Hivatalosan július 1-je óta igazgatója a Vígszínháznak. Mondhatjuk, hogy ez azért egy kicsit amolyan hazatérés is? Hiszen, ha jól számoltam, akkor 15 éven keresztül 1983-tól ’98-ig társulati tagja volt a Vígszínháznak.

Én ráadásul 18-at számolok, mert a színművészetis gyakorlati évünket is, az egész évfolyamot ott töltöttük. Igen, mindenképp visszatérés, több mint két évtizednyi kihagyás után.

Emlékezetes szerepek, rendezések is kötik a Víghez, és azóta az Új Színházat és a közelmúltban a Centrál Színházat leszámítva nem kötődött szorosabban társulathoz. Nem hiányzott?

De. Én alapvetően társulati embernek érzem magam. Más kérdés, hogy mindig bennem volt egy kettősség. Igazán valami hajón látom magam, mert a hajón tartozom egy közösséghez, és az mégis mozgásban van.

A Vígszínház egy elég nagy hajó.

Igen. Mindig egy közösséghez tartozva érzem jól magam. Mikor egyéni sportágat űztem, mindig kikaptam azoktól is, akiket egyébként edzésen vertem, fociban pedig az egész csapatot tudom a hátamon vinni, ha kell, vesztett helyzetet nem ismervén. De közben meg mindig hajtott valami előre, valami kíváncsiság, valami újabb és újabb dolgot meg akartam ismerni, és ennek a kettősségében mozogtam.

Most július 1-jétől jövő év végéig tart az igazgatói megbízatása, ez mindössze másfél év. Ez szokatlanul rövid időintervallum színházigazgatói posztokon.

Szokatlan pillanatban is kaptam meg a színházat, amikor a színházi törvény logikája szerint megmaradt a főváros mint fenntartó és közben az intézményhez szükséges pénzt a minisztérium adja. Speciális helyzet volt, nem látok rá pontosan arra, hogy mi történt, de miután éppen két héttel a kinevezésem után került át a minisztériumhoz a fővárostól sok-sok jogosultság, nyilván furcsa helyzet lett volna, hogy két hét múlva nem tartozom a fővároshoz, és mégis hosszú távú döntést hoz a főváros az én és a Vígszínház jövőjét illetően.

Lehet másfél évre tervezni?

Nem másfél évre tervezek, természetes másfél plusz öt évben gondolkodom minimum. Közben a másfél év alatt nyilván ki kell rajzolódjon, hogy én mit gondolok. Ahhoz kevés, hogy az ember végigcsináljon haditerveket. Egy ekkora intézményben nem kell mindent újragondolni, nem kell föltalálnom a spanyol viaszt, de mégiscsak a pályázatom logikája szerint összerakni az évadokat és elindítani a társulat fejlesztését nyilván hosszabb idő, én ebben is gondolkodom.

Nem volt fura helyzet, hogy Eszenyi Enikővel egyszerre pályáztak? Annak idején párhuzamos osztályba jártak a főiskolán, együtt indult a pályájuk a Vígszínházban, nagyon sokat játszottak együtt színházban, filmben.

Természetesen az volt, de hát közben én eljöttem a Vígszínházból. Nagyon fontos része volt az életünknek, mindenkinek, aki a Vígszínház bűvkörébe kerül, szinte örökké vígszínházi marad. Sok mindent játszottunk is együtt, de ez egy kis ország, és az ifjúságom fontos szereplői nyilván mind-mind ebben a szakmában dolgoznak, ha én emiatt nem lépnék, akkor tényleg otthon ülhetnék. Az érzékeny helyzet ellenére jó volt mindvégig a kommunikációnk. Nálam bármilyen politikai megosztottság, ami legyen egy valami aláírása vagy nem aláírása, egy tüntetésen való részvétel vagy nem részvétel nem írja fölül azokat az éveket, amelyeket én valakivel valamit együtt csináltam. Nekem barátaim vannak mindenféle oldalon, nem tudok így gondolkodni, politika és egyéb viszonyok fölé helyezek bizonyos emberi helyzeteket, minthogy részt vegyek azokban a fekete-fehér szituációkra bontott világban, amelybe most nagyon sokszor kényszerülünk.

Nyilatkozott a napokban arról, hogy biztos anyagi alapokon áll a Vígszínház jelenleg. Igaz ez a jövőbeni finanszírozásra is?

