INFORÁDIÓ 
2020. november 25. szerda
Katalin

földváryné kiss réka

nemzeti emlékezet bizottsága

1956-os forradalom

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke beszédet mond a recski kényszermunkatábor létesítésének 70. évfordulója alkalmából, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) által rendezett tudományos ülésen a NEB budapesti hivatalában 2020. február 20-án.

Földváryné Kiss Réka: személyes történetek kis mozaikjaból áll össze a nagy '56-os történet

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

A levéltári források mellett a forradalom és szabadságharc történetéhez a személyes életutak visznek közelebb – mondta Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke az InfoRádió Aréna című műsorában. 1956 alaposan megkutatott időszak, de kérdés, hogy mi lapul az egykori szovjet levéltárak mélyén, és új tudás a lokális történetek egymás mellé állításából is fakadhat még.

Földváryné Kiss Réka az Arénában
 

Van a történészi szakmában bármilyen közmegegyezés arról, hogy az időmúlás segít-e megismerni a közelmúltunk történetét? Például az ’56-os forradalmat?

Ha a rendszerváltást követő három évtizedet nézzük, amikor valóban a nyilvánosságban lehetett lehetett ’56-ról beszélni, akkor való igaz, hogy a közbeszédet nagyon is dominálta azoknak az emlékezete, akik személyesen is megélték ’56-ot, és nyilvánvalóan ez az emlékezet sokszínű volt. Most egy generációváltásnál tartunk, egyre kevesebben vannak közöttünk, akiknek még valóban aktív élményeik vannak ’56-ról. Közben pedig egy levéltári fordulat is történt. Az egyik forrástípust egy másik váltotta ki. Irgalmatlan mennyiségű iratanyag került elő, ezek döntően a megtorláshoz kötődő peres iratok, és a történészszakmában folyik a vita arról, hogy ezeknek a peres anyagoknak mi a forrásértékük. A személyes emlékek és a dokumentumok ütköztetése azt is mutatja, hogy az emberi emlékezet nemcsak fakul, hanem torzít is, mert mindenki újra és újra konstruálja a maga történetét. De ez így van rendben, nem lesz könnyebb a munka, hanem másként néz a történész a feladat elé.

Hogy néz a történész az emberi emlékezet természetére? A pofon, a verés nagyon sokáig meghatározza az ember személyes emlékezetét. Hogy lehet ezzel dolgozni?

Ha van témakör, ami az utóbbi időszaknak slágertémája volt történészberkekben, az éppen az emlékezés és az emlékezet. Itthon a megtorlást követő kádári szocializmus éveiben nem lehetett erről hivatalosan beszélni, állami szintű tabusítás is kísérte ’56 történetét. De szabad közösségben, mondjuk, az emigrációban is nagyon nehéz dolog fájdalmasan traumatikus emlékekről beszélni. De nemcsak ez a kérdés, hanem önmagában az, hogy mindenki másra és másra emlékszik. Ezek az emlékek nem biztos, hogy egymást erősítik. Ez az egyéni emberi emlékezet természete, és ilyen komoly történelmi folyamatoknál, sorsfordító pillanatoknál erre jön a következő kérdés: ebből a sokszínű emberi emlékezetből, tapasztalatból hogyan konstruálódik meg a közösségi emlékezet? Hogyan lesz a személyes emlékezetek összeadódásából egyfajta kanonizált múlt? Hogy lesz az emlékezetből történelem, a történelemből közös múlt? Ez egy rendkívül összetett folyamat, ennek a közepén vagyunk, ha ’56-ról beszélünk, és ráadásul mindig újabb és újabb értelmezéseket, tartalmakat adunk hozzá. Van, ami fontosabb lesz, van, ami kikopik, de ez minden történelmi eseménnyel így van.

A szemtanúk emlékei széttartók is lehetnek, a levéltári adatok megbízhatóságában sosem lehetünk teljesen biztosak. Hogy lehet ebből összerakni egy kanonizált emlékezetet, amire utána ráállunk, mint egy biztos talapzatra?

