Ha nem is nyert bajnoki címet három évtizeden keresztül a Pool, hívei okkal voltak büszkék a történelmére, az angol, a brit, a világfutballban elfoglalt helyére. Amikor 1990 tavaszán Alan Hansen, az akkori csapatkapitány a magasba lendítette a trófeát, a Liverpool tizennyolcadik bajnoki elsősége angol rekordot jelentett. A Nemzeti (Nép)Sportban – akkor így hívták – a kinti tudósító, Brian O'Sullivan azt írta: „A nyolcvanas évek legjobb klubcsapata alighanem a kilencvenes évtizedben sem adja alább. Szombaton az Anfield Road pénztárosai rögzítették a nap rekordbevételét: 37 758 fizető néző énekelte Liverpoolban a Vörösöket dicsőítő nótákat. A Liverpool FC 2-1-re verte a londoni QPR-t, s mivel az egyetlen mostanáig kitartó vetélytárs, az Aston Villa pontot vesztett Birminghamben a Norwich ellen, megszerezte története 18. bajnoki címét.” Utolsó két mondata angol futballtörténelmet rögzít, az elsőből méretes tévedés lett – mentségére szóljon, hogy akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Liverpool uralma véget érjen.

A klubot 1892. június 3-án alapították, 128 éves múlt a napokban. A huszadik század első évtizedében, valamint annak húszas éveiben is nyert két-két bajnoki címet, rövid időre felülhetett a trónra az 1946–1947-es idény végén is, de az aranykorszak 1964 tavaszán kezdődött. A két évvel korábban még a második ligát megnyerő Vörösök – a karizmatikus és iskolát teremtő menedzser, Bill Shankly irányításával – bajnoki címet nyertek az élvonalban.

Shanklytől származik a legendássá lett mondás (A futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal több annál), de a hagyományteremtés is: ő alakította ki a boot room, mondjuk így, a szertár rendszerét, amelynek lényege, hogy a stábban dolgozók léptek aztán elő a mindenkori főnök távozása után a csapat élére. A Liverpool FC 1964 és 1990 között huszonhat év alatt tizenhárom bajnoki címet nyert, könnyen kiszámolható, átlagosan kétévente lett bajnok. Ilyen hosszú idő alatt ilyen dominanciára nem volt korábban példa az angol futballban. (A Premier League-korszakban Sir Alex Ferguson Manchester Unitede még nagyobb fölényt alakított ki.) A Pool, amely közben az FA-kupában, a Ligakupában, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában és az UEFA Szuperkupában is gyűjtögette a címeket (a jelzett korszakban tizenöt elsőséget szerzett e sorozatokban) súlyosabb drámákat volt kénytelen megszenvedni, mint bármelyik más csapat. Az 1985-ös Heysel-dráma, az 1989-es Hillsborough-tragédia is a korszak kitörölhetetlen emléke.

Az 1990-es címnyerés óta eltelt harminc év. A Liverpool ez idő alatt soha nem esett ki a nagy csapatok közül (nevezzék azt éppen Big Fournak, Big Sixnek), Gérard Houllier irányításával 2001-ben öt trófeát szerzett, Rafa Benítezzel 2005-ben BL-győztes, 2007-ben BL-döntős lett, az említetteken kívül is megnyerte a két legfontosabb angol kupasorozatot, a szövetségét (FA) és a Ligáét – csak mintha a bajnokságban elátkozott lett volna.

1990 óta ötször is második lett, legutóbb tavaly, olyan pontszámmal, amilyennel még bajnoki címet is csak nagyon szoros kivételként nyertek a Premier League-ben. De az elsőség mindig csak vágyálom maradt, a Premier League trófeája soha nem került az Anfield Roadra.

Egészen mostanáig. Nem csodálható, hogy a koronavírus-járvány miatti leállás után, amikor akadt arra esély, hogy nem hirdetnek bajnokot a Premier League-ben, a liverpooli szurkolók egy része valamiféle felső erőre gyanakodott, mintha meg lenne, meg lett volna írva, hogy a Vörösök ne legyenek újra bajnokok.

Most lettek. Olyan hosszú szünet után az előző bajnoki aranyhoz képest, amilyen hosszú várakozásra még nem volt példa a klub majdnem tizenhárom évtizedes történetében. A mostani riválisok közül a Manchester United 26, a Manchester City 44, a Chelsea 50, az Arsenal hét évvel az előző bajnoki titulusa után nyerte meg első aranyát a Premier League-ben.

Az, hogy a huszonegyedik század második évtizedének végén eljött a Liverpool ideje, elsősorban Jürgen Klopp érdeme. Az elmúlt harminc évben ő az első liverpooli edző, akinek a győzelmi mutatója jobb a hatvan százalékosnál. Még ennél is fontosabb, hogy már a Mainznál és még inkább a Borussia Dortmundnál megismert nagyszerű képességei, szaktudása, motivációs készsége mellett azt is megmutatta, hogy képes csapatot építeni. 2015. október 8-án került az Anfield Roadra, az első mérkőzése egy Tottenham elleni döntetlen volt, az akkori keretből – Bogdán Ádám ült egyébként a kispadon – már csak James Milner, Divock Origi és Adam Lallana játszott a mostani szezonban (Jordan Henderson akkoriban sérülése miatt nem játszott, de csapatkapitányként nyilvánvalóan alapembernek számított szintén.) Már a klub tagja volt az előző nyáron érkezett Firmino is. A többiek közül csak néhány nevet kiemelve Coutinho, Emre Can, Lucas Leiva vagy Martin Škrtel is már messze jár. A mostani csapatot Klopp építette, az ő "találmánya" a két szélsőhátvéd, Trent Alexander-Arnold és Andy Robertson, valamint Sadio Mané, Mohamed Szalah, Virgil van Dijk és Alisson Becker is. Hat olyan kulcsember, aki nélkül nem lenne ugyanaz a mai Liverpool.

A Liverpool FC kapcsán nem az a kérdés, hogy megérdemelte-e a bajnoki címet (balgaság lenne ezt feszegetni egy olyan csapatnál, amelyik hét fordulóval a zárás előtt már megnyerte a világ legkiegyensúlyozottabb élbajnokságát), hanem, hogy mennyivel jobb az előző évekénél, évtizedekénél. Utóbbira nehéz válaszolni. Az biztos, hogy a Liverpoolnak az 1990-es címnyerés és Jürgen Klopp érkezése között is akadtak kiváló játékosai. ha belőlük összeállítunk egy tizenegyet, bizony elég jól hangzik: Reina – Babbel, Carragher, Hyypiä, Riise – Xabi Alonso, Gerrard, McManaman – Fernando Torres (Luís Suárez), Fowler, Michael Owen.

De ez a csapat mégis más, az eredmények mellette szólnak.

A BBC készített egy szenzációs összeállítást a mostani idény és az 1990–2019-es periódus számait összevetve. (Elöl mindig a mostani idény mutatója, zárójelben az előző 29 szezon átlaga.)

• Győzelmek száma 28 (19,57), döntetlenek 2 (9,72), vereség 1 (9,14).
• Szerzett gól 70 (65,45), kapott gól 21 (38,83)
• Pontok száma 86 (68,57)
• Győzelmi mutató 90,32 százalék (50,81)