkal.

A közös francia-olasz állásfoglalás nagy sajtót kapott, a déliek úgy érezték, hogy a végső vitákhoz megtörtént az igazi zászlóbontás. Amihez persze a megelőző egy évben már számos további politikai szintű nyilaktozat megágyazott, mint például Nadia Calviño spanyol gazdasági és pénzügyminiszter 2021-es, elhíresült nyilatkozata arról, hogy szerinte a paktum reformja igazából Covid nélkül is elkerülhetetlenné vált volna mostanra, mivel „a járvány előtti szabályozás eleve nem is szolgálta megfelelően az eredeti szándékokat”.

A nettó befizető (sajtóban csak „fukarokként” emlegetett) országok táborából kezdetben főként finn, holland és osztrák részről hangzottak el mindennek szögesen ellentmondó nyilatkozatok arról, hogy szerintük igenis elkerülhetetlen a korábbi fiskális fegyelemhez való visszatérés. Hosszú ideig hiányzott viszont a hivatalos „német hang” e véleménykórusból (amit 2021 második felében értelemszerűen magyarázott a berlini kormányváltás).

Először az Olaf Schulz-kormány tavaly decemberi megalakulásakor közzétett koalíciós program tért ki erre is, de ez nem volt elég egyértelmű. Inkább csak annyi derült ki belőle, hogy miközben az új berlini vezetés is igyekszik majd tartani a költségvetési fegyelem sok évtizedes német prioritását, azért bizonyos rugalmasságot sem zárnak ki a szorultabb állapotban lévő déli és részben keleti gazdaságok számára. Lehetséges mikéntekről azonban nem volt szó.

Az is érezhető volt ugyanakkor, hogy

a jelenlegi hárompárti német koalíción belül sem minden fél tenné ugyanoda a hangsúlyt.

A zöldek talán készek lennének tágabb teret adni a „rugalmasság” értelmezésének, míg a kormányon belül a pénzügyi tárcát vezető szabaddemokraták elnöke, Christian Lindner minden alkalommal sietett kiállni a korábbi EU-küszöbszámok sérthetetlensége és a költségvetési konszolidáció elsődlegessége mellett.

Kompomisszum német módra

A legutóbbi napok német kormányzati állásfoglalása – megtűzdelve Lindnernek korábbiaknál valamivel engedékenyebb sajtónyilaktozatával – mindezek kontextusában bír jelentőséggel. Megközelítése láthatóan érzékenyen igyekszik lavírozni a mindenkori német keményvonalasság és különösen a mérhetetlenül eladósodott déli országok teremtette realitások tudomásul vétele között. Az állásfoglalás elvi megállapítása ennek szellemében fogalmaz úgy, hogy a (majdani)

„rugalmasságnak kéz a kézben együtt kell járnia a mozgásterek és határok világos meghatározásával, és a közös szabályok betartatásának erősítésével”.

A kilátásba helyezett „rugalmasság” legfontosabb tétele lehet, hogy az új német kormányzati elvárás nem ragaszkodna a paktum újraaktiválása után ahhoz a – járvány előtti – követelményhez, hogy minden olyan tagállamban, amelyben a GDP 60 százalékát meghaladó az államadósság, e többlet mértékét évente 5 százalékkal csökkenteni kell, mindaddig, amíg a tartozások mennyisége az előírt küszöbérték alá nem kerül.

Ez a szabály mindig is szálka volt a gyengébb gazdasági lábakon álló, és ezért gyakrabban külső hitelekre is szoruló déli országok körében, amelyeknél az államadósság már a Covid előtt is a GDP 100 százaléka körül mozgott, vagy éppen (Görögország és Olaszország esetében) növekvő mértékben e felett jártak. Mindez a koronavírus okozta kényszerhelyzetben többeknél végképp elszaladt, és az évi 5 százalékos korrekció mechanikus teljesítése az érintett országokban szinte kizárná a gazdasági növekedéshez szükséges finanszírozást.

A német Handelsblattnak nyilatkozva Lindner múlt héten erre utalva állapította meg azt, hogy hiába látná a józan ész kívánatosnak a költségvetési hiány és az államadósság egyidejű csökkentését, az utóbbi tarthatóságát egyelőre

„felülírta a realitás”.

Az új német megközelítés most abból indul ki, hogy ha szavatolt a költségvetési hiány szigorú korlátok között tartása, az közvetve önmagában is az adósságállomány csökkentését szolgáló körülményt tud teremteni, feltéve, hogy a költségvetés kordában tartása a gazdaság egészségesebb működését eredményező strukturális reformokkal párosul.

A német javaslat éppen ezért az adósságok kapcsán mutatott engedékenységért cserébe nem csupán a költségvetési hiány 3 százalékos plafonjához történő visszatérést tartja szükségesnek, hanem a mindezt szavatoló, nyomon követő, számonkérő és indokolt esetben kikényszerítő mechanizmusok erősítését is szorgalmazza.

Ennek jegyében vetették fel egyebek között annak lehetőségét, hogy

a nemzeti költségvetési tervezeteket a jövőben ne csupán az Európai Bizottság, hanem a tagországok pénzügyminiszteri tanácsa is értékelhesse.

Javasolták emellett azt is, hogy az Európai Bizottság mellett működő költségvetési tanácsadó testület (European Fiscal Board) a jövőben váljon le a brüsszeli testületről és mint független szervezet végezze majd a munkáját (részben hasonlatosan a tagországok többségében működő költségvetési tanácsokhoz).

A német álláspont a köztes utat igyekszik követni a decemberi Macron-Draghi-levél egy további fontos vonatkozása kapcsán is. Az olasz-francia kezdeményezés (számos további EU-tag hasonló törekvését is kifejezve) felvetette, hogy a nemzeti költségvetési deficit számításakor tekintsenek el a védelmi/katonai és a klímavédelmi kiadásoktól. A berlini állásfoglalás itt is az „elutasít és részben elfogad” megoldást választotta: egyfelől kifejti, hogy német részről a védelmi és klímavonatkozású kiadások általános és automatikus számításon kívül hagyását nem tudják támogatni, de elképzelhetőnek tartanak mechanizmust kialakítani egyedi és pontosan körülhatárolt esetek kellő mérlegelés utáni elfogadására.

A német állásfoglalás a nyári szünet közepén egyelőre nem sok visszhangot váltott ki, de szakértők biztosra veszik, hogy az őszi „szezon” beindulásával a tagállamok és az uniós intézmények között a következő hónapok egyik központi vitatémájává válhat. Mindez különösen annak fényében nagyon valószínű, hogy maga az Európai Bizottság amúgy szintén az ősz elejére ígérte átfogó javaslatát a stabilitási paktum esetleges reformjának lehetséges módozatairól.

Itt fontos megjegyezni, hogy mindez nem csupán az eurózónára vonatkozó fejlemény, hanem a paktum esetleges változása általában érinti majd az összközösségi szabályozást, így értelemszerűen közvetlenül hatással lesz az euróban nem tag uniós országok költségvetési politikájára is.