Talán nem ildomos közhelyszerű kérdést feltenni, másfelől alighanem megkerülhetetlen: miért így rúgta a tizenegyest az 1976-os Európa-bajnokság sorsát eldöntő szétlövésben? Kockázatos vállalkozás lehetett úgy dönteni, hogy lazán alárúg a labdának arra számítva, hogy a kapus, Sepp Maier majd elugrik középről valamelyik oldal felé.

Érdekes, hogy úgy értékelik, hogy kockázatos volt. Én nem így gondoltam, két okból sem. Részben azért, mert korábban én még nem láttam senkit, aki így rúgta volna a tizenegyest, tehát okkal gondoltam rá, hogy a német kapus nem számít majd erre. Másfelől úgy álltam oda, hogy ha nem rúgom be – persze, nagyon be akartam rúgni –, akkor sem veszítettünk, mert ha elrontom, a németek a következő sikeres lövésükkel még csak egyenlítettek volna.

Uli Hoeness hagyta ki ön előtt a maga lövését. Azt mondta évekkel később, hogy ők nem is gyakorolták a tizenegyeseket, sőt, nem is tudtak arról, hogy így fog eldőlni a trófea sorsa. Megjegyzem, korábban a válogatottak számára kiírt nagy torna még soha nem dőlt el így.

Azért ez nem teljesen így zajlott. Vagy csak részben így zajlott. Az eredeti kiírás szerint újra kellett volna játszani döntetlen esetén a mérkőzést. Ám a német vezetők azt kezdeményezték, hogy legyen inkább szétlövés, ha 120 perc után döntetlenre állunk. Ők nagyon nem akartak volna két nap múlva újra játszani, mert szinte mindegyiküknek már lekötött nyaralása volt, mentek volna szabadságra. Meg kell mondanom azt is, hogy mi egyetértettünk a vezetőinkkel abban, hogy döntsenek a tizenegyesek. Úgy gondoltuk, hogy reálisan a németek jobb futballisták. Ez a különbség ellenben a tizenegyespárbajban már eltűnik. Azt gondoltuk, hogy ott vehetjük fel velük a legnagyobb eséllyel a harcot.

Azt, ugye, már tudjuk, hogy a német sztárok nem gyakorolták előzetesen a tizenegyeseket. Önök készültek a torna előtt szétlövésre?

Fura, de a vezetőink mintha megéreztek volna valamit előre. A négyes döntőre készülve a Tátrában edzőtáboroztunk, játszottunk is különböző edzőmeccseket, azokon pedig mindig rugdostunk tizenegyeseket.

A csehszlovák válogatott az 1976-os Európa-bajnokság selejtezőiben egy súlyos, 3-0-s londoni vereséggel kezdett az angolok ellen, de utána úgy utazott Jugoszláviába, hogy sorozatban tizenhét mérkőzésen veretlen maradt. Ebből fakadóan nagy önbizalommal utaztak az Európa-bajnokságra?

Egy csudát! Azt szerettük volna, hogy ne kapjunk ki nagyon az első mérkőzésünkön, a hollandoktól. Tartottunk attól, hogy egy súlyos vereség esetén szétszednek bennünket otthon. Ne felejtsük el, hogy a két évvel azelőtti világbajnokság egy sztárcsapatával, a hollanddal kellett játszani az első meccsünket. Az az érzésem, hogy szerencsére a hollandok egy kicsit, vagy nem is kicsit, lebecsültek bennünket. Nagyképűen játszottak.

Így aztán sikerült hosszabbításban 3-1-re megnyeri a zágrábi elődöntőt. Egy nappal később a németek, ha nem is könnyen, de – egyébként szintén hosszabbításban – 0-2-ről fordítottak és továbbjutottak a jugoszlávok ellen. A döntőre megjött már az önbizalmuk?