Köszönet az előző vezetésnek az átadás-átvétel professzionalizmusa miatt is, az is tény, hogy kifejezetten jó helyzetben vehettem át a Vígszínházat, és emellett a minisztérium is nagyon gálánsan a tavalyi pénzt a rendelkezésünkre bocsátotta, tehát jó alapállásból indulunk bele a vírussal terhelt és sok kérdőjelet jelentő jövő felé. Aztán hogy hosszú távon mi történik, azt egyikünk sem tudja. Remélem, hogy nem kell végigjátszanunk azokat a vészforgatókönyveket, amelyekkel közben persze rendelkeznünk kell.

Fenntartói szempontból most hogyan írható le a Vígszínház működése? Tavasszal megszületett a megállapodás a fővárosi színházak működtetéséről. A Vígszínház megmaradt ugyan fővárosi tulajdonú teátrumként, de működését anyagilag immár teljes egészében a kormány biztosítja. Tekinthető még ez amolyan közös fenntartásnak főváros és kormány között?

Igen, minden, ami az épülettel kapcsolatos, az fővárosi kérdés, ha, mondjuk, a színészek hangoskönyveit elkezdenénk egy kis sarokban árulni, azt nyilván meg kell beszélnem a fővárossal, miközben a működés értelemszerűen a minisztériumhoz tartozik.

De az ön munkáltatója Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter?

Így van. De én azt gondolom, hogy ez akár példaértékű is lehet, tud ez egy olyan sziget lenni, ahol együtt tud működni mindenki, akinek szent a színház.

Ez a fajta finanszírozási szakadás, hogy négy vagy öt színház teljes egészében a fővároshoz került, a többi a kormányzathoz, nem a szerencsétlen színházi megosztottság újabb jele? Mondhatjuk azt, hogy szinte hivatalos pecsét is került erre a megosztottságra?

Remélem, hogy nem. Engem az érdekel ebben az egészben, ha színházba akarok menni, akkor szerintem nagyon kevés hely van a világon, ahol ennyi lehetőséget kap a potenciális néző. Amíg ezt a repertoárszínházi helyzetet tarkítva a függetlenekkel és a magánszínházakkal fönn lehet tartani, addig köztünk szólva nekem teljesen mindegy, hogy ki adja ehhez a pénzt és hogy milyen felosztás mentén. Engem mint potenciális nézőt – mert most mint honpolgár beszélek, és nem a Vígszínház igazgatója – az izgat, hogy ez a lehetőség nekem fönt maradjon. Igen, a szakma megosztott, de gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazt mondom: én nem szeretem ezt. Azt gondolom, hogy a szakma képviselőinek mindig több közük kell hogy legyen egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz. Mindig szent áhítattal tekintek a saját szakmámra és arra, mit jelenthet egy országnak, és ezért nem szeretem a megosztottságot, nem szeretem, de azt gondolom, hogy ehhez mi is kellettünk.

Mármint a szakma?

A szakma, az értelmiség, igen. A politikai játszma csak látszólag negatív összetétel, a politika játszmák sokaságából áll. Ha ez negatív szóösszetételnek tekinthető, olyan, mintha azt mondaná, nárcisztikus színész. A nárcisztikus szó megint pejoratív, de hát ezek velejárói ezeknek a létezési formáknak. Visszagondolva a rendszerváltás környéki szituációra, kicsit könnyebb dolga volt a politikának megosztani az értelmiséget, mint ami egyébként a homo sapiens létezéséből következne. Ez egy elég szomorú mondat, elismerem.

A vígszínházi pályázat zárultával egy időben le is csapott a koronavírus Magyarországon, be kellett zárni mind a három játszóhelyét a Vígszínháznak. Színházi szóhasználattal élve, szomorújátékkal kezdődött minden.

Igen, ha végiggondolom, innen csak fölfelé vezet az út. De ez egy pici súlyt is levesz rólam. Mindenkinek látnia kell, hogy milyen nehézséghegyeket kell megmászni mindannyiunknak, nemcsak a Vígszínháznak, hanem a szakmának és minden egyes honpolgárnak. A mi generációnk megúszta a XX. századi borzalmakat, legyünk azért még mindig boldogok, hogy nem világháborúkon és forradalmakon mérettetett meg a morálunk. Hogy igazán kik vagyunk, nyilván ezekben az éles helyzetekben derül ki. Tény, hogy egyszer csak be kellett csukni a színházakat, de közben rengeteg pozitív hozadéka is lesz szerintem. Hogy mit jelent a színház, hogy az emberek vágynak arra, hogy újra megnyisson, hogy újra együtt legyünk.

