A politikai rendszer amellett, hogy a saját identitását próbálta igazolni a sport által, adott némi örömet ezáltal az embereknek. Sok pénzt fordítottak a sportra, és erkölcsi megbecsülés is járt a legjobbaknak. Ki lehetett törni a sporteredményekkel. Egy tehetséges "szovjet ember" akkortájt két dolgot tehetett: elment űrhajósnak vagy sportolt. Magyarországon sportolt. Ezért volt jó a magyar sport. Meg azért mert voltak hagyományai, a 48-as olimpián tíz aranyérmet szereztünk, vagyis a sportstruktúrát nem tudta, bár nem is akarta tönkretenni a Rákosi-rendszer.

Arday Attila: A Testnevelési Főiskolán fantasztikus volt a sportélet. A legjobb edzők dolgoztak itt, kitűnő hátteret biztosítottak a magyar élsportnak, olimpiai bajnokok sora került ki a főiskoláról. Külföldről, egész Európából ide jártak tanulni az edzők. Egészen 56-ig a legkomolyabb szaktekintélyek tudtak ott maradni a főiskolán.

Mennyire volt kézi vezérelt a sportélet az októberi események előtt?

Thury Gábor: Egy sportolót nagyon nehéz kézi vezérelni. Ha egy ember ki akar törni, ha ki akar lépni az addigi életéből, akkor elvégzi azt a munkát, ami a felemelkedéshez, a sikerhez szükséges. Persze voltak a csapatok mellett olyanok, akik arra vigyáztak, hogy ne disszidáljanak a sportolók. Voltak persze komoly ügyek, például a Ferencváros nevét Édoszra változtatták, s a forradalmi napokban lett újra Fradi.

Mennyire befolyásolta a sportolók származása azt, hogy az élmezőnybe kerülhettek-e? Számított az, hogy ki volt "rovott múlttú"?

Thury Gábor: A vívók nagy része nemcsak felmenői révén volt, hanem személyesen is "érintett" volt. Például horthysta tiszt volt, Piller György például, a kardozók kapitánya Horthy testőrségéhez tartozott. Ez nyilván nem tetszett a Rákosi-féle vezetésnek, azonban látták, hogy a vívás tradicionális és kimondottan magyar sport, a kardvívás pedig különösen, s nem akarták eldobni az olimpiai aranyérmeket. Sokkal ravaszabb volt annál a sportvezetés. Azt hittem a kötet tervezésekor, hogy nagyon sok ember arról panaszkodik majd nekünk, hogy háttérbe szorították, de nem. Nagyon ügyelt arra a sportvezetés, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért.

A Melbourne-be utazó magyar delegáció még itthon volt, amikor kitört a forradalom. Egyértelmű volt, hogy utaznak?

Thury Gábor: A sportolók két edzőtáborban várták az indulást. Tatán és a Svábhegyen. Utóbbiban az úszók, a kajak-kenusok, a bokszolók, az öttusázók edzettek. Fölmerült Székely Évában, Papp Lászlóban és Benedek Gábor öttusázóban, hogy talán nem kellene kimenni. Két okból: egyrészt mindegyikük fiatal családos ember volt, másrészt e történelmi helyzetben úgy ítélték meg, hogy itthon a helyük. A sportvezetésben nem merült fel, hogy ne utazzanak, Nádori László, a Sporthivatal osztályvezetője intézte az utazást, a forradalmi napokban szerezte meg az útleveleket. Azt találták ki, hogy kimennek a csehszlovákiai, Prágától 30-40 km-re lévő Nimburg nevű táborba, és ott várják meg a fejleményeket. Végül onnan utaztak Melbourne-be.

Tudták azt, hogy pontosan mi történik?

Arday Attila: Nem mindannyian. Sok sportolótól hallottam, hogy ő nem politizált az ötvenes években, csak a sporttal foglalkozott. Nem mindannyian érezték rögtön az októberi napokban ennek a politikai súlyát, ez egy elzárt világ volt.

Thury Gábor: De mondjuk ki, kommunista diktatúra volt, és azért a sportoló a családtagjain, illetve a közeli ismerősökön keresztül érezhette, mi folyik az országban.

Mennyire hatottak az itthoni események az olimpiai szereplésre?

Thury Gábor: Én elfogadom azt, hogy egyeseknek azért nem sikerült az olimpiai szereplés, mert azzal a tudattal kellett versenyezniük, hogy itthon forradalom van, hogy nem tudják pontosan, mi történt a szeretteikkel.

Az egyik visszaemlékezőnek van egy találó mondata a Melbourne-i olimpiával kapcsolatban: ez az olimpia a magyar sport Trianonja.

Thury Gábor: Köteles mondja, az olimpiai bajnok.

Hány sportolót vesztettünk 56-ban?

Thury Gábor: Egy könyvben benne volt azoknak a neve, illetve fényképe, akik Melbourne-ből San Franciscóba repültek, 42 magyarról van szó, de köztük voltak az erdélyi vízilabdázók is a román válogatottból, illetve nem volt mind sportoló, mert edzők is mentek, például Nádor Iván. Volt olyan is, aki Milánóig eljött repülővel, és onnan ment ki, például Modrich Antal öttusázó, Svédországba. Nem tudom, hogy ide vehetjük-e az utánpótlás-válogatott futballistáit. Tehát durván kétszáz élsportoló ment el, illetve az az utánpótlás, amiből közvetlenül táplálkozhatott volna a következő években a magyar sport, így szerintem a kétszáz nem túlzás.

