eur:
390.27
usd:
359.54
bux:
73622.19
2024. július 24. szerda Kincső, Kinga
European Union and Ukrainian flag pair on desk over defocused background. Horizontal composition with copy space and selective focus.
Nyitókép: MicroStockHub/Getty Images

Ukrán EU-tagság: a nagy dilemma, amit most Emmanuel Macron próbál megoldani

A héten a francia elnöktől a német külügyminiszterig ismét több fontos EU-politikus igyekezte eloszlatni a „gyors EU-tagság” lehetőségéről táplált ukrán elképzeléseket. Macron még pótlékot is felajánlott egy leendő „Európai Politikai Közösség” formájában, amit német részről is támogattak. Közben folyik a találgatás, hogy vajon mindezek mögött csak tagállami önzés, vagy bürokrata lassúság áll? Valójában többről van szó.

Az – először “azonnali”, majd utóbb “gyorsított” – ukrán EU-csatlakozási igényt emlékezetes módon az orosz katonai támadás után nem sokkal vetette fel még februárban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök. Kérését igen hamar a kelet- és közép-európai tagországok nagy többsége közös nyilatkozatban támogatta is. A „megértést” és „támogatást” hangoztató nyugati és többnyire EU-intézményi reagálások azonban ugyancsak kezdettől fogva kitérők, még gyakrabban a „túlzott várakozásoktól” óvók is voltak.

Főként kezdetben ukrán kormányzati illetékesek mindezt sokszor látható értetlenséggel fogadták, miközben a „most nincs idő bürokrata szőrszálhasogatásra” típusú reagálás nem egyszer a nemzetközi sajtóban is – csakúgy, mint egyes kelet-európai politikai véleményekben – visszhangra talált.

Emmanuel Macron francia elnök hétfői strasbourgi beszédében, csakúgy, mint egy nappal később Annalena Baerbock német külügyminiszter Kijevben, ehhez képest

igyekezett láthatóan még határozottabb és egyértelműbb lenni, ami a „gyors” taggá válása szerintük fennálló illuzórikus jellegét illeti.

Mindketten még azt is kiemelték, hogy „nem szabad többé hamis várakozást kelteni” (Baerbock keddi szavai Kijevben).

Időhúzás, árulás, vagy valami valós?

Cserébe az első nemzetközi sajtóvéleményekben megkezdték a találgatást, hogy vajon mindez Ukrajna egyfajta elárulását, netán egyszerű tagországi kényelmességet (önzést?), vagy pedig valós lehetetlenséget fejez-e ki?

Az első két értékelés egy bizonyos típusú nemzetállami politikai állásfoglalást vélelmez, amihez valójában csak csekély tényleges információ és bizonyíték áll rendelkezésre. A harmadik kapcsán azonban lehet tudni konkrétumokat is.

Tény, hogy az EU – hajdan indult Közös Piac, utóbb Európai Közösségek – történetében

volt már példa relatíve „gyors” tagfelvételre:

az EU–görög csatlakozási tárgyalások „alig” három évig tartottak és további két év után, 1981-ben lezárult a szerződés ratifikálása is. Való igaz, hogy ennek is megvoltak a maga politikai ösztönzői – amelyek a tagságot akkor még csak nem is javasló formális európai bizottsági véleményt is képesek voltak félretolni –, amit elsősorban az akkori kétpólusú világképlet (kelet–nyugati szembenállás) magyarázott.

A Közel-Kelet szomszédságában nagyon nem volt mindegy, hogy egy katonai diktatúrát hátrahagyó európai ország melyik táborhoz csatlakozik, amit utóbb egyébként a szovjet hadsereg 1980-as afganisztáni bevonulása a maga módján hatásosan illusztrált is.

És bár most is éppen egy (orosz) katonai művelet tenné sürgetővé az állásfoglalást egy újabb európai állam kapcsán, ám a görög példa több minden egyebet is emlékezetessé tett. Mindenekelőtt azt, hogy az utóbb évtizedeken át problematikusnak bizonyult görög (nem) illeszkedés a közösségi rendszerekbe – mintegy beigazolva a készületlenséget megállapító bizottsági technikai véleményt –, ami évtizedekkel később az eurót is megrázó 2009-2010-es görög pénzügyi válságban is testet öltött, általános véleménnyé tette uniós körökben azt, hogy „még egy görög tagfelvételt” nem szabad megengedni.

Fontosabb körülmény, hogy a görög felvételre még az EU egységes belső piacot megteremtő 1986-os Egységes Okmány elfogadása előtt került sor, amikor a közösségi (akár csak piaci) szabályozásvolumen a mainak még csupán a töredéke volt. Az akkori „néhány ezer oldalnyi” közösségi jog mára már a százezer oldalt is megugorja, aminek közös áttekintése tagok és tagjelöltek között már csak fizikailag sem lehetséges „egy-két év” alatt. Főként, ha ráadásul nagy közöttük az eltérés.