Hogy mikor fogunk ráállni, az nagy kérdés. Nem csak azért, mert más típusú információkat őriz az emberi emlékezet meg egy ránk hagyományozott levéltári forrás. Egy személyes történetet hadd mondjak. Különleges helyzetben voltam, mert történészcsaládból származom, az édesapám foglalkozott először ’56-tal, és így nekem kisgyerekként is módom volt nagyon sok olyan hihetetlen izgalmas karakterrel találkozni, aki ’56 sorsfordító eseményeiben részt vett. Ez a személyes kapcsolat ’56-hoz, ahogy erről ők tudnak beszélni, akár Benkő Zoltán, Jónás Pál, Vásárhelyi Miklós, Pongrátz Gergely, Wittner Mária, hogy különböző karaktereket hozzak. Nyilvánvalóan ez eleve elveszik, amikor az ember dokumentumokat olvas, pláne olyanokat, amelyeket nemcsak hogy a pártállam kezelt, hanem a pártállam gyártotta saját érdekei mentén. Komoly történészi, szakmai viták zajlanak ’56-nak a lényegéről, hogy abban a több millió oldalban, amit akár a Covin-köziek perei, a Nagy Imre-per vagy Brusznyai Árpád pere ránk hagyományozott, a nagybetűs igazságot mondták-e el a perbe fogottak, csak éppen le kell szedni a jelzőket, és tulajdonképpen a peranyagból rekonstruálni lehet ’56 történéseit. Nagyon sokáig így dolgoztak a történészek, de ha egy-egy ilyen pert elkezdünk szétszálazni, ennek talán a Tóth Ilona-per volt a prototípusa, akkor kiderül, hogy voltaképpen a kádári hatalom érdekeinek megfelelően alakították a perbe fogottak vagy éppen a tanúk vallomásait. Nagyon sokszor kiderül az, hogy akik valójában ’56 aktív részese voltak, azok elhagyták az országot, de mégiscsak bűnbakokat kellett találni, tehát valaki mással vallattak be olyan eseményeket, ahol nem is voltak ott, nem is ők csinálták. Bonyolult a történet, néha az ember úgy érzi magát, minthogyha döglött aktákat kellene elővennie, és hatvan-hatvanöt évvel később újra nyomoznia az ’56-os eseményeket.

Tud-e a történész kutató valamit kezdeni azzal az emberi természetből fakadó jelenséggel, hogy annak szeretünk hinni, aki nekünk szimpatikus?

Nyilvánvalóan a történész is szubjektív, bármennyire is törekszik egyfajta távolságtartásra harag és részrehajlás nélkül, de már maga a témaválasztás nagyon sokszor orientál. Persze, hogy van szimpátia és antipátia, de ez nem szabad, hogy befolyásoljon, és ezt, ha nem is teljes mértékben, de ki lehet zárni, mert ugyanakkor elképesztő mennyiségű forrásanyag áll rendelkezésünkre. A pártállam ontotta magából a papírt, csak az egymásnak ellentmondó információkból kell valamifajta történetet kihámozni. Ez nem könnyű feladat. De a nagy történetek rekonstruálása mellett igazán az egyéni, személyes életutak sokszínűsége az, ami igazán közel tud hozni. A hihetetlen karakterek, elképesztő, rendkívül izgalmas és egymásnak ellentmondó történetek sokszínű skálája adja ’56-nak a szépségét. Szinte nincs olyan eseménye a XX. századi magyar történelemnek, amely ilyen nagy mértékben mozgatta meg a társadalmat. Van összesen 10-15 ezer fegyveres felkelő, mellettük egy csomó egyetemi diák, van több mint 2000 munkástanács szerte az országban több tízezer taggal. Egy pillanat alatt lebontják a kommunista rendszert, és valódi, autonóm, önigazgató, lokális szerveződések jönnek létre. Bő tíz éven belül két totális diktatúrán van túl az ország, német megszállás és nyilas diktatúra, majd a Rákosi-rendszer. Ez kétszer fejezte le az elitet, és óriási vérveszteséget okozott. '56-ban felszínre kerültek azok a hiteles, szervezni képes, megbízható, erős, karizmatikus személyiségek, akik egy-egy közösségnek a vezetőivé váltak. Ha ezeket a személyiségeket hozzuk egymás mellé Miskolctól Szolnokig, Veszprémtől Győrig, akkor egy hihetetlenül izgalmas történet kellős közepébe jutunk, ami nagyon sok mozaikot ad ki. Ezek a mozaikok rekonstruálhatók, és akkor végül is mégiscsak összeáll egy nagy ’56-os történet, amiben mindenki megtalálja a saját magának vonzó személyiséget.

Van-e valami, ami az ’56-os forradalom meg az előtte lévő diktatúra időszakából még hiányzik ahhoz a képhez, amely alapján közelebb jutunk a közös nemzeti emlékezethez?

