INFORÁDIÓ
2021. december 5. vasárnap
Vilma

földváryné kiss réka

neb

1956

október 23.

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke beszédet mond a recski kényszermunkatábor létesítésének 70. évfordulója alkalmából, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) által rendezett tudományos ülésen a NEB budapesti hivatalában 2020. február 20-án.

Földváryné Kiss Réka: a pártállam legfontosabb tabuja 1956 volt

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

A kényszerített felejtetéssel a közösséget fosztjuk meg attól, hogy saját története és így aztán saját kollektív emlékezete és saját kollektív identitása legyen – mondta az InfoRádió Aréna című műsorában Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke. A 20. század tabusított emberi történeteit most egy kötetben mutatják meg, mert a személyes életutak és döntési helyzetek alapján jobban megérthető és átérezhető lehet a magyar közelmúlt, és a pártállam legnagyobb tabuja, az 1956-os forradalom és az azt követő brutális megtorlás története.

Földváryné Kiss Réka az Arénában
 

Az Elfelejtett életutak a XX. századból – Magyar hősök című kiadvány tartalomjegyzékében, ha jól emlékszem, akkor 60 név van, de alig 10-ről tudom, hogy kicsoda, nagyjából kiről van szó. Én vagyok műveletlen, vagy itt tartott eddig a kutatás?

Ez tudatos válogatás volt, hogy olyan XX. századi élettörténeteket tárjunk a Magyar hősök című kötetben az olvasók elé, amelyek a mi megítélésünk szerint is ismeretlenek. Mert ha mögé megyünk az emlékezet, felejtés és kényszerű felejtetés folyamatának, akkor nagyon sok olyan történet van, amelyek egészen a rendszerváltásig tabusítva voltak. Elsősorban a kommunista emlékezetpolitika nem véletlenül ítélt felejtésre történeteket, és a mi egyik szempontunk pont az volt, hogy ilyen történeteket hozzunk elő.

Miért ítélték felejtésre ezeket a történeteket? Annyira nagy hatású volt helyben, hogy muszáj volt hallgatni róla?

A válogatásunk több szempontot ötvözött, részben olyan személyeket próbáltunk összeválogatni, akik nem a politikai és kulturális elitbe tartoztak. A másik szempont, hogy a magyar történelem csomópontjait válogattuk ki, jellemzően a ’44-45-ös ellenállás, embermentés volt az első ilyen nagy kör. Itt olyan emberek vannak, például Soós Géza, Mikó Zoltán, Kudar Lajos, Ocskay László, Kiss Sándor vagy Benkő Zoltán, akik benne voltak az embermentésben, a politikai vagy akár a fegyveres ellenállásban a német megszállás és a nyilas puccs után, ugyanakkor nem tartoztak az akkori illegális kommunista mozgalomhoz. És a kommunista hatalomátvételt követően csak az lehetett pedigrés ellenálló, aki egyben kommunista volt. Tehát az, hogy voltak itt demokratikus elköteleződésű antináci és antikommunista elemek, ez nyilvánvalóan tabu volt. Pont ezek az emberek voltak az elsők, akiket a kommunista párt a rendelkezésére álló eszköztárral 1945-től folyamatosan megpróbált kiszorítani. Azt a potenciális alternatív politikai, kulturális, tudományos, gazdasági elitet, amelyik egy valódi demokratikus, nem kommunista uralmú Magyarországot föl tudott volna építeni. Nagyszerű emberek voltak, nem hibátlan emberek, de nyilvánvalóan abba a kommunista üdvtörténetbe és narratívába nem fértek bele, amely arról szólt, hogy aki nem kommunista, az reakciós, és aki reakciós, az nekünk fasiszta. Ebbe a nagyon leegyszerűsített emlékezetpolitikai kommunista kánonba ezek az emberek nem fértek bele, és ezért tabusították a történeteiket.

