A képviselők közül 556 szavazott igennel, 105 ellenszavazat született. Az aktussal egy sok éves jogszabálymódosítási folyamat zárulhat le, brüsszeli – és több tagállambeli –

remények szerint az eddigieknél nagyobb számban vonzva az EU munkaerőpiacára magasan kvalifikált harmadik országbeli munkavállalókat.

Az amerikai mintájú szabad munkavállalási engedély (ami az Egyesült Államokban „zöld”, az az EU esetében „kék” kártya) voltaképpen már 2009 óta létezik, és eredetileg még nem a migrációs nyomás kezelése kapcsán került szóba, hanem főként az uniós elöregedési tendenciára válaszul intézményesítették.

A cél ugyanaz volt, mint az amerikai „zöld kártya” esetében: rendezett formában szabad folyosót biztosítani olyan potenciális harmadik országbeli munkavállalók számára, akiknek képzettsége, képessége hiánypótló módon tud hozzájárulni az EU versenyképességéhez, illetve a belső piaci ellátáshoz.

Az időközben felpörgött

migrációs válság és százezrek tömeges megjelenése az elmúlt években aztán a szabad munkavállalás intézményét is új megvilágításba is helyezte.

Nem csupán az EU munkaerőpiacának fehér foltjait volt hivatva kitölteni, de szigorúan szabályozott, intézményes alternatívát is kívánt mutatni az illegális bevándorláshoz képest.

Az európai uniós kék kártyáról azonban az idők folyamán az is kiderült, hogy külső munkavállalók számára eddig távolról sem bizonyult annyira vonzónak, mint azt az uniós megalkotói eredetileg remélték, és emiatt a kvalifikált munkavállalók inkább az amerikai, ausztrál, új-zélandi munkaerőpiacon próbáltak elhelyezkedni.

Az EU-kártya elnyerésének megkötései a többiekhez képest sokszor túl szigorúnak bizonyultak.

A feltételek a többség számára elsőre nehezen megugorhatóak voltak, miért is relatíve csak kevesen éltek vele.

A 2014-ben hivatalba lépett Juncker-bizottság ezért vetette fel 2016-ban, hogy a „kék kártya-rendszer” korszerűsítésre szorul. Mellesleg Juncker érvelésében már akkor is megjelent az a gondolat is, hogy ez nem csupán azért lenne hasznos, mert egyszerűbben juttathatná hiányzó szakemberekhez az EU munkaerőkínálatát, de azért is, mert úgymond amikor egy házba kívülről nagyon be akarnak jutni, akkor „nem árt egy világos szabályok szerint nyitható ajtó is, különben mindenki az ablakon próbál bemászni” (részlet Juncker 2016-os európai parlamenti beszédéből).

Az eredeti, 2009-es kártya amerikai mintára rögzítette az EU munkaerőpiacához való hozzáférés felétételeit. E szerint a jelentkezőnek munkaszerződéssel kellett rendelkeznie az EU-ban ahhoz, hogy a kártyát megkaphassa, megfelelő szakmai végzettséggel kellett bírnia, emellett fizetése a fogadó országbeli bruttó átlagfizetés legalább másfélszerese kellett, hogy legyen. (Azzal a megszorítással, hogy egyes - közmegegyezésre erre elfogadott - szakmák esetében az érintett tagország alkalmazhattak ennél alacsonyabb, de 1,2 százaléknál semmiképpen nem kisebb kulcsokat).

Fontos vonása volt – és maradt - a kék kártyának, hogy

egyszerűsíti a munkavállalási és a tartózkodási engedélyek megszerzését.

Ha valamely szakmában konkrét igény merül fel konkrét munkavállaló leszerződtetésére, akkor az igény elismerésével egyszerre adatik meg a munkavállalás és a tartózkodás engedélye. lényeges megszorítás viszont, hogy ez nem korlátlan, hanem csak addig érvényes, amíg az adott munkahellyel a munkaszerződés érvényben van.

A szakképesítést az esetek többségében elfogadott kritériumok rögzítik - mint az orvosoknál például -, az úgynevezett "nem szabályozott szakmákban" pedig legalább öt éves képzést (vagy egyes esetekben ezt kiváltani tudó szakmai referenciákat) kell tudni felmutatni.