Az egyik lehetőség, hogy valóban az emberek ki vannak éhezve a kultúrára, és megrohanják a jegypénztárakat, másfelől meg lehet, hogy azért ott motoszkál még mindig a félelem, hogy beüljek-e a Vígszínházba szorosan egymás mellett 1100 nézővel egy este. Vajon mire vágyik majd a néző az elmúlt hónapok után? Felejtésre vagy szembenézésre?

Ezek nagyon izgalmas kérdések, és az a jó, hogy a színház ezekben az éles helyzetekben reagálni tud. Egyszer csak látszólag semleges mondatoknak is nagyobb súlyuk van. Kérdés, hogy a néző ez elől menekülni akar, vagy ezzel szembesülni. Valami őrült nagy erő van a színházcsinálásban, és ha valaki úgy dönt majd, hogy egy idevágó témát jár körbe, akkor annak lesz súlya. Az is egy nagyon érdekes kérdés, hogy ha ilyen erős volt a kampány, a vigyázzunk egymásra, a „maradj otthon”, ezt teljes joggal beégették az agyba, akkor ha újra lehet majd indítani az életet, legalább ilyen erős kampány kell arra, hogy aki még fél, az is jöjjön vissza. Az is egy kérdés, hogy egy Vígszínház léptékű színházat akkor kell-e megnyitni, amikor telt ház van. Mert a színház telt háznál színház. Ugyanakkor meg most kaptam olyan visszajelzéseket, ami elgondolkodtatott, hogy közben színházi ünneppé válik az a tény is, hogy nem lehetünk tele, de te, színész, érezd, hogy mi imádjuk a színházat, mi vállaltunk némi rizikót, és a színészben sem az van, hogy fél ház van, hanem hogy tesszük a dolgunkat egy olyan helyzetben, amikor kicsit komplikáltabb vagy kockázatosabb tenni. Még nagyon-nagyon sok forgatókönyv van, és mindegyikre ki kell dolgozni valami rendszert. A helyes hozzáállás úgy összerakni az évadot, mintha békeidő lenne, és azt mondani, hogy jönni fognak a nézők, egymás mellett fognak ülni, és mi játszunk. És közben persze el kell készíteni a további változatokat.

Milyen lesz Rudolf Péter Vígszínháza? A pályázatának a címe úgy szólt, hogy polgári népszínház.

Mindent a pályázatom logikája szerint szeretnék megcsinálni. Abban benne van négy évtizednyi tapasztalat. Tényleg minden pontján szinte megfordultam már a magyar színházcsinálásnak és filmkészítésnek.

Ez a polgári népszínház hogyan értelmezhető?

A népszínház műfaji sokszínűséget jelent, ahol egy egész várost kell szolgálnia egy vidéki színház esetében az intézményvezetőnek és az összes ott dolgozónak. A Vígszínház a Pesti Színházzal kiegészítve 1615 embert ültet le esténként, tehát gyakorlatilag ilyen értelemben a népszínház azt jelenti, hogy sok-sok embernek kell szólnia és műfaji értelemben sem sznobnak, sem értelemszerűen gagyinak nem szabad lennie. A három játszóhely lehetőséget ad arra, hogy valaki ebben a műfaji sokszínűségben vegyen részt, miközben egy színház tagja és nem kell kitekintenie, és nem pimpósodik meg az egyfajtaságban. Ez a népszínházi lét. Az, hogy polgárinak kell lennie, kommunikációs formát is jelent. Jelent színészközpontúságot, ami a Vígszínházra mindig is jellemző volt a múltban. Amikor kiírták a színlapra, hogy Ruttkai Éva, Páger Antal, erős hívószó volt. A mi generációnk már nem tudott így felépülni. Ma olyan mennyiségű információ áramlik be, olyan fura értékrend alakult ki, hogy jelenleg egy fiatal színészt, míg megismer az ország, ha nem kerül bele valamilyen sorozatba, akkor az jóval komplikáltabb folyamat. És a visszajelzés, amiből mégiscsak a színésztársadalom él, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a tenyerén hordozta az ország ezeket az embereket, most ezen a tenyéren sok minden van és mi le-leesünk róla, ott az ujjak közepette kell kapaszkodni. Olyan társulatot szeretnék felépíteni, ahol egyszerre van hosszú távon remélhetőleg egzisztenciálisan is megbecsülve a színész, de közben 10-től 2-ig vagy 6-tól 10-ig az előadás és a próba közben megfelelő nyitottsággal és alázattal vesz részt a munkában. Ez az alázatos sztár szóösszetétel, amit próbálok meghonosítani. Szerintem nagyon jól összeilleszthető a két szó, hogy polgári népszínház, és pontosan fedi le a Vígszínházat, akár mosolyog valaki ezen a tényen, akár nem.