Nem is volt az akkori kommunista hozzáállásban integráló szándék? Meg sem próbálták őket magukhoz húzni valahogy?

Benkő Zoltán fiatal egyetemista ’44-ben, ott van a Gömbös-szobor felrobbantásánál, benne van a fegyveres ellenállásban a Görgey-zászlóaljban, tehát még csak azzal sem lehet őt vádolni, hogy a Horthy-korszak embere. És amikor letartóztatják, a politikai rendőrség kihallgatója azt mondja, hogy maga fasiszta, mire azt mondja Benkő: hogyan lennék én fasiszta, aki a Gömbös-szobor robbantásában is benne voltam? Mire azt mondta a kihallgató: aki egyszer tud robbantani, az tud robbantani még egyszer. Tehát aki egyszer kockázatot vállal és a náci diktatúrával szemben fegyvert is mer fogni, az sokkal veszélyesebb ellenség, mint, mondjuk, az a kisnyilas, akit meg lehet zsarolni, be lehet integrálni. Ezeket az autonóm kockázatot vállaló polgárokat, akiknek van autonóm víziójuk, akik egy demokratikus, a Szovjetuniótól független, a nemzeti szuverenitást képviselő elképzeléssel próbálnak bekapcsolódni a politikába, felkészültek, és tudnának egy alternatív politikát képviselni, nagyon hamar kiiktatják. Ennek a legfontosabb állomása a magyar közösségper 1947 elején. Tulajdonképpen a Kisgazdapárt ellen indul ez a per, a Kisgazdapárt felszalámizására, de ha mögé nézünk, ennek az ellenállási politikai hálózatnak a felszámolására indul ez a per több száz vádlottal, több száz megfigyeléssel, és egészen a rendszerváltásig végigkíséri ezeknek az embereknek a történetét megfigyelésekkel, zsarolásokkal, perekkel. Végig ellenfélként tekint rájuk a berendezkedő kommunista hatalom.

Honnan volt adat a kutatáshoz, ha a történetek tabusítva voltak?

Ez a kötet részben alapkutatásokra alapul, részben pedig már korábban kivitelezett kutatásokra épült. Meg kell említeni azoknak a történész elődöknek a munkáját, akik akár a rendszerváltást megelőzően, amikor ez a generáció még élt, nagyon sok interjút készítettek. Nagyon sokan ’45 és ’56 után emigrációba kerültek, ők is elmondták a visszaemlékezésüket. Az állambiztonság a maga szempontja szerint szintén hagyott egy nagy iratanyagot, amit aztán forráskritikával a történész helyre tud tenni. A nyugati levéltárakból is lehet bizonyos adatokat összegereblyézni, és egyszer majd bízzunk benne, hogy az egykori szovjet levéltárak megnyílnak, akkor még árnyalni tudjuk a képet, de azért azt föl lehetet mutatni, hogy a magyar társadalomnak, a magyar elitnek volt egy ilyen része is.

Magyar hősök, ez a címe. Mi teszi a hőst?

Sokat gondolkodtunk a címen, mert nyilvánvalóan a pontosabb cím az lenne, hogy hősies pályaképek vagy hősies döntések. Lénárd Ödön, aki egy piarista szerzetes volt, és több mint 19 évet ült különböző börtönökben, ő volt az utolsó katolikus pap, akit politikai okok miatt ítéltek el és nem került szabadlábra egészen 1977-ig. Neki van egy nagyon elgondolkodtató, mély definíciója. Ő azt mondja, hogy a hős és a gyáva között az a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és szalad, és ez egy magatartásminta. Ezek az életutak nem makulátlan történetek, mert egy nem makulátlan században olyan embereknek a döntéseit akartuk megmutatni, akik olyan szélőséges szituációkba kerültek, ahol az életüket is föl kellett tenni a döntésekre, és adott pillanatban nagyon különböző típusú döntéseket hoztak, de volt egy pillanat, amikor kockázatot vállaltak nem a maguk érdekében, hanem másokért. Én azt gondolom, hogy talán ezen a mezsgyén lehet megfogni azt, hogy mit is jelentett hősnek lenni két diktatúra idején.

