A világ ipari folyamatainak ellátási lánca sok-sok kilométerre nyúlik, de az egyes láncszemek teherbíróképessége centiménteres átmérőn alapul – idézte Ted Mahleyt, a kérdéskörrel foglalkozó detroiti PolarixPartner nevű tanácsadó cég szakértőjét a hétvégi Financial Times.

A múlt heti baleset általában is újra előtérbe helyezte a szakmai műhelyek szintjén már évek óta tartó vitát arról, vajon a világ országainak és térségeinek elmúlt évtizedekben kialakult, minden korábbinál nagyobb távolságokra és szerteágazó régiókra kiterjedő összekapcsolódása eljutott-e már „természetes határaihoz”, netán – miként sokan vallják – éppen, hogy leépülőben van, és egyfajta „deglobalizációs” folyamat vette kezdetét.

Tény, hogy a láthatóan szinte kizárólag csak optimális működési környezettel számoló

átfogó globális ellátási lánc igazából több ponton is felettébb sérülékeny.

Tipikus problémaforrás, hogy ma már a gyártási oldalon egyre gyakoribb a minimális készletezés, helyette a folyamatos beszállítás feltételezéséből indulnak ki. Emlékezetes, hogy a brexit kapcsán is az egyik sokat emlegetett következmény a raktárak és tárolóhelyek iránt hirtelen megugrott kereslet volt, miután legalábbis bizonytalanná vált mondjuk az autógyártásban annak fenntarthatósága, hogy bizonyos alkatrészekből szinte csak órákra elég készletet őriztek, tudva, hogy a csatorna alatti alagúton át naponta kamionok ezrei folyamatosan szállítják az utánpótlást az EU kontinentális feléből.

A másik ismert kockázati tényező, hogy gyakran kulcsfontosságúnak minősülő eszközök vagy alkatrészek ellátásánál az egész világ lényegében néhány kitüntetett ellátóra támaszkodik.

A Financial Times említi a példát, hogy alig öt nappal a szuezi hajóbeszorulás előtt tűz ütött ki a Japánban üzemelő Renesas Electronics nevű chipgyárban, amivel legalább egy hónapra ki is estek az ellátási láncból. Történt ez egy hónappal azután, hogy a példátlan texasi hideghullám működésképtelenné tette a Renesas legnagyobb riválisának, a német NXP and Germany’s Infineonnak az austini működését is. A világ két fő ellátójának átmeneti leállása máris érezhető problémákat kreált a világ számtalan pontján zajló félvezetőgyártásban.

A brit lap mindezek kapcsán idézte az Oxford University globális gazdaságszervezési professzorát, Ngaire Woodsot, aki szerint a fentiekhez hasonló potenciális kockázati források, továbbá gazdasági megfontolások és szuverenitásféltési tendenciák jó ideje már

legalább három oldalról is komoly nyomás alá helyezik a megelőző évtizedek látszólagos akadálytalan globalizációs tendenciáját.

Az egyik a kulcsfontosságú termékek esetében a más országoktól való függőség lazításának a szándéka. Ezt a szemléletet a Covid-járvány különösen felerősítette, láthatóan több helyen is immár elhatározott programmá téve például orvosi eszközök, gyógyszerek, szérumok esetében a saját ellátási képességek megteremtését.

A másik az üzleti oldalon annak felismerése, hogy profitot is befolyásoló komoly hatása van az egy-egy tevékenységet kiszolgáló ellátási lánc felett a lehetőleg minél kiterjedtebb ellenőrzés megszerzésének. A harmadikat az elsődlegesen a Donald Trump nevéhez kötődő korábbi amerikai megközelítés jellemezte – hasonló lépésekre ösztönözve másokat is –, a globalizációval kitelepült munkahelyek „visszaszerzésének” a politikai prioritása.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a szakirodalom igazából már évek óta ír a „globalizáció kifulladásáról”, nem kis részt az éppen általa is generált helyi identitás- és szuverenitásféltési mozgalmak, netán súlyozottan jelentkező gazdasági veszteségek erősödése miatt. Michael O’Sullivan például a The Levelling című, Mi következik a globalizáció után alcímű könyvében már évekkel ezelőtt kvázi tényként beszélt arról, hogy

a világ úgymond átlépett a „globalizáció utáni” korszakba.

Érvelésében példaként utalt a 2009-ben alakult Global Trade Alert nevű elemző központ jelentéseire, amelyik évről évre azt vizsgálja, vajon a világgazdaság egészét tekintve a kereskedelmet segítő, vagy azt gátoló intézkedések kerültek-e túlsúlyban. És éppen a trumpi évek alatt visszatérően az utóbbi dominált.

Nincs híján persze érveknek az ellentábor sem. Ngozi Okonjo-Iwela, a Világkereskedelmi Szervezet új főigazgatója szerint például nem történt egyéb, mint hogy a világgazdaság az elmúlt évtizedekben felszívta a kétpólusú világ eltűntével mobilissá vált kínai, indiai és kelet-európai gazdaságok belépését a kereskedelmi körforgásba.

Cserébe mára már nem látszik olyan látványos bővülés, mint ami előzőleg minden évben a globális kereskedelemnövekedést jellemezte. De ettől még leépülésről sincs szó. Sőt, ellenkezőleg, ha azt nézzük, hogy

Afrika például még ma is csak alig 2-3 százalékkal részesedik a globális folyamatokból,

akkor úgymond nagyon is komoly növekedési tartalékok vannak még.

Ez egyébként sokak szerint igaz a már jelenleg is működő ellátási láncokra is. A mostani járvány kapcsán sokat emlegetett BioNTech/Pfizer vakcina előállításakor például a Financial Times szerint 280 alkotórészt kombinálnak, amely számos országból érkezik.

„Még az ellátási láncoknak is saját ellátási láncuk van” – idézte a lap ennek kapcsán Parag Khannat, a FutureMap nevű stratégiai tanácsadó cég szakértőjét. Amit egyik napról leváltani kizárólag könnyen elérhető hazai beszállítókkal szinte lehetetlen, de legalábbis költségvonzatában messze meghaladja a kockázati hányad pénzben kifejezhető nagyságát.

Minderre nyilatkozta azt Okinjo-Iwela, hogy

ami napjaink zajlik, az nem a globális kereskedelem és gazdasági együttműködés visszaszorulása, hanem ezek újraszerveződése

és átalakulása. Ennek része az is, hogy a globális folyamatok ma már sokkal rugalmasabban is tudnak reagálni globális fejleményekre. Amikor Irak 1990-ben megtámadta Kuvaitot, az olajárak egy hónap alatt megduplázódtak. Ugyanez ma már nem történne meg, köszönhetően az energiaellátási csatornák széleskörű összefonódásának, az egymást helyettesíteni tudó ellátási formák belépésének és viszonylag könnyű mozgósíthatóságuknak.

A szuezi incidens igazából ebbe a jelenkori újraszerveződési folyamatba illeszkedő jelzésnek tekinthető,

ami rávilágít a formálódó rendszer sérülékeny pontjaira. Például azzal, hogy egy stratégiai közlekedési átjáró egyhetes „bedugulása” a Lloyd’s List számításai szerint napi 9,6 milliárd dolláros veszteséget produkált az érintettek körében, és nem kizárható módon a világ egyes régióiban egyes termékek utánpótlásában egy időre hiányt fog előidézni.

De – teszik hozzá szakemberek – a folyamat öntanuló képessége miden bizonnyal ezeket a tapasztalatokat is beépíti majd a jövőbeni válaszlépések kihordásakor.