A pályázatában a színészközpontúság mellett szerepelt az is, hogy morális színház. Mitől morális egy színház?

Ezek címkék, és most megpróbálom megtölteni tartalommal. A színház dolga az, hogy a jó és rossz közötti különbséget, ami maga a moralizálás, ezeket a döntéshelyzeteket megossza a nézővel, és segítsen az alkotóknak és a befogadónak is ezekben eligazodni. A katarzis is ez, hogy nézel egy történetet, abban fölvetődik egy kérdés, arra a szerző és a színházi előadás megadja a maga válaszát, és normális esetben te ebbe beleborzongsz, hazafelé sétálva elkezded elemezni, hogy te ebben a helyzetben, amibe a szereplők kerültek, mit tettél volna. Szerintem ez a jó színház. Ilyen egyszerűen, akár gyermetegen is hangozhat. Egy ekkora intézménynél óriási felelősség, hogy ezt a bizonyos jó-rossz közötti különbséget milyen előadásokon keresztül mutatod meg.

Lehet, hogy ez nagyon más sík, de az elmúlt időszakban a színházi morál igencsak megtépázódott. Sorozatban jöttek a zaklatási ügyek, ez a Vígszínházat sem kímélte. Lassan szinte kikristályosodott egy olyan vélekedés, előítélet, hogy ez egy ilyen szakma.

Ez az egész roppant igazságtalan. Nyilván szem előtt vagyunk, egyszerre csorgó nyállal vizslatják ezeket az embereket, akik aztán álszenten elkezdenek a színházról mint valami bűnös helyről beszélni. A színház valóban egy nagyon érzékeny hely. Aki színházzal foglalkozik, az a lelkével játszik és a testével is. Nagyon nehéz kívülről megítélni ezeket a helyzeteket. Én színészi gyerekkoromtól azt képviselem, hogy egy rendező feladata, hogy egy érzékeny, jó mondatot mondjon a vele szemben álló érzékeny és tehetséges embernek. Csakhogy rengeteg út van. Sok olyan produkcióban voltam, ahol aztán a siker sok mindent visszaigazolt… Elindul a kamera és valaki zokog, az odavezető út kívülről nézve borzalom, és közben a néző emiatt veszi meg a jegyet, és Oscart fog az illető rá kapni. Hogy ennek mi a léptéke, mértéke emberek között, az egy nagyon-nagyon érzékeny dolog. Ezért mondtam én azt, hogy ezekre az érzékeny helyzetekre talán megoldás lenne, ha egy művészkamara olyan jogosultságokat kapna, hogy jogában áll egy etikai bizottságnak valakit eltiltani a szakmától. Tisztában vagyok vele, hogy kis ország, és roppant komplikált lenne összetenni ezt az etikai bizottságot, de mégiscsak ez lenne a legkisebb rossz, ahova fordulni lehet ezekben a helyzetekben. Ez az egyik fele a dolognak. A másik az, hogy roppant mód megváltozott a világ. Empatikusnak kell lenni minden féllel szemben, de egy biztos, ha most én 20-30 évvel visszalapoznék és elkezdenék vizsgálgatni helyzeteket, akkor nagyon sok kényes téma bukkanhatna még elő, és nehezen hiszem, hogy ez csak a színházra volna érvényes. Ez nem ment föl senkit semmi alól, a félreértések elkerülése végett, csak azt mondom, hogy ez egy rendkívül komplikált kérdés, és kispolgári attitűdből egyszer csak megfogalmazni egész szakmát, színházakat, intézményeket elítélő szózatokat szerintem nem korrekt. Minden ügy más és minden történetnek rengeteg aspektusa van. Tehát nem lehet egy mondattal ezeket a dolgokat elintézni.

Külön említést tett a színészek bérezéséről. Ha a vígszínházbeli színész játszik három játszóhelyen havonta 20-25 előadást, és nem szalad szinkronba, televíziós vetélkedőműsorba, szappanoperába, akkor mostoha anyagi helyzetben van jelenleg?