Asszonyok miért vannak kevesebben a kötetben?

Talán azért is, mert a XX. század nagy történetei férfias történetek voltak. Brusznyai Árpádné Honti Ilona történetét azért tudtuk behozni, mert ő írt egy naplót. Ez egy páratlan forrás, mert visszaemlékezések vannak,’56-os özvegyek elmondták, hogy milyen sors várt rájuk. Amikor Brusznyai Árpádot letartóztatják, akkor Honti Ilona elkezdi írni a naplóját tulajdonképpen a gyereknevelésről, hogy ha majd a férjét kiengedik a börtönből, akkor meg tudja neki mutatni, hogy a kislány hogyan nevelkedett. Rendkívül megrendítő pillanat, amikor elfárad, amikor leírja azt, hogy már csak a kislány tartja életben, amikor leírja azt, hogy milyen az a karácsony, amikor a kislány azt írja a Jézuskának, hogy engedd haza édesapát, és édesapa nem jön haza. Amikor az elsőfokú ítéletben életfogytiglanra ítélik Brusznyait, és akkor leírja azt, hogy mit mond neki az utolsó beszélőn: neveld úgy, ahogy én nevelném. Mi ezt mind úgy olvassuk, hogy már tudjuk, nem találkoznak, hiszen másodfokon halálra ítélik és kivégzik Brusznyait. A történész egy ilyen forrás alapján meg tud írni egy ismeretterjesztő szöveget, föl tud vázolni egy életpályát. De ha nincs ilyen forrásunk, akkor nagyon nehéz pontosan ezekben az árnyékban maradt asszonyoknak a történetét napvilágra hozni, és ezért is biztatok mindig mindenkit, ha vannak személyes történetek, fotók, naplók, levelek, azok számunkra nagyon fontos források, mert ez alapján tudjuk mi elmesélni a mindennapi és fel nem tárt történeteit a szocializmusnak.

Hogy áll a történész, amikor forráskritikát kell csinálnia egy magánnaplóval? Ugyanazt végigfuttatja, mint egy hivatásos visszaemlékezőnél? Megnézi, hogy a dátumok passzolnak-e?

Ennek a naplónak végül is nem az volt az elsődleges feladata, hogy a köztörténeti eseményeket rekonstruálja, mert azt a periratokból tudjuk. Itt a történésznek inkább az a feladata, hogy segítsen az olvasónak megérteni, milyen is lehetett az az 1957-es év a kiépülő kádári diktatúra, ahol ez a fiatalasszony, aki nem egy politikusfeleség, nem egy közéleti szereplő felesége, és végképp nem egy mártírfeleség. A történésznek ilyenkor az a dolga, hogy segítsen ezt a miliőt megérteni, kontextusba állítani ezt a naplót a maga személyességében.

Hogyan lehet megértetni, elmagyarázni, hogy milyen lehetett mozogni abban a világban?

Ez a legnehezebb. Az elsődleges források nagyon sokat számítanak, ezek a személyes források, mert segítenek belelépni ebbe a személyes történetbe. Ezt egy feleség írta a férjnek, és én ezért is vagyok nagyon hálás Brusznyai Árpád és Honti Ilona lányának, Brusznyai Margitnak, hogy ezt a naplót közrebocsátotta, nagyon különleges forrással ajándékozott meg minket. Az átélhetőséget ez a nagyon személyes napló tudja segíteni. A puha diktatúrában a szabadság foka a nulla, nincs szabadság, ez nagyon fontos, de vannak szabadságok, van mozgástér. Ez szerintem nagyon fontos distinkció, mert innen tudjuk megérteni, hogy valóban van mozgástér, és ha van mozgástér, akkor a hatalomnak és a társadalomnak, a társadalom különböző csoportjainak, aktorainak, egyéneknek, közösségeknek vannak interakciói, tehát akkor különbözőképpen lehet reagálni túlélésben, kompromisszumkötésben, ellenállásban, passzív ellenállásban, aktív ellenállásban, tehát nagyon sokféle mintázat van, és pont a Kádár-korszaknak az egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem világosak a határok. Hogy a hatalom mikor, mire, hogyan fog reagálni, az nagyon szituatív, nagyon eseti, nagyon képlékeny, szürke a zóna, és ez talán a hatalomgyakorlás technikájának az egyik lényege. Ebben nagyon sok lehetősége van a történésznek, hogy ezeket az interakciókat leírja.

