Kabiliai arab származású, Marseille-ben született 1972. június 23-án, abban a hónapban nyerte meg az Olympique Marseille története negyedik bajnoki címét. A csapat és a város is nagy szerepet játszott gyermekkora hétköz-, de főleg ünnepnapjaiban, így aztán a mai napig sajnálja, hogy az OM sohasem hívta őt a soraiba.

Marseille külvárosában, La Castellane-ban nőtt fel, az azonos nevű egyesület lett első klubja. Nyolcévesen írta alá első igazolólapját. Akkor még nem gondolta sem ő, sem a kis klub vezérkara, hogy egyszer még híressé teszi az egyesületet. Hamarosan átkerült a Saint-Henribe, majd onnan a Septéme-les-Vallons-ba.

Nem volt még tizenhét éves, amikor 1989 májusában a Cannes játékosaként a Nantes ellen bemutatkozhatott a francia élvonalban. Szédületes sebességgel fejlődött, hamarosan „ki is nőtte" első nagycsapatát. 1992 nyarán az ország másik felébe, Bordeaux-ba szerződött.

Nehéz periódusban került a klubhoz, az egyesületet az anyagi csőd fenyegette. 1991 nyarán a szövetség kizárta a Girondins-t az első ligából, a klub a következő esztendőt a második vonalban töltötte. Egy évvel később visszakerült, majd – immár Zidane-nal – az élcsapatok közé küzdötte fel magát. Kétszer egymás után a negyedik helyen zárt a bajnokságban, nem kis részben Zizou-nak köszönhetően, aki alig néhány héttel túl a 22. születésnapján már válogatott játékosnak mondhatta magát.

Hamarosan még tovább emelkedett a csillaga, mert miközben a klub csak vergődött az 1995–1996-os idényben a hazai bajnokságban, óriási meglepetésre egészen az UEFA-kupa döntőjéig menetelt. Ott ugyan a Bayern München legyőzte a Bordeaux-t, de a hirtelen jött nemzetközi felfutás a csapat sztárját így is Torinóba röpítette. A néhány hónappal korábban a Bajnokok Ligája döntőjében diadalmaskodó Juventus Zinedine Zidane-t szerződtette a távozó Gianluca Vialli és Fabrizio Ravanelli helyére.

Eleinte nem ment neki túl jól a játék, de ezt Torinóban megértéssel fogadták. Egyrészt minden külföldi játékosnak idő kell, hogy beilleszkedjen a calcio világába, másrészt a nyári alapozás során olyan terhelést kapott, amilyenben a Bordeaux-nál soha nem volt része. Ráadásul a Juve közben szinte mindent megnyert, amit csak lehetett. Toyota Világkupa-győztes (1996), olasz bajnok (1997), olasz és európai Szuperkupa-győztes (mindkettő 1997, de az utóbbi az 1996-os kiíráshoz tartozik) lett. Igaz, a Bajnokok Ligája-döntőt elveszítette a Borussia Dortmund ellen, de így sem zárt rossz idényt.

Zidane-t 1998 elejére már a csapat legnagyobb sztárjai között emlegették. Klubjában és a válogatottban egyaránt. Januárban az ő góljával nyerte meg a francia válogatott a spanyolok elleni stadionavatót Saint-Denis-ben, majd remek gólt szerzett a norvégok elleni mérkőzésen is. De, ahogy mondani szokták, ez még mind semmi!

Az 1998-as Mondialon meghódított minden kritizálót, a döntőben az ő két góljával nyertek a franciák a brazilok ellen. Akkor játszott a legjobban, amikor a legjobban kellett. A finálé előtti szavazáson még szóba sem került a világbajnokság legjobbjaként (Ronaldo, Davor Šuker és Lilian Thuram volt az első három), ám a döntő után már mindenki Zidane világbajnokságaként emlegette a tornát. 1978 óta senki sem szerzett két gólt is az aranyat eldöntő találkozón – egészen 1998. július 12-ig. A hálás rajongók a Diadalívre lézerrel azt vetítették: Merci Zizou.

A Mondial után egy évig szinte rá sem lehetett ismerni, aztán visszatalált régi énjéhez. Nagyszerűen teljesített az olasz bajnokságban, a három olasz sportnapilap átlagosztályzatai alapján csak Edgar Davids futballozott nála (kicsivel) jobban a campionatóban a Juventus mezőnyjátékosai közül. A Juvéval az utolsó pillanatban csúszott le a bajnoki címről.