Ha ő egy fiatal színész, és azon gondolkodik, hogy kellene egy garzont vennie, akkor nem sok esélye van, csak álmodozhat.

Tud ezen segíteni?

Ez is összetett kérdés.

Azt is írta még a pályázatában, hogy szeretné segíteni a társulat tagjait, hogy szereplővé váljanak hazai sorozatokban, filmekben. Pedig igazgatók nem szokták szeretni, ha a színészeik elkalandoznak.

Nyilván az egész szakmának célja, hogy egyre szofisztikáltabb sorozatok készüljenek, mert ugyanolyan fontos kérdésekről kell és lehet beszélgetni ezekben a sorozatokban, hiszen látjuk, hogy mi felé tart a világ tévézése.

Úgy látja, hogy a hazai filmgyártásban is megvan már ennek a szándéka?

Egyelőre reménykedem, és azt gondolom, hogy ez az egészséges út. A kereskedelmi televíziózásnak megvan a maga logikája, ott is van, kell hogy legyen népnevelési szándék. Nagyon remélem.

A filmügyi kormánybiztos beszélt nem régen arról, hogy tervezik egy magyar Netflix elindítását is.

Erre gondoltam többek között. Előre kell menekülni. Mindig volt szakadék a színházi fizetés és a filmes pénzek között. Ez egy piaci helyzet. A társulati lét biztonsága van az egyik oldalon, a másik oldalon az esetlegesség. És ráadásul most ugye szétfeszíti a kereteket, mert annak idején jórészt azért nyáron forgattunk.

Akkor szabad a színész.

Ez megváltozóban van. A sorozatok egyszer csak szétfeszítik ezt a keretet. Az is feszítő, hogy közben a színész óriási felelősséget vállal, mert látszik, hogy az a bizonyos szorzó egészen ijesztő léptéket olt. Ezt a rést csökkenteni kell, és nyilván nem a filmes fizetések lefaragására gondolok. Ha egy ilyen szintű intézmény, mint a Víg, elébe megy az eseményeknek, akkor lehet együtt fejleszteni, együtt gondolkodni filmgyártókkal. De nem akarok ennek elébe menni, mert ez nyilván a jövő, nem beszélve arról, hogy félek, beelőz más.

Formálódik rendezői csapat a Vígszínházban?

Én, amikor beléptem a Vígszínházba, állandó rendezői garnitúra volt ott: Horvai István, Marton László, Kapás Dezső és Valló Péter. Társulatot építeni, évadon együtt gondolkodni így lehet. Hosszú távon eddig szeretnék eljutni.

Nincs egyébként országosan kevés színházi rendező?

Érzékeny kérdés. Biztos, hogy van öt-hat olyan rendező, akinek köze lehet a Vígszínház társulatához, most is van. Keresgéléses időszak lesz a következő másfél év vagy nem tudom, hogy mennyi. Valló Pétert fölkértem már művészeti tanácsadónak. Ő mindig vissza-visszatér a Vígszínházhoz, és ebben az évadban ifjabb Vidnyánszky Attila mint ifjú erő szintén rendez. Az is fontos, hogy ez a bizonyos négy ember ne legyen egyforma, hogy amikor a színész találkozik egy rendezővel, legyen mindig valami újdonság, valami varázs benne. Ha egymást ismerő emberek dolgoznak így együtt és a láz mellett mindig ott van a tisztelet, az maga az ügy, mert láz nélkül meg nem nagyon lehet ezt csinálni, vagy nem nagyon van értelme.

A következő évadban az első bemutató az ön által rendezett Dürenmatt-darab, Az öreg hölgy látogatása. Ez egy régi vágy volt ?

Igen, ez benne volt a pályázatomban is.

Ruttkai Éva utolsó szerepe volt ez Gothár Péter rendezésében a Vígszínház színpadán.

Így van, és játszottam is benne, de nem ez motivált. Az öreg hölgy látogatása szinte egy görög sorstragédia logikájával tesz föl kérdéseket arról, hogy a nyomorúságod felmenthet-e az alól, hogy egyszer csak árulóvá leszel, hogy egy közösség hogyan működik. Nagyon fontos kérdéseket tesz föl, miközben van egy groteszk humora, van egy krimiszál, a nézőt be tudja szippantani ez a történet. Nagyon sok minden szólt mellette, ez egy bármikor elővehető darab és ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat új és új helyzetekben, közben a harmadik szempont, az engem izgató kérdések és a darab fantasztikus kérdésfelvetése és játékossága mellett az, hogy közösségi, tehát társulati darab. Olyan összjátékot igényel, amely ebben a helyzetben szerintem nagyon fontos, és lehetőséget ad a társulatnak arra, hogy összekapaszkodjon. Nekem a legszebb emlékeim egyike Korniss Mihály Körmagyarja, ahol álltunk a takarásban, és izgultunk a másik jelenetéért, nemcsak a magunkéért. A társulati létnek az egyik legfontosabb és legegyszerűbb eleme. Jelzi, hogy az ember valaminek a részeként akar összekapaszkodva létrehozni.

