Az Európai Parlamentben David Sassoli házelnök még áprilisban öt, különböző vonatkozásokra fókuszáló ad hoc képviselői munkacsoportot hozott létre az ügyben. Ezek a héten fejezik be a munkát, és az ősszel összeülő újabb plenáris vitatja majd javaslataikat. Hasonló munka folyik az Európai Bizottság és részben az EU-tanács foglalkoztatási igazgatóságai vezényletével is.

A jelenség persze nem új. Miután több, mint egy év telt el úgy, hogy az európai munkahelyek egy jelentős részénél a járványhelyzet miatt lehetetlenné vált a személyes jelenlét, és hosszú hónapokra otthoni távmunkára kellett átállni, a Covid miatti korlátozások enyhítésével egy időben az esetek többségében felmerült annak mérlegelése is, hogy

a tapasztalatok fényében mi legyen majd az „új normális” munkarend, ha már nincs többé járványügyi korlátja a munkába járásnak.

Konferenciák, elemzések és tanulmányok sora született már eddig is, amelyek azt veszik számba, hogy a járvány alatt kényszerből kialakított új munkaszervezés és munkakultúra mennyiben tekinthető csak egyszeri szükséges rossznak, és mennyiben állandósítható esetleg számos elemében a normális munkafolyamatok teljes körű újraindítása után is.

Sok munkaterületen – magánszektorban ugyanúgy, mint közintézményeknél – kedvező tapasztalatok születtek egyes munkafolyamatok távmunkában történő végzése kapcsán, míg másutt a személyes jelenlét és a személyes kapcsolat hiánya nehezen áthidalható helyzeteket eredményezett. Szakemberek most ennek fényében kezdik újra modellezni a járvány utáni foglalkoztatás lehetséges optimális rendszerét.

Azt ugyan senki nem gondolja, hogy az elmúlt év tapasztalatai alapján az irodáknak teljesen befellegzett, arról azonban máris igen sok elgondolás született, hogy részmunkaidős bejárásokkal

miként lehetne például az irodákon (és íróasztalokon) való osztozással a korábban szükségesnek érzett irodaméreteken radikálisan csökkenteni.

Szakértők szerint mindezek szempontjából is érdekes megfigyelni, hogy miként birkózik meg a kérdés kezelésével egy olyan, több mint negyvenezer főt és több tucat nemzetiséget foglalkoztató intézményrendszer, mint az Európai Unió, aminek ráadásul a munkaszervezési praktikumok mellett olyan szempontokat is be kell kalkulálnia, mint a projekt „európaiságának” a megőrzése, a nemzetiség szerinti diszkrimináció kizárása, vagy például az EP esetében a demokratikus elvek érvényesülésének szavatolása.

Megkötések és szabadság az EB-nél

A legnagyobb uniós foglalkoztatónál, az Európai Bizottságnál a brüsszeli Politico értesülései szerint olyan javaslat forog közkézen, ami az „új normálisban” heti legalább 40 százalék (két munkanap) személyesen jelenlétet írna elő, és minimum 20 százalék (egy munkanapnyi) otthon munkát tenne lehetővé, azzal, hogy a heti munkaidő további 40 százalékára (két munkanapra) jutó feladatok elvégzésnek a mikéntjéről a munkahelyi vezető belátása szerint dönthetne.

Fontos megszorítás, hogy még az intézményesített távmunka esetén is, a dolgozónak a fizikai munkahely „elérhető közelségében” kell tartózkodnia, azaz,

ha egyeztetési, munkaszervezési okokból ez szükséges, minden munkavállaló maximum két órán belül képes kell, hogy legyen beérni munkahelyére.

Cserébe, például családi okokból engedélyezhető, hogy valaki egy évben maximum egy hónapon át a fizikai munkahelyétől távol (hazájában), teljes egészében távmunkával lássa el feladatát.

Brüsszeli bennfentesek megjegyzik, hogy papíron ezek a lehetőségek részben már a járvány előtt is léteztek.

A Bizottság számos főigazgatóságán például már a tízes évek második felében előfordult bizonyos munkakörökben a heti egynapos távmunka lehetősége,

miként az EU-tanácsnál a családi okokból egy hónapon át hazájából történő munkavégzésre is akadt már példa.

Most azonban mindezt szervezettebben, és általános jelleggel intézményesítenék, leszámítva persze azokat a munkahelyeket és munkafolyamatokat, amelyeknél a jóformán állandó személyes jelenlét a jövőben sem lesz nélkülözhető (a menedzsment bizonyos formájától a munkahelyi szakácsig vagy biztonsági őrökig nyilván széles a skála, ahol ez utóbbi elkerülhetetlen).

Előnyök és hátrányok

A távmunkák valamilyen arányú állandósulása persze a bizottsági körökben is a megtervezendők köré emelte az iroda- és íróasztal-megosztás fokozatos kialakításának a lehetőségét is, amivel szintén behatóan foglalkoznak.

Az előzetes felmérések és eddigi tapasztalatok szerint a munkahelyi vezetők többnyire nem örülnek, ha elvesztik a személyes jelenlétből adódó állandó „főnöki felügyelet” lehetőségét, míg

a munkavállalók nagy része örül, ha otthonról dolgozhat.

Ez utóbbiak körében ugyanakkor kevésbé népszerű a gondolat, hogy ilyen formában elveszíthetik állandó szobájukat (asztalukat, fiókjukat), és bejárva a mindenkor éppen felszabaduló helyekre telepedhetnek majd le.

