„Ez a magyar film a kortárs művész azon ritka alkotásainak egyike, amely koncentrált odaadást követel a közönségtől: az idő luxusát" - írta Manohla Dargis, a The New York Times-ban.

A kritikus a Sátántangó szerkezetéről szólva kiemeli a tangóstruktúrát, amelyet a rendező az eredeti könyvből - Krasznahorkai László művéből - vett át: "hat lépés előre, hat lépés hátra".

„Először látunk egy alkoholáztatta kocsmai táncot egy kívülről beleső emberrel együtt. A jelenet meglehetősen nevetségesnek látszik. Később, amikor a szereplő öngyilkosságot követ el, a mulatság az elkárhozottak táncává válik" - írta a szerző.

A lap idézi Tarr Bélának a Kinoeye című internetes újság számára adott interjúját, amely szerint a mai nemzedék képes követni az információ és a történet logikáját, de az élet logikáját sem.

"A Sátántangóban az élet hol szép, hol groteszk, de mindig megbabonázó” - olvasható a lapban.