Az egyéves konferencia ünnepélyes záró plenáris ülésére május 9-én, „Európa napján” Strasbourgban kerül sor. Azt is előre tudni lehet, hogy ennek során minden bizonnyal formalizálni fogják a megelőző hónapokban összesen 49 témakörben született 325 „polgári javaslatot”.

Időközben az is kiderült azonban, hogy

ezen elképzelések egy része az egység helyett esetenként éppen, hogy a megosztottságot fokozzák,

olyannyira, hogy a többségi véleménytől helyenként kifejezetten elhatárolódó egyes delegációk utóbb még a közös munkából is kiszálltak.

Az Európai Parlament frakciói közül például megtagadták a közösséget a konferencia eredményével a konzervatív, valamint az EU-szkeptikus szélsőjobboldali és egyes szélsőbaloldali pártcsoportok, miként ellene foglaltak állást egyes néppárti delegációk, és hasonlóképpen elhatárolódó nyilatkozatot tett közzé a héten a Fidesz európai parlamenti delegációja nevében Gál Kinga EP-képviselő is.

Mindeközben arról sem lehet egyelőre biztosat tudni, hogy végül is mi lesz a sorsa a konferencia ajánlásainak: megmarad-e állampolgári felvetésnek, vagy – miként azt szintén a héten az EP plenárisának többségi állásfoglalása javasolta – a tagországok egyfajta „alkotmányozó konvent” meghirdetésével tételesen számba veszik majd a kezdeményezéseket, és ahol lehet és szükséges, ott az ölteteket megkísérlik majd akár az ily módon módosuló alapszerződésnek is részévé tenni.

Szakértők megjegyzik, hogy egy ilyen törekvés egyelőre szintén az egység híján indulna, lévén azt már a konferencia előtt és alatt tudni lehetett, hogy a tagállamok legalább fele előre jelezte: nem áll szándékukban szerződésmódosítási folyamatba kezdeni. (A brüsszeli Euractiv egyebek között a következő országokat sorolta fel az ötlettől elzárkózók között: Ausztria, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Hollandia, Írország, Lettország, Litvánia, Málta, Svédország és Szlovákia. Mások emellett közéjük sorolják még Lengyelországot, és láthatóan minimum kormányzati szinten hasonló véleményen van Magyarország is.)

Tekintve, hogy szerződésmódosításra csak konszenzussal van lehetőséget, ekkora ellenállás eleve kétségessé teszi az ilyen szándékok kivitelezhetőségét.

Pedig

a konferencia ötlete eredetileg éppen, hogy nyugtatni, új közös irányok mellett egységbe kovácsolni szeretett volna.

Azt követően, hogy 2016 júniusában befejezett ténnyé vált Nagy-Britannia kilépési szándéka az Európai Unióból, egymás érték a tagállamok közötti egyeztetések és közös stratégiát elemző megbeszélések, hogy milyen kívánatos irány adódik az unió számára a sorok újbóli rendezése érdekében.

E folyamatot erősítette tovább Emmanuel Macron 2017-es elnökké választása, midőn az új francia államfő a párizsi Sorbonne Egyetemen elmondott terjedelmes előadásában részletesen taglalta az EU szerinte kívánatos jövőbeni fejlődését, és kiemelt projektként szorgalmazott egy olyan, a közösség egészét lefedő konferenciasorozatot, amely közvetlenül az állampolgároktól kapott kezdeményezésekkel adhatna új lendületet az unió tovább fejlődésének.

A konferenciát, amelyen arányos módon a legkülönbözőbb társadalmi csoportok, szervezetek, érdek-képviseleti intézmények véleményét igyekezték becsatornázni – egyéni polgári felvetések folyamatos (zömben online) gyűjtésével együtt – eredetileg „legalább kétévesre” tervezték. A 2020/21-ben tetőpontjára hágott Covid-járvány azonban késleltette az indítást, és a végén a tényleges időtartam egyévesre zsugorodott.

Az alapvető szándék kettős volt: megmutatni és az érintettek (az „egyszerű emberek”) véleményét bevonva fel is frissíteni az Európai Unió napi hasznát és értelmét a közvélemény szemében egyfelől, illetve akár újabb ötletek révén is az állampolgári/kisközösségi részvétel, az uniós folyamatokra való ráhatás lehetőségét demonstrálni másfelől.