Arday Attila: Az olimpiai fejezet azzal kezdődik, hogy külön vettük azokat a sportolókat, akik nem jöttek haza, és azokat, akik hazajöttek. S bevastagítottuk azoknak a nevét, akik sajnos azóta elhunytak. Azok, akik kint maradtak és Nyugaton telepedtek le, szinte mind élnek még. Míg azoknak, akik hazajöttek, 25-30 százaléka meghalt. Elképesztő a különbség!

Thury Gábor: Marosi József tőrvívó azt mondta, hogy ő a piaristákhoz járt, s ott olyan nevelést kapott hazaszeretetből, hogy akkor is hazajött volna, ha itthon ördögök vannak. Fábián László kajakos olimpiai bajnok pedig, aki a küldöttség első aranyát szerezte Urán Jánossal kajak párosban, azt mondta, hogy most mindenki a forradalomról meg az olimpiáról beszél, ám ha ennyien részt vettek volna az 56-os forradalomban, akkor, ahogyan mondta, a ruszkikat bunkósbottal ki lehetett volna kergetni.

Arday Attila: Mindenki máshogy élte meg az eseményeket. Nagyon különböző sorsokról van szó, és ami legalább ilyen fontos, nagyon különböző értékrendekről. Hogy szabadság vagy Magyarország, család vagy nyugalom, azaz mindenki felállította a saját értékrendjét és aszerint döntött.

Hogyan vélekedtek egymás magatartásáról ötven év távlatából a sportolók?

Thury Gábor: Senki sem ítélte el azért a másikat, mert itthon maradt vagy kiment. Tudni kell, hogy Nimburgban megalakították a sportolók és az olimpikonok is a Forradalmi Tanácsot, ennek a már nem élő Kis Ferenc diszkoszvető és Gyarmati Dezső volt a tagja, illetve Benedek Gábor. Mindenkitől megkérdeztük, hogyan emlékszik erre. Benedek Gábor úgy emlékezett, hogy fantasztikus dolog volt, amikor elhatározták, hogy a szovjet sportolókkal nem fognak kezet. Mohácsi Ferenc kenus viszont azt mondta, igaza van Benedeknek, de a sportolók nem tehetnek arról, hogy szovjet megszállás volt, ő ugyanúgy "bratyizott" a szovjet kenusokkal, mint bárki mással. Megkérdeztem Keleti Ágnest is, az ötszörös olimpiai bajnokot, neki azért nem tetszett a Forradalmi Tanács, mert egy antiszemita jellegű megnyilvánulásra emlékszik. De Székely Éva már azt mondta, hogy semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem volt a sportolók között. Nem véletlen, hogy több helyen föltesszük ugyanazt a kérdés - öt-hat-hét hasonló vagy különböző választ kaptunk, de ebből kiderül az igazság.

Mi is történt pontosan 56-ban a Magyarország-Szovjetunió vízilabda mérkőzésen?

Arday Attila: A történet akkor kezdődött, amikor Zádor Ervint véletlenül megütötte egy szovjet játékos. A véletlen szó itt fontos - szándékosan ütötte meg, de nem őt akarta megütni, hanem Bolvári Antalt. Meglehet, akkor kezdődött a magyar bulvársajtó története, amikor Zádor Ervin kimászott a vízből. Mindenesetre nagyon jó lehetőséget kaptak az akkori fotósok, újságírók, a média arra, hogy fotózzanak, és rögtön a politikával hozzák össze ezt az eseményt, a nyugati lapok címlapjára került az eset. Hozzáteszem, hogy akkor már megnyertük a meccset. Van, aki azt mondja az olimpiai bajnokok közül, hogy senki nem beszélne erről a meccsről, ha ez az ütés nincsen.

Az ellenfél játékosai mit gondolnak erről ötven év távlatából?

Arday Attila: A szovjetek természetesen mindenre másképp emlékeznek, sőt, a szovjet szót máris törölném. Itt grúzokról van szó, különböző nemzetiségekről. Õk sem mindannyian szovjetnek érezték magukat, ők sem mind voltak a rendszer barátai. Amire másképp emlékeznek, az az, hogy szerintük a magyarok provokálták ki ezt az ütést. Baráti viszonyban voltak a magyar játékosokkal, abban is maradtak ennek ellenére. Azt gondolják az egészről, hogy a magyarok akkor ott bosszút akartak állni 56-ért és a szovjet bevonulásért.

Egy másik sportág, a foci.

Thury Gábor: A focisták nem voltak ott az olimpián, és több közük volt a forradalomhoz. Egy külön könyvet lehetne írni arról, hogy mi történt Puskásékkal, illetve az utánpótlás-válogatottal. Túráztak a csapatok, a válogatott elment Dél-Amerikába, aztán ment a huzavona az MLSZ részéről, s eltiltatták őket a Nemzetközi Szövetséggel.

Az utánpótlás-válogatott gyakorlatilag szőrén-szálán eltűnt.

Thury Gábor: Nem Marseille-ben kezdődött a magyar labdarúgás válsága. Azt mondták 69-ben a magyar-csehszlovák marseille-i meccs után Mészölyék, hogy ez a Marseille a futball Mohácsa, de szerintem inkább 1956 az. Úgy tudott felnőni akkor még Mészöly, Albert, Varga Zoltán, Farkas János, Bene Ferenc, hogy ők még Puskásék hatására lettek futballisták, s itthon maradtak. Most azt kellene még elképzelni emellé, hogy milyen széles lett volna a bázis, ha itthon marad az utánpótlás-válogatott és Kocsisék is, de ez már egy másik történet.