A történet tabusítva volt, de a diktatúra puha időszakában már olyan nagyon sok tabu nem volt. Lehetett beszélni róla, persze nem mindegy, hogy hol, nem mindegy, hogy milyen nyilvánosság előtt, de a konyhaasztalnál már lehetett. Hogy felejttették el a történeteket?

Részben sok mindenről lehetett beszélni, de volt néhány tabu, amiről egészen 1989-ig a nyilvános diskurzus szintjén nem lehetett beszélni, vagy csak a pártállam narratíváját lehetett elmondani. Ezek közül talán a legfontosabb tabu 1956 volt. Csak gondoljunk Nagy Gáspár híres versére, az Örök nyárra, ahol abból lett botrány, hogy leírta, hogy nem lehet feledNI, és a két főnévi igenév ragjának nagy betűvel írása is politikai botrányt kavart, mert mindenki tudta, hogy miről van szó. Tehát ’56 a rendszer nagy tabuja, és nem véletlenül, hiszen az egész rendszer legitimációja arra épül, hogy ’56 ellenforradalom. Kádár János maga is benne van, a szovjetek által ideküldött bábkormány élén, abban a véres megtorlásban, amely egyszerre bosszú, egyszerre ezeknek a magembereknek, a morális tőkével rendelkező ’56-os alternatív elitnek a kiiktatása, megtörése, kivégzése. Kiépül 1957-re az ellenforradalmi narratíva, ez a rendszer legitimációja, és az erkölcsi összeomlása 1989. június 16. A másik dolog, amiről szerintem érdemes újra gondolkodnunk, hogy vannak ilyen toposzaink a közbeszédben is, talán a történetírásban is, hogy a Kádár-rendszer tulajdonképpen a jóléti kompromisszum, életszínvonalemelésért cserébe ideológiamentességet kér, hogy ne beszéljünk róla.

Ne szólj bele a politikába, és nagyjából majdnem azt csinálsz, amit akarsz?

Igen, hogy depolitizáljuk a társadalmat, ne beszéljetek róla, és akkor nem lesz gond. Tzvetan Todorov politológus-történész arról ír, hogy a XX. századi totális diktatúráknak az egyik sajátossága éppen az, hogy nemcsak az állampolgáraik ellen indítanak hadjáratot, hanem az emlékezet ellen is. Tehát bizonyos dolgok emlékezetének a kiiktatása nem pusztán felejtéstörténet, hanem kényszerített felejtetéstörténet, és ez azért fontos, mert ha azt mondjuk, hogy a közös emlékezet a kollektív identitásnak a része, az egy közösségnek az identitásáról, az önazonosságáról, az összetartozásáról szól. Ha ezt ellehetetlenítjük, akkor tulajdonképpen ezt az emlékező közösséget fosztjuk meg attól, hogy saját története és így aztán saját kollektív emlékezete és saját kollektív identitása legyen. Ha ebben a kontextusban értelmezzük ezt az egész felejtetést, akkor ez nem az enyhítésnek az eszköze, hanem éppen a társadalom atomizálásának és a még kiszolgáltatottabbá tételének is az eszköze. Nagyon tudatosan végiggondolt emlékezet- és identitáspolitika is meghúzódik a kádári politikában, amely a maga szempontjából nagyon jól végiggondolt rendszer volt.