Komolyan árnyalhatja majd a tudásunkat, hogy mi lapul az egykori szovjet levéltárak mélyén. A felső szintű döntéshozatalról már van bizonyos ismeretanyagunk, de az, hogy a szovjet állambiztonság vagy a szovjet hadsereg milyen információkat, milyen jelentéseket adott, milyen döntések születtek, nagy mértékben alakíthatja a tudásunkat. Ha van megkutatott időszak, akkor ’56 tényleg ez, mágis a mélyfúrásszerű, elsősorban vidéki kutatások hozhatnak még újdonságot. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Kutatóközpontjával többéves együttműködésünk van a vidéki kutatásokra fókuszálva, és a Rákosi-korszakról jelent meg egy nagyon jó tanulmánygyűjtemény néhány évvel ezelőtt. A könyv egyik recenzense, egy olyan professzor, aki a nagydoktoriját is a Rákosi-korszakból írta, úgy fogalmazta meg, hogy azt gondolta, már mindent tud a Rákosi-korszakról, de ezek az esettanulmányok egymás mellé állítva olyan dimenzióját adják az ötvenes éveknek, amit a központi pártszervezet, az állambiztonság forrásaiból, a központi iratanyagból így nem lehetett összerakni. Tehát lehet újat mondani, és ez az új leginkább a lokális történetek egymás mellé állításából fakad.

Arról beszélhet-e a történettudomány, hogy akik nem vettek részt a forradalomban, azoknak mi volt a viszonyuk a diktatúrához meg a pártállamhoz?

Ez valóban egy szürke zóna. Akkor tud a történész erről bármit mondani, ha talál hozzá forrásokat. Érdekes, ha a kádári megtorlás logikáját nézzük, akkor 26 ezer ember ellen indítottak eljárást, 35 ezer embert internáltak, tehát óriási számokról beszélünk. Részben a pártellenzék, Nagy Imre és köre az egyik célpont és azok az értelmiségi körök, amelyek Nagy Imrével szimpatizálnak. Ott vannak a fegyveres felkelők, ott vannak azok a vidéki rendpárti forradalmárok, akik vértelen forradalmat akartak, és pontosan a perek szisztematikus elemzése révén került elő, hogy nagyon sok olyan embert állítottak bíróság elé, aki voltaképpen nem volt ’56-nak az aktív résztvevője. A megtorlásnak ez is a logikája. Ha csak azokra fókuszálok, akik tettek valamit, akkor a társadalomnak az a rétege, amelyik nem volt aktívan benne, úgy érzi, hogy megúszta. A megfélemlítés, az elrettentés egyik eszköze az, hogy bárki a megtorlás céltáblájává válhat. Olyan embereket állítanak bíróság elé, akik voltaképpen nem csináltak semmit, ezeknek az embereknek a vallomásaiból lehet azért képet kapni a társadalomnak erről a rétegéről is, vannak forrásaink, csak ezeket mindig meg kell tudni szólaltatni.

A megtorlás technikáját, hogy mindenkinek le kell sunyítania a fejét, mert bármikor őt is elvihetik bármiért, a mi vezetőink maguk találták ki, vagy valami minta volt, amivel dolgoztak?

Is-is, bizonyos ügyeknél, főleg az első időszakban egyértelműen kimutatható az úgynevezett szovjet tanácsadó elvtársaknak a szerepe. Tudjuk azt, hogy ’56-ban, a forradalom napjaiban itt van Szerov, a szovjet titkosszolgálat vezetője. Kádár, amikor képletesen meg valóságban is egy tankon került Budapestre, azt is jelenti, hogy gyakorlatilag légüres térbe került. Tulajdonképpen egy kettős hatalom épül ki, ahol a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok viszik tovább az ügyeket országszerte, és Kádárék lépésről lépésre szovjet segítséggel tudják a maguk megtorló apparátusát fölállítani, a karhatalmat, aztán utána majd a bírósági szervezetet. Ez azt jelenti, különösen az elején tevékeny szovjet aktivitással kell számolni, aztán utána, ahogy kiépül a megtorlás struktúrája, akkor elkezd egy önjáró automatizmus is beépülni a rendszerbe, föláll az a belügyi és jogszolgáltatási apparátus, amely képes tömegesen vinni a megtorlást.

Ez egy többoldalas cikk. Lapozzon!
Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018