Másképpen mondanám. Mi felszabadultunk attól, hogy kiejtettük a hollandokat, tudtuk, hogy már nem lesz leégés szereplésünk. Ezzel szemben a németek úgy léptek pályára, hogy meg kell nyerniük a döntőt.

Ehhez képest az első félórában megint kétgólos hátrányba kerültek, akárcsak a jugoszlávok ellen. Tulajdonképpen alig tudták hosszabbításra menteni a döntőt, Bernd Hölzenbein a 89. percben egyenlített.

Igen, s ez nagyon érdekes. Ha nincs az a – mi szempontunkból – kapott gól, nincs tizenegyespárbaj, talán nem is beszélgetnénk most itt.

Mit szóltak a németek később ehhez a tizenegyeshez? Volt olyan, aki utólag, akár évekkel később, azt mondta, azért ez ügyes húzás volt?

Sepp Maier, a német kapus negyven éven keresztül nem beszélt velem. Ha csak meghallotta a nevemet, káromkodott, dúlt-fúlt. Úgy gondolta, úgy érezte, hogy én megaláztam őt, hogy bohócot csináltam belőle. Pedig, komolyan mondom, semmiféle ilyen szándékom nem volt. Egyszerűen be akartam rúgni a tizenegyest, s ehhez ezt véltem a legbiztosabb módnak. Aztán néhány évvel ezelőtt eljött egyszer Prágába, találkoztunk, egy jó vacsora meg egy kis sörözés után kibeszéltük a problémát. Azóta minden rendben. Hozzá kell azt is tennem, hogy Belgrádban ugyanabban a szállodában laktunk, mint a németek. A mérkőzés után a bárban találkoztunk jó néhányukkal, s nagyon sportszerűen, nagyon normálisan viselkedtek.

Ezt a különleges tizenegyes-végrehajtási formát 1976-ban megismerhette a televízió nyilvánosságán keresztül egész Európa. Utána is próbálkozott ezzel? Az ember két gondolatra juthat. Az egyik, hogy meg nem próbálom még egyszer, hiszen már tudják a kapusok, hogy mi következik, egyszerűen középen állva maradnak és mellre fogják a labdát. Vagy arra számítanak, hogy jön egy csavar, s majd Antonín Panenka biztos bepasszolja a labdát az üres sarokba, mert sejti, hogy a kapus mire számít, hogy középen marad.

Utóbb már Csehszlovákiában nem nagyon próbálkoztam ezzel, én is azt gondoltam, tudják a kapusok, hogy hogyan rúgtam az Eb-döntőben, számítanak rá. Később, már a nyolcvanas években, amikor Bécsben, a Rapidban játszottam, néhányszor bedobtam, és sikerült. A válogatott kapcsán emlékszem egy érdekes esetre. 1979 áprilisában a franciákkal játszottunk Eb-selejtezőt Pozsonyban. A második félidőben, 0-0-s állásnál tizenegyeshez jutottunk. Hárman voltunk kijelölve, de láttam, hogy két játékostársam a tribünt kémleli, nem nagyon szeretne lőni. Az egyik középpályásunk, František Štambachr, odasúgta, hogy rúgjam én, s még biztatott is, hogy lőjem ugyanúgy, mint Belgrádban. Úgy rúgtam. Bement.

Nem is rontott el tizenegyest?

Dehogyisnem. Szerencsére a nagyon fontos mérkőzéseken azért nem. Jól tudtam koncentrálni.

Mi lett volna, ha akkor, 1976-ban, az Eb-döntőben elrontja, s végül a csehszlovák válogatott elveszíti az Európa-bajnoki döntőt?

Van egy jó szakmám, géplakatosnak tanultam. Ebben az esetben alighanem egy több évtizedes gyakorlattal rendelkező, sikeres géplakatos lennék.

(A nyitóképen: Antonín Panenka (jobbra) és Bial Tibor, korábbi budapesti cseh nagykövet az Óbudai Egyetem nemzetközi főigazgatója, ezúttal a tolmács szerepében.)