Arra van a történésznek magyarázata, hogyan sikerülhetett elfelejtetni az emberekkel például ’56 történetét?

Kérdés, hogy valóban elfelejtettük-e. Szerintem az egyik dolog, hogy amit nem sikerült a hatalomnak kikényszerítenie, hogy ’56-ot ellenforradalomnak nevezze a társadalom. Amikor ’57-ben megszületik az MSZMP-nek az a négy pontja, amely ideológiailag keretezi a megtorlást is meg a rendszer legitimációs alapját adja, az ellenforradalomról beszél. Ezt nem sikerül a társadalom torkán lenyomni, aztán ’72-ben Kádár nemzeti tragédiaként beszél róla, ó a hatalom is pontosan tudja, hogy valahogy viszonyulni kell ehhez. Amikor hallgatunk, akkor is tudjuk, hogy miről hallgatunk, tehát ha nem lehet ’56-ról rendesen beszélünk, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy elfeledtük. Amikor a március 15-i tüntetések voltak, akár a hetvenes években, akár a nyolcvanas években, mindenki tudta, hogy ’56-ról is beszélünk. Nem lehetett beszélni, ez azt jelentette, hogy nem alakulhatott ki egy közös kultusz nagyon sokáig, az ’56-os hősöket a kollektív emlékezet nem termelhette ki, de az, hogy ’56 a kollektív emlékezetből kikerült volna-e, én ebben nem vagyok olyan pesszimista.

A forradalomhoz lehet kialakítani a mai élő embernek személyes viszonyt? Lehet rá például büszke?

A kollektív, a közösségi, a nemzeti emlékezet formálásában a történészeknek, értelmiségieknek, újságíróknak egyaránt van felelősségük, mert akkor is formálódik, ha nem akarjuk formálni. A feladat az, hogy hiteles történeteket mondjunk el, ne egy olyan hőskultuszt gyártsunk, amelyik köszönőviszonyban sincs a tényekkel. ’56-hoz nagyon lehet érzelmileg kötődni, ha jól mondjuk el a történeteinket, és én a személyes történeteket egy ilyen kapunak gondolom, mert átélhetőek, mert pont olyan emberek csinálták, mint amilyenek mi vagyunk, tehát bele tudom magamat helyezni nagyon sok történetbe, és innentől kezdve már érzelmileg is tudok hozzá kötődni.

De hogy lehet magunkat belehelyezni a magyar hősök bármelyikének történetébe, amikor ők egy élet-halál típusú kockázatot vállaltak, én meg nagyjából bármit csinálhatok, kutyabajom nem lesz?

Ez így van, és azt kívánom mindnyájunknak, meg főleg a gyerekeinknek, hogy konkrétan ne kelljen ezeken a helyzeteket átélniük. Az alapkérdés az, hogy az ember, mikor szabadságban él, akkor hogy tudja megélni a szabadság fojtó hiányát. Nagyon sokszor megyünk középiskolákba rendhagyó történelemórákat tartani, és elég sokat beszélgetünk róla. Most gondolkodunk egy színházi előadáson Szabó Borbála írónővel közösen, ő maga is a saját gyerekein is teszteli, hogy mi az a pont, ahol meg lehet nyílni. Amikor például Mansfeld Péterről beszélek tizenéves gyerekeknek, Mansfeld Péter egy autót szerelő, cselgáncsozó, Editke nevét a karjára tetováló, nagyon átlagos fiú volt, aki benne volt ’56-ban is, de valójában a története a megtorlással kezdődik. Autókat is törtek föl, tehát nem volt teljesen pötty nélküli a története. Amikor Mansfeld Péter bekerül a börtönbe és találkozik ott ’56-osokkal, gyakorlatilag akkor válik forradalmárrá, amikor elmesélik a történeteket, és látja azt, hogy mi történik a börtönben. És akkor 16 évesen azokat a vádakat is magára vállalja, amit a már családos vádlott-társaival szemben fogalmaz meg a politikai rendőrség. Ez egy olyan pont, amit egy gyerek el tud képzelni, hogy magamra vállalok-e valamit a társaim védelmében. Ha úgy tudjuk elmondani ezeket a történeteket, hogy megfogunk egy döntési pontot és odatesszük, hogy nincs jó meg rossz döntés.