A kék kártya elsőre két évre írt elő szerződéskötelezettséget egy tagállam munkaerőpiacához, igaz, úgy, hogy birtoklása első naptól kezdve meghatározó jogokat szavatolt a közvetlen családtagoknak is, miközben a kártya egy bizonyos idő elteltével mobilitást (tagországok közötti mozgást) is lehetővé tett. Ez utóbbi azt jelentette, hogy miután legalább 12 hónapig egy tagállamban tartózkodtak és ott munkát vállaltak, a kék kártya tulajdonosai új munkaszerződés esetén egy másik uniós tagállamba mehettek dolgozni.

A mobilabb munkavállalók által a különböző tagállamokban eltöltött idő összeadódik, lehetőséget adva arra, hogy ha legalább öt év folyamatos munkavállalást "összeszedtek", akkor hosszú távú (Európai Uniós) tartózkodási engedélyt kaphassanak.

Mint az évek során kiderült,

e feltételek közül több is inkább elbátortanalított sokakat attól, hogy szerencsét próbáljanak az uniós piacon.

Túl hosszúnak érezték a legalább kétéves munkaszerződést (ami mellesleg nem is volt könnyen megszerezhető), emellett nehéz volt megkapni a potenciális munkáltatótól a minimálisan előírt másfélszeres munkabért is.

Az évekkel ezelőtt kezdeményezett reform most elfogadott formájában hat hónapban szabja meg a munkaszerződések minimális időtartamát és lehetővé teszi, hogy a munkavállalók 12 hónapon belül munkáltatót váltsanak. A bérszintet pedig az eddiginél szabadabban határozhatják meg, az adott éves országos átlag bér 1,2-1,6-szorosa között (eddig eleve 150 százalékról kellett indítani).

További fontos vonás, hogy az információs technológia szektorából érkező munkavállalók elbírálása gyorsított formában, a szükséges képesítés bírtokában eleve hamarabb történhet majd.

Változatlan kiinduló szabály, hogy

a kék kártya bevezetése a tagországok számára nem kötelező, csupán lehetőség. Azaz, a rendszer életre hívása nem jelenti az eddigi nemzeti foglalkoztatási feltételek felülírását,

hanem csupán opcionális lehetőséget, amivel a potenciális befogadó országok szándékuk szerint élhetnek, vagy eltekinthetnek tőle.

Önmagában és önmagától senki sem jogosult kék kártyára, csak ha a befogadó országban fontosnak ítélik ilyenek kiadását. A közösségi preferencia is fennmarad, vagyis, ha egy, az új tagállamok munkavállalóival szemben még korlátozást fenntartó régi uniós tagállam valamelyik cége által meghirdetett posztra egy magyar és egy indiai mérnök jelentkezik, akkor a magyar mérnököt illeti az elsőbbség. A tagállamokra bízzák annak eldöntését is, hogy évente mennyi kék kártyát bocsátanak ki.

Az eddigi uniós kék kártyát

a jelenlegi 27-ből 25 uniós tagállam intézményesítette,

de ez részben abból is fakadt, hogy Írország és Dánia szerződésben rögzített kimaradási engedélyt kapott az uniós bel- igazságügyi rezsimek átvétele alól.

Az eddigi rendszer illusztrálására a brüsszeli Euractiv közölte a 2019-es kék kártyás munkavállalási statisztikákat. E szerint az adott évben összesen 36 800 harmadik országbeli személy kapott ilyen engedélyt, közülük

legnagyobb számba (9400) indiaiak voltak, a második helyen az orosz munkavállalók álltak (2600 fő).

A legtöbb ilyen kártyát – az uniós mennyiség háromnegyedét – Németországban bocsátották ki, messze lemaradva Franciaország és Lengyelország áll még az élmezőnyben.

A most elfogadott reform akkor válik hatályossá, ha az EP-döntést tudomásul véve az EU miniszteri tanács „beélesíti” azt, és a változás szövege megjelenik az EU hivatalos közlönyében. A tagországoknak ez követően két év áll majd rendelkezésükre a jogszabálymódosítások átültetésére.