Régi brüsszeli közhely, hogy mindaddig, amíg zömében hagyományos középpártok váltják egymást, addig az egyes tagállami választásoknál EU-szinten nem a leendő új kormány pontos összetételét, hanem várható stabilitását, kiszámíthatóságát és működőképességét figyelik elsősorban. Gyenge belpolitikai bázis kétséges kiszámíthatóságot és ezért könnyen problematikus partnerséget vetíthet előre a többi tagállam és az uniós intézmények szemében.

Értelemszerűen, ha ez utóbbi valamelyik befolyásos tagállam esetében következik be, akkor közösségi folyamatok szempontjából az ebből következő aggodalmak is nagyobbak.

Egy németországi patthelyzet – vagy akár csak törékeny koalíciós felállás – pedig sokak szerint akár uniós folyamatokat lebénító is tud lenni.

A teendők sora

Pedig uniós teendő volna bőven. Nem egy olyan téma van, amiről voltaképpen már korábban sem ártott volna határozni, az akkori felfogás szerint azonban helyesebbnek tűnt előbb kivárni a német választás eredményét. Amit a mai helyzet ismeretében nem kevesen máris bánnak.

• A belső folyamatok oldalán ilyen mindenekelőtt a klímaváltozás elleni küzdelem jegyében bevállalt célszámok teljesítésének a részletdöntésekben megjelenő ezernyi nyitott kérdése.
• Vagy például az uniós költségvetési és monetáris szabályok sokak által sürgetett felülvizsgálata.
• A külső kihívások tekintetében az afgán válság nyomán egy valószínűsített újabb menekülthullámra felkészülő közös menekültügyi politika kihordása egyfelől, illetve
• a szintén sokak által emlegetett európai uniós „stratégiai autonómia” pontosabb mibenlétének a kérdése másfelől.

Már pusztán ez a négy témakör is rengeteg tagállamok közötti egyeztetést és több EU-csúcsra elég vitát vetít előre. A klíma kapcsán – a nevezetes „Fit for 55” célkitűzéssel szembesülve – például még mindig sok a nyitott kérdés, hogy pontosan milyen intézkedések és lépések révén lehetne szavatolni a teljesítését.

Csak egy példát említve:

milyen elbírálást kapjanak a jövőben az atomerőművek?

Ez éppen a német választás fényében azért is érdekes kérdés, mert a mai előrejelzések szerint aligha alakulhat Németországban az (atomenergiát ellenző) zöld párt nélkül új kormány, akár baloldali, akár konzervatív a koalíció vezető ereje. A német EU-politika számára nélkülözhetetlen szövetségesnek számító Franciaországban ugyanakkor jövő tavasszal lesz választás, és a jelen vezetés számára életbevágó a francia energiaellátás gerincét alkotó atomenergia környezetsemlegességének az elismerése. Vajon ki, melyik ujjába fog végül harapni? – teszik fel sokan a kérdést.

Az energiakérdés amúgy német vonatkozásban más, nem kevéssé súlyos, EU-vonzatú dilemmákat is előrevetít. Mi lesz végül például az orosz Északi Áramlat-2 sorsa és pozíciója a német energiaellátásban? Az EU–orosz-, EU–ukrán-viszony alakulása ugyanúgy múlhat valamilyen fokig ezen is, miként a kelet- és közép-európai országok viszonyulása általában a közös külpolitika formálásához.

Milyen költségvetés és milyen szigor?

Még inkább

ezer árnyalat múlhat a majdani német kormány pontos összetételén – és tényleges politikai mozgásszabadságán – az európai uniós fiskális szabályok felülvizsgálatában.

Abban ugyan viszonylag közeliek az álláspontok a német (közép)jobb és baloldal között, hogy a vezető politikusok (mindenekelőtt a konzervatív Armin Laschet és a szociáldemokrata Olaf Scholz) egyaránt elkötelezettek a járvány előtti stabilitási kritériumokhoz való visszatérés mellett. De abban már nem, hogy miként viszonyuljanak jövőbeni esetleg újabb európai kötvénykibocsátások ötletéhez.

A zöld álláspont különösen az utóbbinál kész kifejezetten megengedő lenni – főként, ha zöld beruházások támogatását célzó manőverről volna szó –, de igazából már a költségvetési szigor kapcsán sem feltétlenül annyira elkötelezettek, mint leendő partnereik.

Ránézésre ugyan ez egyes olvasatokban nem kellene, hogy sokat számítson, lévén a zöld párt bármely koalícióban csak a kisebb partner pozíciójára számíthat. Elemzők azonban arra is emlékeztetnek, hogy ha nincs igazán domináns súlyú vezető erő egy koalícióban, viszont az egész kormány parlamenti többsége csekély, akkor

a koalíciót alkotó kisebb partnerek alkupozíciója és ezzel arányos befolyása is erősebb tud lenni.

Még inkább összetett a kép a sokak szerint szintén bármelyik koalícióban „kihagyhatatlan” liberális párt (a szabaddemokrata FDP) játékba lépésével, lévén ez utóbbiak – szintén a „nélkülözhetetlenségük” miatt erősebb alkupozíciójukra is támaszkodva – a költségvetési szigorhoz való visszatérést egyenesen alapvetésnek tekintik.

Olyannyira, hogy az FDP már azt is mindenkinek az értésére adta, hogy kormányba kerülése egyik kiinduló előfeltételének tekinti, hogy a pártelnök, Christian Lindner kapja majd meg a pénzügyminiszteri tárcát. Amitől nem mellesleg az európai lazításban reménykedő déli tagok máris előre fáznak.