Egyesek tartanak attól is, hogy a teljes körű fizikai jelenlét hiánya a munkafolyamatok hátrányára lehet annyiban, hogy kisebb lehet a lehetőség a különböző munkafázisokhoz tartozó dolgozók formális-informális érintkezéseire, egyeztetéseire. Ez utóbbi a jelenlegi tapasztalatok szerint fontos hozzájáruló elem a szakmailag specializált tevékenységi körök ellátásakor.

Megkötések és szabadság az EP-nél

Az adminisztratív – vagy például a tanácsadó – munkakörök tekintetében lényegében hasonló konstrukcióban gondolkodnak az Európai Parlamentnél is. A nagyságrend persze itt más: míg az Európai Bizottságnál több tízezer ember tevékenységét kell összehangolni, a parlamentnél ez néhány ezer főt jelent.

A munkahelyi bejárás tekintetében az EP eddig ismert tervezete abban gondolkodik, hogy a főtitkársághoz, szakértői csoportokhoz, gyakornokokhoz tartozó munkaköröknél „legalább heti egy napra” biztosítanák a távmunkát, a képviselői stábtagoknál heti két – maximális esetben három – munkanapban szabnák meg a távmunkával ellátható munkaidőt.

Munkavállalói oldalon fontos elvárásként fogalmazódott meg – nyilván onnan is jött az ötlet, hogy maga az EP plenárisa is foglalkozott a kérdéssel – az otthoni munkánál a „lekapcsolódás joga”. Ez alatt az értendő, hogy

legyen mód bizonyos számú munkaóra után az online-kapcsolódás kötelezettségéből kilépni,

és tényleg „haza menni”.

Politika, parlamentarizmus, szavazás és távmunka

Bonyolultabb a helyzet a képviselők esetében, különösen, ami a szakbizottsági és a plenáris üléseken való szavazást, valamint általában is a politikai munkát illeti. Az említett Politico-riport két végletként ismertette egy veterán német néppárti képviselő, és egy fiatal (ugyancsak német) zöld párti honatya reagálását.

Az előbbi (Rainer Wieland, EP-alelnök, 64 éves, sok éves EP-múlttal a háta mögött) úgy vélte, hogy

az EP-nél a távmunka szélesítése „a parlamentarizmus végét” jelentené.

A politikai munka lényege ugyanis szerinte a sok két- és többoldalú személyes – sokszor informális – egyeztetéseken, háttérbeszélgetéseken alapul, amihez elengedhetetlen a személyes benyomás, a kontaktus, és sokszor a bizalmas légkör.

Mindez online nem biztosítható, annál inkább alkalmat ad viszont visszaélésekre és a kiüresedésre – vélte Wieland. Az otthonmaradásokra a legkülönbözőbb ürügyeket ki lehet találni, az pedig játszva hazudható, hogy valaki látszólag nagyon aktív a sok online feliratkozással, ami mögött esetleg nincs semmi – mutatott rá, és egyúttal kifejezetten óvott az online szavazás általánossá tételétől. „A szavazás szent dolog, amit csak személyesen szabad megtenni” – jegyezte meg.

A másik végletet a 29 éves Niklas Nienaß képviselte, aki viszont pont azzal érvelt, hogy az online munka szerinte hatalmas energiákat szabadíthat fel, hiszen olyankor is részvételi lehetőséget kínál, amikor amúgy éppen a választói bázison, alkalmasint sok száz kilométerrel arrébb, intenzív politikai meggyőző munkát végez az ember. Amihez a párttársa, a szintén német Manuela Ripa a Politico szerint még annyit tett hozzá, hogy „na és, ha az emberek azt látják, hogy mind a 700 képviselő benn ül a teremben és egy órán át le-föl rakja a kezét a szavazáskor, csupa olyasmiről, aminek értelmét az ott lévőkön kívül senki nem érti, az mennyivel hitelesebb?”

Mi lesz az európaisággal, a kölcsönhatás erejével?

A Sassoli házelnök által felkért munkacsoportok dolga mindenesetre éppen az ilyen vélemények összegyűjtése volt, a legtöbbek által támogatott válasz eldöntése pedig az őszi plenáris feladata lesz.

Szakértők szerint van ugyanakkor konkrétan az EU-intézmények esetében az egész távmunka-kérdéskörnek még egy fontos vetülete, aminek bemérése talán a legnehezebb lesz. Ez pedig az itt folyó munka „európai jellegének” kérdése, illetve az, hogy ez

az „európaiság” mennyiben őrizhető meg akkor is, ha a munkavégzés nem közösen, a munkatársak fizikai jelenléte mellett, hanem sok kis egyéni online-platformról, széttöredezett módon történik?

A jelenlegi csoportos munkák egyik fontos jellemzője, hogy azokban az unió legkülönbözőbb nemzetiségű szakértői, munkavállalói vesznek részt, ahol egy-egy feladat felgöngyölítésében cseh, német, belga, finn és még sok más nemzetiségű munkatárs vegyesen vesz részt, esetleg egy spanyol közvetlen főnök, és egy francia főigazgató vezénylete mellett. Mindez a benne résztvevők számára az esetek többségében ad egy „európai”, közösségi érzést és élményt is, ami szerencsés esetben megjelenik a végeredményben is.

Mindennek megőrzése a távmunka mellett egyelőre kérdéses. Miként attól is többen tartanak, hogy amennyiben a különböző nemzetiségű munkatársak többsége jobbára otthonról dolgozik majd, és csak egy egészen szűk bürokrata mag jár be a közös munkahelyre is, akkor az utóbbi esetében hatványozottabb kockázatként merülhet fel az elszigetelődés, az „elefántcsont-torony jelenség” veszélye.