Összességében, az alapvető cél az unió „közelebb vitele” volt az emberekhez, optimális esetben párosulva a tagországok közötti kohézió erősítésével.

Ha különösen az utóbbi láthatóan mégsem tudott egy év után sem igazán összejönni, annak oka éppen a brexit óta

erősödő polarizáció azon két európai uniós véleménycentrum között, amelyből az egyik némileg leegyszerűsítve a „nemzetek Európája”, a másik a nemzetek fölötti közösségi modell elsődlegessége mentén készült és készül ma is

megoldást kínálni egy eddigieknél hatékonyabb és elfogadottabb EU erősítése érdekében.

Kormányzati szinten az előbbit az uniós tagok közül különösen a lengyel és a magyar kormányok, illetve a kapcsolódó politikai szervezetek, mozgalmak képviselik kitartóan, míg a társadalmi mozgalmak – sok esetben ellenzéki pártok – szintjén ugyanezek a törekvések számos további tagállam politikai életében is jelen vannak.

Ez utóbbira látványos példát kínált idén tavasszal Marine Le Pen (elveszített) francia elnökválasztási kampánya, aminek egyik központi témája a „nemzetek Európájához” való visszatérés (így egyebek között a francia nemzeti jog elsődlegességének a deklarálási szándéka) volt.

Kormányzati szinten magyar részről Orbán Viktor miniszterelnök tavaly júniusban, a magyar függetlenség 30. évfordulója alkalmából ünnepi tartott beszédében ugyanezen törekvések jegyében egyebek között

az Európai Parlament közvetlen választása helyett a nemzeti törvényhozásokból delegált képviselői rendszerhez való visszatérést javasolta,

a nemzeti parlamentek számára pedig vétójogot indítványozott uniós jogalkotási folyamatok megállítására.

A jelek szerint az EU-jövő konferencián regisztrált kezdeményezések nem kis része éppen, hogy az utóbbiakkal megy szemben. Látványos példái ennek azok a felvetések, amelyek az uniós döntéshozásban a többségi szavazásra – tehát a nemzeti vétó megszüntetésére – állnának át egyebek között közösségi külpolitikai, adózási és költségvetési ügyeknél is. (Egy másik javaslat a többségi szavazást tenné általános szabállyá a 7. cikk szerinti jogállamisági eljárásban is az ennek kitett tagországokkal szemben. Jelenleg Magyarország és Lengyelország ellen zajlik ilyen, és még nem került tagállamok közötti szavazásra annak megállapítása, vajon az érintett országokban az alapvető uniós jogokat és értékeket valóban „tartósan és rendszer szintűen” megsértik-e, vagy sem. Sokak szerint azért sem voksoltak eddig erről, mert tudni való volt, hogy a helyzet megítélésekor egyhangú döntést kívánó eljárásban minimum a két érintett közép-európai ország kölcsönösen vétózná a másik elítélését.)

Aligha véletlen, hogy a fenti irányt erőteljesen pártoló európai parlamenti többségi vélemény eközben éppen a héten olyan értelmű jogszabálytervezetet fogadott el, amely az ötévenkénti európai választáson a nemzeti pártlisták mellett létrehozna egy szimbolikus „európai uniós választókörzetet” is, (más szóval egy olyan, 28 nevet tartalmazó listát, amelyen nemzeti hovatartozástól független, közvetlenül EU-szintű politikusokra lehetne voksolni). Egy másik változtatás pedig formalizálná azt a két választási ciklus óta EP-részről egyoldalúan már alkalmazott, ám tagállami kormányok által többnyire megkérdőjelezett azon rendszert, amelyben a különböző EU-szintű pártcsoportok listavezető jelöltjei egyúttal – egymással is versengő – európai bizottsági elnökjelölteknek is minősülnének. (Tagállami részről kezdettől fogva vitatják ennek összhangban állását az EU alapszerződésével, lévén ez utóbbi a bizottsági elnökválasztáshoz a kormányoknak adta a jelölés jogát.)

Ha ehhez hozzávesszük, hogy már jó ideje ugyancsak európai parlamenti többségi törekvés az uniós jogalkotásba az úgynevezett „kezdeményezési jog” megszerzése – jelenleg alaphelyzetben csupán abból lehet EU-törvény, amit a brüsszeli Európai Bizottság kezdeményez, és amivel utóbb az EP és a tagállamok szükséges többsége egyetért –, akkor

mindebből jól kiolvasható a nemzetek feletti megoldások rendszerének a preferálása.