Ezt egyébként jól illusztrálta az 1995-ös EU-bővítés, amikor csupa olyan országot vettek fel (Ausztria, Finnország, Svédország), amely fejlett piacgazdasággal és ehhez illeszkedő jogrenddel, valamint intézményi háttérrel rendelkezett, mi több, évek óta szoros gazdasági együttműködésben állt a közös piaccal. Mégis, még az ő esetükben is több mint három évre volt szükség a tagsági feltételek kitárgyalására.

A szocialista tervgazdaságból és egypártrendszerből éppen, hogy csak kilábaló Magyarország ehhez képest 1994-ben adott át tagfelvételi kérelmet, az erre születő pozitív bizottsági véleményre három évet kellett várni, míg a tényleges csatlakozási tárgyalás 1998-ban kezdődött és további négy és fél éven át tartott.

Összességében, Magyarország esetében ratifikálással együtt pont tíz évbe tellett, míg a 94-es csatlakozási kérelemből 2004 tavaszán tényleges tagság lett.

A folyamaton gyorsítani – legalábbis ami a teljes körű uniós tagság elérését illeti – azért nem nagyon lehet, mert itt nem csupán politikai elvekben kell tudni egyetérteni (sőt, mennyiségét tekintve ezek köre a nagyságrendekkel csekélyebb). Sokkal meghatározóbb az a tény, hogy az egységes belső piac révén minden EU-tag egy olyan közös gazdasági/piaci térség részévé válik, amelyben valamennyi áru, szolgáltatás, pénz- és tőkemozgás minden külön ki-beléptetés nélkül szabadon cirkulál amúgy önálló (tag)államok között, ugyanúgy, mintha egyetlen közös államot alkotnának. Nyilván ez csak akkor lehetséges, ha minden olyan (tagállami) törvény, szabályozás, működési előírási és intézményi felállás, ami valamilyen formában e szabad belső mozgást érintheti, valamennyi tagországban azonos, vagy legalábbis pontosan egymáshoz illeszkedő.

Ez pedig

jogszabályok tízezreinél teszi szükségessé a harmonizációt,

aminek elvégzése a dolog természetéből fakadóan nem csupán elhatározás kérdése, hanem önmagában is időigényes folyamat. Enélkül viszont egyszerűen technikailag nem működik a belsőpiaci tagság, hiszen addig egymáshoz nem illeszkedő rendszerek között kellene szabad átjárást biztosítani.

Az persze megtehető, hogy olyan „speciális (de gyorsan megvalósuló) tagságot” kreálnak, amelyik az egységes piac tekintetében még nem biztosít teljes körű jogosítványokat – de ez akkor nem EU-tagság. Hanem például EU-társulás, vagy más hasonló „speciális viszony”, amire viszont már eddig is számtalan példa volt/van. A magyar EU-tagság „előszobája” is az „EU-társulás” volt.

Mellesleg Ukrajna vonatkozásában a 2014-es kijevi (Majdan téri) zavargásokat éppen az váltotta ki, hogy

az EU felkínált Ukrajnának egy minden korábbinál szélesebb körű társulási szerződést

(brüsszeli körökben akkoriban úgy is emlegették, mint ami „mindent kivéve tagságot” kínál Kijevnek), de ennek elfogadását megtagadta Viktor Janukovics akkori ukrán elnök, és helyette az orosz kormány által kínált együttműködési szerződést írta volna alá.

Ironikus módon az orosz szemmel leginkább elfogadhatatlannak minősített „azonnali” ukrán NATO-tagság pusztán technikai szempontból sokkal könnyebben és gyorsabban elérhető volna – félreértés ne essék, bizonyos illeszkedéseket itt is elvárnak azért –, mint egy tényleges EU-tagság.

Az utóbbinál a folyamat természeténél fogva szükségszerűen lassú. Más kérdés, hogy mindezt aztán még pluszban megterhelheti egy sor más további megfontolás is. EU-tagfelvétel csak úgy lehetséges, ha minden, már „benn lévő” tagállam egyetért ezzel. Márpedi Ukrajna kapcsán (korábban legalábbis) éppen úgy akadtak olyan fővárosok, ahol igenis tartottak „Moszkva hergelésétől” (egy esetleges ukrán befogadás esetén), miként sokan háború nélkül is túl problematikusnak érezték volna az oligarchák által uralt ukrán „piacgazdaságot” összekapcsolni az EU-piaccal.

Sokan tartottak és tartanak emellett ma is az ukrán alvilágtól, no meg a korrupció dokumentáltan nagy, szinte mindent átszövő arányától.

Az ukrán intézményi háttér elégtelenségéről nem is beszélve.

Amihez képest már csak további szempont a főként éppen Macron által emlegetett azon megfontolás, hogy az EU még a legutóbbi keleti bővítést sem tudta mindmáig rendesen megemészteni, visszatérő működési zavarok nehezítik életét, miért is – ezen érvelés szerint – minden további bővítés előtt magának az uniónak a reformját kell előbb rendesen végigvinni (bármi is legyen az).