De a veszély nyomasztó voltát hogy lehet ma elmagyarázni?

Ez talán már a történész kompetenciájának a határait feszeheti.

Szépirodalom?

Mi is keressük az utat, de én azt gondolom, hogy mindenképpen az élményszerűség. Tanítok egyetemen, és ott szoktam elmondani egy másik, általam is sokszor végiggondolt történetet, ez a Soós Géza története a feleség szempontjából. Van egy harmincegynéhány éves sármos, jól menő jogász, diplomata a Külügyminisztériumban, van egy nagyon csinos, fiatal felesége, három gyereke, a negyediket várják. De belelép a történelem az életükbe. Amikor megtörténik a német megszállás, elkezdődik a zsidóság összegyűjtése és deportálása, akkor Soós Géza belép az embermentésbe, és a maga kapcsolathálóját bekapcsolja. És akkor illegalitásba vonul, minden nap másnál alszik, a feleségének nem mondja meg, hogy hol van, ha netán a feleségét elkapja a Gestapo, akkor ne tudjon vallani se rá, se másokra. Az auschwitzi jegyzőkönyv rajta keresztül kerül Magyarországra, ő fordíttatja mások segítségével le, Wallenbergnek a legközvetlenebb munkatársa. Wallenberg, amikor Magyarországra jön, akkor Soós Gézával találkozik elsők között és a Soós kapcsolathálóját is fölhasználja az embermentésben. Mi visz rá egy embert erre, hogy ilyen kockázatot vállaljon? Mit szól a feleség? Mert ő ebben partner, társ. Ezek nem egyszerű dilemmák, hogy az ember a saját családja életét is kockáztatja egy nagyobb közösség védelméért. Mert ha az ember a saját életét kockáztatja, az egy döntés, a családja, az egy másik.

Kiderül, hogy mi viszi rá? Én megmondom őszintén, nem nagyon tudom elképzelni a mostani életemben, hogy a gyerekeim életét bármilyen ügyért is kockára tegyem.

Nagyon sokat gondolkodtam. Találkoztam egy idős hölggyel, aki Soós Géza felesége mellett volt ezekben az időkben, és ők együtt voltak a református ifjúsági szervezetnek, az SDG-nek az aktivistái, és ő mondott egy nagyon megdöbbentő dolgot. Van ez a kicsit toposzszerűen hangzó három szó: Isten, haza, család, és azt mondta, hogy ezt Soós Géza is sorolta, de ebben a sorrendben, hogy egy nagyon mély elkötelezett, predestinációs hit, a haza ügye, ez a tágabb közösség ügye, beleértve a magyar zsidóság mentését és a harmadik a sorban a család. Egy nagyon komolyan végiggondolt etikai sorrend alapján hozta meg azt a döntést, hogy ő egy ilyen kockázatot vállalt. Ezek a pontok azok, amiken el lehet indulni, lehet beszélni. Mi magunk sem értünk mindent, de közelebb lehet hozni a múltunkat, közelíteni tudjuk magunkat ahhoz az elmúlt időszakhoz. És még egy dolog, ami szerintem fontos, ezt is szoktam én is a tanításban használni, hogy megkérem a tanítványaimat, menjenek haza és hozzanak saját történeteket, és amikor a saját családtörténeteiket gondolják végig, az egy másik olyan pont, ami utána segít nyitottá válni, elmélyülni a közelmúlt magyar történetében.