A 2000-es, belga–holland közös rendezésű Európa-bajnokságon szinte vita nélkül választották az aranyéremmel zárt torna legjobb játékosának. Csodálatosan irányított, remek passzokat adott – s a döntőig vezető úton nagyon fontos gólokat lőtt. Például a spanyoloknak szabadrúgásból, vagy a portugáloknak tizenegyesből. A francia válogatott lett a futballtörténelem első világbajnoka, amelyik két évvel később Európa-bajnok is lett. (2012-ben a spanyolok megismételték ezt.)

A kontinenstorna után a Real Madrid és a Barcelona is meg akarta venni. Horribilis összegeket, világklasszis játékosokat ígértek cserébe. Arra apelláltak, hogy Zizou egykoron táncosnő-balerina felesége, Veronique spanyol származású, ezért a család szívesen költözne Hispániába. A Juve azonban akkor még nem engedte el, kínálhattak érte a spanyolok bármennyit. Aztán miután a csapat kiesett a Bajnokok Ligájából – részben Zidane fegyelmezetlensége, hamburgi kiállítása miatt – a közönség egy része elfordult tőle.

De aztán megint felragyogott a francia szupersztár csillaga. Az esztendő végén az egymást érő szavazások élcsoportjának állandó szereplője lett. Az Onze-Mondial az év futballistájának jelölte, a szövetségi kapitányok is őt választották 2000 legjobbjának, második lett a France Football aranylabda-szavazásán, s a lap egy héttel később publikált ankétján, az évszázad legjobb francia futballistáinak „versenyében". Persze Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke nem a díjeső miatt fente a fogát Zizou-ra, ő Figo megszerzése óta tudta: s következő nagy vételnek Zidane-t akarja.

Sikerült valóra váltania a tervét, 2001. július 9-én Zinedine Zidane szerződést kötött a Real Madriddal. Gyorsan beilleszkedett, s jól futballozott. Ám kitűnő formája ellenére sem ment mindig jól a „fehéreknek” 2002 tavaszán. Sőt: a Bajnokok Ligájában szárnyaló gárda hazai pályán elveszítette a Deportivo La Coruña elleni Király-kupa-döntőt, s a vártnál gyengébben szerepelt a bajnokságban. Más kérdés, hogy Raúl szokatlanul hosszú gólképtelensége, Figo sérülés miatti gyengébb formája után Zidane-ra minden korábbinál nagyobb teher jutott. Ő pedig állta sarat, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy 2002 májusában a spanyol liga legjobb játékosának választották.

Április végére már régen belopta magát a Madrid szurkolóinak szívébe, de még tovább növelte a népszerűségét, hogy gyakorlatilag az ő góljával nyerte meg a csapat a Barcelona elleni idegenbeli BL-elődöntőt. Egyébként 19 év után először tudott nyerni a királyi klub a Nou Campban! S aztán koronaként következett a Glasgow-ban rendezett Bajnokok Ligája-döntő, amely legjobbjának Zidane-t választották. Azóta is sokat emlegetett álomgólt lőtt Roberto Carlos beadásából a Bayer Leverkusennek. Jó formáért még jobban tisztelhetjük, ha tudjuk, hogy közben egyébként nagyon izgalmas napokat élt át. A felesége mindenórás terhes volt harmadik gyermekükkel, nem is utazott el a skóciai BL-döntőre.

Aztán viszont Zizou nem repült el a válogatottbeli társakkal a Távol-Keletre, Veronique mellett akart lenni a szülésnél. Amikor aztán Théo a világra jött, az immár „háromszoros” apa a csapat után indult. Nem volt túl boldog, egyszerűen idegessé tette a tudat, hogy úgy tűnt, negyven napon keresztül nem láthatja újszülött kisfiát. Nem akart játszani a szenegáliak elleni nyitó mérkőzés előtt öt nappal (!) rendezett, a dél-koreaiak elleni presztízsmérkőzésen. Mintha csak előre érezte volna a bajt: a szövetség vezetőinek kérésére egy félidőt vállalt, ám azt sem tudta végigjátszani, a 38. percben húzódása miatt cserét kért.

Senki sem tudta még akkor, hogy milyen nagy a baj: Zidane-nak ki kellett hagynia a szenegáliak, majd az uruguayiak elleni mérkőzést is, s csak a dánok elleni találkozóra tért vissza, holott még akkor sem volt egészséges. Szenvedve játszott, egy szenvedő csapatban. A világ- és Európa-bajnok francia válogatott, a torna egyik esélyese győzelem nélkül búcsúzott a 2002-es világbajnokságtól.