Ezek a szempontok már eddig is jelenlévők voltak, voltaképpen rájuk hivatkozva lassították eddig is egyes kormányok a már évek óta folyamatban lévő nyugat-balkáni csatlakozási tárgyalásokat is. De ettől még egy újabb csatlakozási tárgyalást éppenséggel Kijevvel is el lehetne kezdeni. (És még inkább: a folyamat nulladik fázisának tekintett „EU-tagjelölt” státuszt pláne meg lehetne akár már heteken belül is adni. Ez ugyanis végkép nem kötelez semmire: Macedónia már lassan tíz éve „tagjelölt”, de – igaz, főként speciális okokból – mindmáig nem tudott a tárgyalási fázisba átlépni.)

Más szóval: pusztán technikai szempontból Ukrajna is viszonylag hamar hivatalos „tagjelöltté” válhatna, és egy formális európai bizottsági vélemény után – ami azért legalább félév, de inkább több – még akár a tárgyalásokat is megkezdhetnék. Egy valamit nem lehetne csak bizonyosan: utána „gyorsan” be is fejezni, hogy lehetővé váljon az „azonnali” EU-tagság.

Ez utóbbira mondta azt Macron, hogy ehhez „évekre, de az is lehet, hogy évtizedekre” lesz még szükség. Ha egyáltalán sor kerül rá.

Macron megoldja?

A francia elnök által felvetett „Európai Politikai Közösség” mindezt látszólag kiválthatná. Komoly hátránya persze Macron felvetésének, hogy jóformán semmilyen részlettel nem szolgált arról, pontosan mi mindent is fedne le egy ilyen „politikai közösség”. A már meglévő „nem tagsági” együttműködési formákból azonban sok minden levezethető.

Nyilván nem lenne része az egységes belső piaci teljes jogú tagság, még kevésbé lehetne szó az euróhoz vagy Schengenhez való csatlakozásról. De állandó széket biztosíthatna például a politikai tanácskozó testületek munkájában – a mindenkori EU-csúcsokat is beleértve –, mindaddig, amíg ezek napirendjén csak politikai és nem piaci kérdések vannak.

Hogy miként történne mondjuk a döntéshozás a „politikai közösségen” belül, az még láthatóan nem kimunkált, miként minden más konkrét részlet is (például, hogy mi legyen a szerepe e vonatkozásban az Európai Bíróságnak). De ezek jó része igazából főként politikai alkudozás és jogászi okoskodás kérdése, aminek menedzselésében viszont az uniónak már több mint hat évtizedes tapasztalata van.

Ha az akarat és az érintettek részéről a fogadókészség megvan, akkor

sok minden kijöhet belőle. Kivéve persze a teljes jogú tagságot.

Amihez még csak annyit érdemes talán hozzátenni: miként mindenben, a történelem ebben is ismétli magát. Hasonló elképzelések ugyanis – történetesen szintén egyebek között az akkori francia államfő részéről is – már harminc éve is felmerültek. Azzal párhuzamosan, ahogy a kilencvenes évek elején a rendszerváltást megélt „kelet-európai új demokráciák” sorban bejelentkeztek EU-tagságra, beindult már akkor is töprengés EU-oldalon, hogy milyen alternatívákkal lehetne mindezt kivédeni…

A „variábilis geometria” képletétől – a lényege az volt, hogy különböző integrációs formákban különböző országcsoportok vehetnének részt – az éppen Francois Mitterrand francia elnök által javasolt

„koncentrikus körök Európájáig”

(amelyben különböző integrációs fokozatok alapján vehettek volna részt európai országok, középen a mindenben integrált „kemény maggal”) már a kilencvenes évek elején is sok minden elhangzott.

Macron ennyiből nem valami újat talált ki, hanem valami régit idézett fel. Más kérdés, hogy szakértők szerint a körülmények változása esetleg a mai fogadókészséget is nyitottabbá teheti olyan dolgok iránt is, amiket negyedszázada az akkori politikai többség még elutasított.

Címlapról ajánljuk
Ötgólos győzelemmel indította a Ferencváros a nemzetközi kupaszezonját

Ötgólos győzelemmel indította a Ferencváros a nemzetközi kupaszezonját

A Ferencváros 5-0-s győzelmet aratott a labdarúgó Bajnokok Ligája 2024–2025-ös selejtezőjének második fordulójában a walesi The New Saints ellen. A visszavágót jövő kedden rendezik, de nagy biztonsággal már kijelenthető: a Fradi ezzel a sikerrel elérte, hogy ősszel valamelyik kupasorozat főtábláján biztosan szerepeljen.

A kőolajtranzit-tilalom miatt akár fel is függeszthetik Ukrajna uniós társulási szerződését

Magyarország és Szlovákia először egy konzultációs eljárás, utána pedig egy választott bíróság döntésében bízhat, ha ismét Ukrajnán keresztül akar kapni orosz kőolajat – mondta az InfoRádióban Tóth Norbert nemzetközi jogász.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.07.24. szerda, 18:00
Perlusz László
a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége főtitkára
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×