Lesz-e folytatása a Magyar hősöknek, ha gyűlik anyag, ha jönnek visszaemlékezések? Van-e még zárt levéltár bárhol, amit érdemes megkutatni?

Történetek vannak, rengeteg családi anyag lappang, amit mi nagyon szeretnénk közkinccsé tenni. Van egy konkrét elképzelésünk egy hasonló vidéki ’56-os kötetről, mert hihetetlen szolidaritástörténetek, hihetetlen karakterek történeteit tudnánk elmondani. Az egyik, számomra nagyon fontos történet Bogár Károlyé. Ő egy miskolci munkásember volt, ’45 előtt cserkész, ’45 után belép a Kommunista Pártba, tehát nem hajlandó ott hagyni a cserkészetet, és aztán utána a Dimávagnak ő lesz az egyik vezetője, és egészen addig lokális pártvezető, amíg túlságosan kiáll a fiatal munkások gondjai mellett, leváltják, de’56-ban mint tényleg egy hiteles, kemény ember, őt teszik meg a munkástanács vezetőjének. Amikor 1956. november 4-e után leül a munkástanács, immár az új Kádár-kormány helyi korifeusaival tárgyalni, ott van egy NKVD-s ezredes is, hogy a tárgyalás kényelmesebben folyjon és ők tárgyalni akarnak a kormánnyal, föl akarnak menni Kádárékhoz, ahogy fölmentek Nagy Imréhez is, és akkor az NKVD-s ezredes odatesz egy üres lapot, hogy tessék aláírni, hogy elismerjük a Kádár-kormányt legitim kormánynak. És ott ül 12 munkástanácstag, egymásnak tolják a fehér papírt, senki nem írja alá. Ezek után letartóztatják őket, és elviszik őket Ungvárra. Bogár Károly az első körben szabadul, és behívják őt tanúnak abba a perbe, ahol a munkástanács tagtársai már vádlottként vannak jelen. És akkor azt mondja a tárgyaláson, hogy ezeknek az embereknek én voltam a vezetője mint munkástanács-elnök. Ha ők a vádlottak padján vannak, akkor engem is ültessenek le. Le is ültetik és kap több mint tízéves börtönbüntetést. Ez egy történet abból a sokból, amit nem meséltünk el. Nagyon szisztematikus kutatás zajlik most a Nemzeti Emlékezet Bizottságában, ami a kádári megtorló pereket nézi végig, és arra kellett rádöbbennünk, ahogy megyünk perről perre, hogy nagyon sok a „Tóth Ilona-per”, tehát a koncepciós per. Vagy azért, mert az illető nem követte el azt, amivel megvádolták vagy éppen valamit csinált, csak az inverzével vádolják. Tehát megmentett egy ávós tisztet és közben azzal vádolják, hogy lincselésre buzdított. Rengeteg olyan ügyünk van, amikor aki valamit valóban elkövetett, nagyon hamar emigrált, és akkor behelyettesítik az illetőt.

Aktív volt, az biztos csinált valami ellenforradalmat?

Akkor megkapja valaki más, aki valójában nem követte el ezt a történetet. Turi Mihály későbbi kömpöci polgármester, egy kisgazda ember. A heti vásáron a begyűjtési biztost meglincselik. Akik meglincselték, azok elmenekülnek. Ellenben ez a helyi, valóban rendpárti forradalmár kisgazda vezető ott van ’56-ban, kapóra jön a Kádáréknak, mert akkor egyszerre lehet őt gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért elítélni, plusz egy helyi, valóban komoly morális tőkével bíró embert kiemelni ebből a közösségből, és köztörvényes ítélettel gyakorlatilag ’89 után sem rehabilitálják. Tele vagyunk ilyen történetekkel. Ezeket is jó lenne elmesélni, akár egy ilyen hasonló ismeretterjesztő kötetben a szűk szakmán kívül is a nagyközönség számára bemutatni.

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018