Hogy aztán egyazon koalíción belül hogyan tud majd tartósan együtt megélni az említett zöld párti és a liberális prioritás, illetve ezek sejthető torzsalkodása mennyiben tud tartós és stabil kormányt szavatolni a közösségi költségvetési politika szempontjából kulcsfontosságú Németországban, már egy másik, amúgy szintén nem érdektelen kérdés.

Dilemmák az afgán válság után

Az afgán válság nyomán ismét előtérbe került uniós migrációs politika tekintetében előre látható módon elsősorban a kitoloncolások, valamint a tagállamok közötti tehermegosztás (kvóta-rendszer?) mikéntje lehet a kulcskérdés. Amiben

német földön szintén igen jelentős lehet a távolság mondjuk egy esetleges keresztény vezetésű koalíción belül, különösen a keresztényszocialisták (CSU) és a zöld párt álláspontja között.

Az afganisztáni fejlemények másik utóhatása az európai „stratégiai autonómiás” igény felerősödése, amibe tagállami körben egyre többen immár az önálló katonai képességek kiépítését is beleértik. Ám német oldalon ez is billeghet, és megint csak az amúgy „kihagyhatatlan” Zöldek miatt.

Mert bár a mai zöld párt már messze nem olyan radikális, mint alakulása idején volt – vagy mint amilyen a német belpolitikai palettán ma is aktív, jóllehet csökkenő befolyású szélsőbaloldali Die Linke jelenleg is –, így egyebek között a Zöldek ma már a NATO létét, vagy azon belül a német tagságot sem kérdőjelezik meg többé, de az aktív német katonai szerepvállalást továbbra sem készek (egyelőre?) támogatni.

Márpedig e nélkül, a brit kilépés után különösen, sokak szerint szükségszerűen tartósan béna kacsa maradna az európai katonai ütőerő is.

Hosszú lista

És mennyi minden – külső és belső – kihívás és teendő volna (lesz) még! EU-külkapcsolatok vonatkozásában itt az örök „orosz-kérdés” (Északi Áramlattal, vagy anélkül), újabban immár a fehérorosz problémával is párosulva. Mindezt jó ideje egyre markánsabban kiegészíti egyúttal a „kínai kérdés” is.

Az eddigi német álláspont az utóbbi tekintetében a merkeli vezetés utolsó munkanapjáig igyekezett „pragmatikus” (magyarul: együttműködést megőrző) lenni, de a leendő zöld párti alapállás – különösen az általuk támadott kínai klímapolitika miatt – e tekintetben is új tényezőt hozhat a játszmába.

„Házon”, vagyis Európai Unión belül is ígérkezik fejfájás éppen elég, amelynél a „józan német fej” megléte vagy hiánya szintén döntő kihatású tud lenni. Ilyen lehet mindenekelőtt

a jogállamisági viták egyre hangosabb elmérgesedése, illetve mindezek nyomán is az EU–lengyel- és EU–magyar-kapcsolatok jövőbeni alakulása,

amelyek kapcsán egy határozott német álláspont szintén nem volna közömbös.

A kereszténypártok különösen a választási kampány végjátékában óvatosan igyekeztek „nagyobb megértést” mutatni a lengyel és a magyar álláspontok iránt, ami azonban egy esetleges CDU/CSU-zöld koalíció esetén aligha lesz könnyen képviselhető. Végkép más akusztikát kaphat a kérdés tárgyalásának német hangszerelése egy szociáldemokrata-zöld (és liberális) koalíció esetében.

Mindez azért is lényeges, mert átvezet olyan további, EU-működés alapkérdéséig hatoló viták exponálásához, mint például az EU-jog elsőbbségének várható lengyel megkérdőjelezése, ami nem mellesleg azonnal német vonatkozást is felvet, hiszen

a karlsruhei német alkotmánybíróság tavaly májusi állásfoglalása miatt hasonló okból Németország ellen is folyamatban van

egy európai bizottsági kötelezettségszegési eljárás.

Vagy a magyar és a lengyel (és általában a visegrádi) kormányok által különösen szorgalmazott „nemzetek Európája” megközelítés erőteljes proponálása az unió jövőjét övező viták folyamatában.

Mert nem mellesleg az „EU-jövő konferencia” is javában zajlik, és jövő május 9-ig fog is még, aminek kapcsán ma már alapkérdésekben is akadnak élesen eltérő tagállami (kormányzati) megközelítések. És amelyeknél a nem kevéssé egyértelmű és határozott német álláspontok megléte (vagy hiánya) szintén akár hosszú távú hatással is lehet az uniós folyamatok alakulására.

A lista továbbra sem teljes, de már eddig is éppen elég sok, EU-szempontból kiemelt jelentőségű témát vetett fel. Ezek egy részénél

minimum világos és egyértelmű nemzeti álláspont igényeltetik, emellett mind több elemüknél idővel konkrét döntéseket, valamilyen irányú közösségi állásfoglalásokat is kell tudni hozni.

Ha mindez belátható időn belül működőképes német kormány híján nem, vagy csak kétes egyértelműséggel lehetséges, annak komoly kihatása lehet még az EU-ügyek jövőjére nézve is.

Mindez azt is jelenti, hogy miután több, mint másfél évtizeden át Németország nem csupán az EU legbefolyásosabb, de egyik legstabilabb tagállama is volt, mostantol ez láthatóan másként lesz. Valami, amit még Európának is tanulnia kell.