Életének nyolcvanadik évében vasárnap hajnalban elhunyt Szakcsi Lakatos Béla Kossuth-díjas zongoraművész, zeneszerző, a nemzet művésze, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja – tudatta a Magyar Jazz Szövetség. A szervezet közösségi oldalán azt írta, személye összefonódott a hazai dzsessz fejlődésével és kiteljesedésével, távozása pedig pótolhatatlan veszteség.

"Általában valakiről a halála után derül ki, hogy mekkora nagyság volt a saját területén. Azt kell mondjam, hál' istennek a Béla bácsi – így tudom szólítani legtermészetesebben – megélhette a nyolcvanadik évét. Még nagyobb szerencse, hogy most fejezte be az önmaga által is a legfontosabb művének hívott darabját" – mondta Sárik Péter zeneszerző, dzsessz-zongoraművész az InfoRádióban, emlékezve Szakcsi Lakatos Bélára.

Többiekkel ellentétben

nála már az életében is egyértelműen látszott, hogy kiemelkedik a magyar dzsesszzenészek közül.

"Nehéz megfogalmazni, miből áll ez össze egy géniusznál. Nyilván kell egyfajta születés, egy sors, egy hatalmas adottság, ami neki megvolt. Mérhetetlen sok ösztönösség volt benne, és emellett rengeteg tudatosság. Tanult, és az utolsó pillanatig folyamatosan gyakorolt és dolgozott. Ez nagyon ritkán van együtt valakinél" – mondta.

Különleges, összetett személyisége bővíthette dzsessz rajongói táborát. A "nagy öregek" generációjához tartozva "vágta az utat", de voltak nála is idősebbek a szakmában, akik már meghatározók volt a magyar dzsesszben.

Tehetségéhez társult a zenei és emberi nyitottsága. A legújabb műfajokhoz, új hangszerekhez is mert nyúlni, így amikor például megjelent az Egyesült Államokban az újdonságnak számító Fender zongora, az elsők között hozta be Magyarországra, és helyezte be a saját zenéjébe.

Fontos volt nála az útkeresés is, ahogy a magyar és a roma hagyományokat becsempészte a dzsesszbe, ezáltal a "miénké tette" a műfajt. A dzsesszt elsősorban a feketék vallják magukénak, de az "európaiak pontosan azért mondhatják bátran, hogy már ez a miénk is, mint amilyen utat a Szakcsi bejárt" – mondta Sárik Péter.

Romaságát vállalva művészetébe beletette a roma népzenét, magyarságát vállalva pedig a magyar népzenét.

Sárik Péter egy hársfa hasonlatát hozta az elhunyt művész emlékére: "Mindig érezzük évente egyszer a fantasztikus illatát, és szórja magvait, és viszi a szél és viszik a méhek." Rengeteg tanítványa volt, de a magyar dzsesszzenészek is hallgatták felvételekről vagy élőben. "Egy kicsit mindannyiunkban benne marad. Azt gondolom, mint egy igazi példaképet, megpróbáljuk utánozni, és ezáltal szerintem örök életű marad" – mondta Sárik Péter.