A másik nagyszínpadi bemutató a Szerelmek városa, Marcel Carnie legendás negyvenes évekbeli filmje, amelynek Jacques Prévert írta a forgatókönyvét.

Igen. Ifjabb Vidnyánszky Attila rendezi A szerelmek városát, amit a franciák a XX. század legnagyszerűbb filmjének választották. Egy vadromantikus történet, amit most Vecsey Miki és ifjabb Vidnyánszky Attila zenéssé gyúr.

És lesz még a Kabaré, ami nem rejt túl sok kockázatot talán.

Béres Attila rendezi, és március elején lesz a bemutatója. Bizonyos darabokhoz mindig vissza és visszatér a színház, az Öreg hölgyhöz is, a Kabaréhoz is. Ezek hívószavak a nézőnek, ami szerintem nagyon fontos.

A Pesti Színházban kortárs évadot terveznek, az viszont egy kockázatosabb terep.

Természetesen, de a Vígszínház életének mindig része volt a kortárs darabok bemutatója, már a nyitásától. Most külföldi szerzőkről van szó, Valló Péter rendezi az Apa című francia darabot, Michal Docekal a Kő című darabot, amely egy Marius von Mayerburg-mű. Török Ferenc filmrendező rendezi Yasmina Reza Bella Figura című darabját. Valóban rejt kockázatot, de úgy gondolom, most dolga a Vígnek, hogy nyissunk a kortárs felé.

Kortárs magyar szerzőkben nem gondolkodnak?

De természetesen, sőt, nagyon fontosnak tartom. Most is lesz magyar a házi színpadon, Vörös Robi rendez egy darabot, amit a Magyar Dráma Napján mutatunk be, és Paczolay Béla rendezi Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényéből az egyik izgalmas vállalkozásunkat. Én nagyon fontosnak tartom, hogy bevonzzuk a magyar kortárs irodalmat, és a következő évadokban nyilván nagyon fontos feladata lesz a színháznak, hogy megtaláljuk azokat a szerzőket, akik a társulatnak, a társulathoz írnak darabot és szerepeket.

Megmérte, hogy mekkora feladat a Vígszínház igazgatói posztja?

Szerencsére nem tudtam még igazán felfogni. Ha felfognám, lehet, hogy nem tenne jót. Tisztában vagyok azzal, hogy ez mit jelent, hogy kik dolgoztak itt. Május elsején lesz 125 éves a Vígszínház, egy méltó előadással szeretnénk önmagunkat és a színházat általában ünnepelni. Ezt a feladatot is meg kell tanulni. Minden megszállottság mellett nagyon fontos, hogy az embernek legyenek egyéb kötődései. Nem tudom, ez sikerülni fog-e, hogy hány kilométert kell vezessek a színháztól hazáig, hogy elengedjem. Természetesen egyelőre nem megy, de hát nagyon friss kinevezett vagyok. Önmagunkat komolyan véve, meg kell őriznünk azt a játékosságot, ami a színháznak mégiscsak lényege: nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhatok emberi indulatokkal és hogy ezt emberek nézik és arról beszélgetünk, hogy ez jól sikerült vagy nem. Ősi és mágikus szakma ez, egyszerre kell látni a súlyát, de közben különösen ilyen fura, hektikus időkben a játékosság is fontos, amikor a színházról beszélünk. Különös dolog, hogy amikor a legszélsőségesebb és legfájdalmasabb dolgot megfogalmazod a színpadon, akkor jó érzés tölt el, miközben a tested és a lelked éppen meg lett bolygatva, hiszen ahhoz, hogy hiteles legyél, fiziológiailag meg kell éld, és utána mégiscsak valami jó érzés tölt el, hogy ez sikerült. Ezt a jó érzést nem veszíthetjük el sem igazgatóként, sem rendezőként, sem színészként a színházcsinálásban.