A következő szezonja még elég jól sikerült a Real Madridban – bajnoki címet nyert a királyi klubbal –, ám a következő két lezárt idény nem hozott újabb sikereket. Zidane-nak a francia válogatottban jutott sikerélmény. Egyéves szünet után tért vissza a „kékek” közé, miután a portugáliai Európa-bajnokság után átadta a helyét a fiataloknak. Ám nem ment a válogatottnak, még a világbajnoki szereplés kiharcolása is veszélybe került. Ám attól fogva, hogy ő visszatért, minden megváltozott. Raymond Domenech együttese elsőként lépett tovább a legkiegyensúlyozottabb csoportból. Utóbb Zizou azt mondta, muszáj volt visszatérnie, nem tehette meg Franciaországgal, a „kékekkel”, hogy ismét nemet mond.

Zinedine Zidane, ha akarta, ha nem, emblematikus figura lett Franciaországban. A 2006-os világbajnokságon Svájc és Dél-Korea ellen döntetlennel kezdtek, aztán a Togo elleni győzelem meghozta a továbbjutást. Mintha akkor kezdődött volna nekik a vb: előbb 3-1-re megverték a spanyolokat, majd Frankfurtban 1-0-ra a nagy esélyes brazilokat. Zidane élete egyik legjobb játékát nyújtotta. Őt választották a mérkőzés emberének. A portugálok következtek, Zidane lőtte a mérkőzés egyetlen gólját, büntetőből. A döntőben is belőtt egy tizenegyest, mégpedig Buffonnak. A franciák gyorsan megszerezték a vezetést. Ám a többi, ahogy írni szokták már történelem. A hosszabbítás huszadik percében lefejelte az őt megsértő Marco Materazzit, s így a franciák tíz emberrel fejezték be a vb-döntőt. Zidane kimaradt a szétlövésből is, pedig biztosan rúgott volna tizenegyest. Így is (a finálé előtt, vagy legfeljebb a szünetben szavazók) a torna legjobb játékosának választották.

Jean-Louis Murat, a francia rockénekes azt költötte róla, hogy „senki sem tudja eldönteni, hogy Zidane angyal-e, vagy démon, úgy mosolyog, mint Teréz anya, de képes olyan kegyetlen arcot is vágni, mint egy sorozatgyilkos”. A helyzet, utalva az utolsó kitételre, talán nem ennyire „súlyos”, sokkal fontosabb, hogy a Zidane-jelenség az ezredforduló környékén politikai súlyt kapott Franciaországban. A labdarúgást következetesen és arisztokratikusan lenéző értelmiség is felfigyelt az arab családból származó futballsztár szerepére, a londoni Observer írása szerint például a befolyásos társadalomkritikus, Pascal Bonifac közel jár az igazsághoz, amikor azt írja, Zidane népszerűsége nem kevesebb, mint egy új felvilágosodás kezdete. S ha Yazid Zinedine Zidane nem is azonos Voltaire-rel, Diderot-val, vagy Rousseau-val, nehezen vitatható, hogy az ezredforduló évtizedében senki sem tett többet a Franciaországba bevándorlók elfogadtatásáért, mint ő.”

A németországi torna után visszavonult, majd 2009 nyarán visszatért a Real Madridhoz, Florentino Pérez tanácsadója lett. 2014 és 2016 között a klub fiókcsapatát, a Castillát dirigálta, majd 2016 januárjában átvette az első csapatot. A következő két és fél évben kilenc trófeát, köztük hét nemzetközi kupát nyert meg a Real Madriddal, futballtörténelmet írt azzal, hogy sorozatban háromszor is megnyerte a csapattal a Bajnokok Ligáját. Öt nappal a kijevi döntő, a Liverpool FC elleni győzelem után bejelentette önkéntes távozását.

Aztán visszatért. Nem egészen egy év elteltével, 2019. március 11-én már ismét ő volt a Real Madrid edzője. Nem dolgozott rosszul, de már nem ért el olyan sikereket, mint első korszakában. Tavaly május végén, az idény befejezése után ismét felállt a kispadról. Azóta hírbe hozták a Manchester Uniteddel, a Paris Saint-Germainnel – de ő alighanem a francia kapitányi posztra vár.