(Amihez képest tehát láthatóan a másik végletet képviseli a magyar kormányfő azon tavaly júniusi felvetése, hogy az EP jogkörét szerinte nemhogy növelni kellene, de a maga részéről a közvetlen választását is beszüntetné.)

Valójában az EP lehetséges szerepe az európai uniós folyamatokban évtizedes vita tárgya, ami a közelmúlt egymást érő reformtörekvései közepette még inkább előtérbe került. A két jellemző véglet szerint az EU demokratikusabbá tételének és elfogadottságának a kulcsa elsődleges az Európai Parlament szerepének a fokozása lehetne, illetve – a másik véleménypólus szemében – az EP éppen, hogy a demokratikus jelleget gyengíti, midőn úgymond a nemzeti hatáskör rovására lehet ráhatása olyan ügyekre, amelyek végső soron a nemzeti végrehajtásba jelennek meg.

A kapcsolódó – immár politikaelméleti – viták végső gyökere többnyire oda nyúlik vissza, vajon lehet-e legitim egy olyan soknemzetiségű parlament működése, amely mögött nem áll egyetlen egységes (európai uniós) demokratikus közösség („démosz”)?

Az egyik iskola tagadja ennek lehetőségét, (ezzel érvelt az EP múlt heti plenáris vitájában a Fidesz részéről Trócsányi László korábbi igazságügyi miniszter is, midőn kifejtette, hogy „az EP nem a szuverenitás hordozója, hanem az unió alapszerződéseinek urai a tagállamok”). A másik véleménycentrum viszont úgy látja, hogy éppen az EP aktívabb részvétele a döntéshozásban tehetné láthatóbbá az EU-t az állampolgárok számára, ami visszahatásában európai közösségformáló is lehetne.

A vita eldöntetlen, cserébe a most véget érő konferencia ajánlásainak hangsúlyai is a fenti véleményszűrőn át kerülnek megítélésre. Gál Kinga a Fidesz EP-delegációja nevében például csütörtöki nyilatkozatában úgy vélte, hogy „az Európa Jövője Konferenciasorozat az intoleráns és erőszakos véleményhegemónia színjátéka volt, nem közös szabad gondolkodás. Ezért nem tudjuk elfogadni sem a módszereit, sem a következtetéseit.”

Mindez együttesen azt vetíti előre, hogy a hétfőn Strasbourgban ünnepélyes keretek között lezáruló konferenciát a zömében inkább integrációt mélyítő kezdeményezések túlsúlya miatt

ünnepelt eseményként értékelik majd a közösségi megközelítés hívei

– köztük minden bizonnyal a vendéglátó Franciaország közelmúltban újjáválasztott elnöke, a konferenciát hajdan formálisan kezdeményező Emmanuel Macron is –, míg az eredményt vitatók alkalmasint az egész konferencia legitimitását is kétségbe vonhatják.

A dolognak igazából az adhat tétet, ha döntés születne arról, hogy a szerződésmódosítást szükségessé tevő javaslatok továbbvitelére a közeljövőben hívjanak össze szerződésmódosító európai uniós konventet is. Ennek eddig felettébb csekély volt a tagországok közötti támogatottsága – többségi egyetértésre van szükség ahhoz, hogy egy ilyen konvent megkezdje működését, míg az alapszerződés bármilyen módosítása konszenzust igényel az unióban résztvevő országok teljes köre részéről –, de persze az orosz–ukrán háború a jelenben és a közeljövőben nem kizárható módon esetleg e tekintetben is módosíthat tagállami prioritásokon.

Mindenesetre, ha erre nem kerül sor, akkor a sok ajánlás végső soron nem lesz több, mint figyelembe vehető ötletek sora, amelyek közül sokat előre látható módon felkarolnak majd például egyes európai parlamenti frakciók, de

tényleges megvalósításuk esélye ez esetben aligha számít majd jelentősnek.

Cserébe elmondható lesz, hogy a konferencia az egységteremtő küldetés helyett a fennálló frontvonalak és véleménykülönbségek markánsabban láthatóvá tételét hozta el inkább.