INFORÁDIÓ
2021. szeptember 16. csütörtök
Edit

manfred weber

ep

házelnök

guy verhofstadt

Az Európai Bizottság elnöki posztjára pályázó Manfred Weber, az Európai Néppárt (EPP) frakcióvezetője sajtótájékoztatót tart az európai parlamenti pártcsalád alelnökeit megválasztó brüsszeli ülést követően 2019. június 5-én.

Manfred Weber már óvatos, de újabb uniós posztra pályázna

Infostart / Fóris György

Mind több feltételezés szerint Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának elnöke lehet a középpártok konzervatív felének a jelöltje a házelnöki tisztségre. A jelenlegi EP-elnök, David Sassoli mandátuma az év végén jár le.

Elemzőknek már az feltűnt, hogy Manfred Weber (nyilvánosan legalábbis) nem mutatott érdeklődést Donald Tusk megüresedő helyére az Európai Néppárt élén, holott sokak szerint ez lett volna a következő „logikus” lépés a parlamenti frakció hétéves vezetése után, valamint azt követően, hogy a 2019-es választáson a néppárt a bajor politikust tette meg a frakció „vezérjelöltjének”, és ezzel de facto (a maguk részéről) bizottsági elnökjelöltnek is.

Akkori sajtójelentésekből kitűnt, Weber viszonylag rosszul élte meg, hogy a bizottsági elnök végül néppárti lett ugyan – sőt, német is –, csak éppen személy szerint ő elvérzett a jelölésben, és Ursula von der Leyen lett a tagállamok állam- és kormányfőinek a választottja. Többek szerint ez magyarázza mostani óvatosságát is, midőn az EP-elnökséget firtató kérdésekre egyelőre igyekszik kitérő választ adni. Legutóbb a bajor Augsburger Allgemeine című lapnak nyilatkozva

a házelnöki ambíciót nem tagadta ugyan, de a vonatkozó döntést „valamikor szeptemberre” ígérte.

Hozzátéve, hogy ha indul, akkor persze nyerni is akar majd.

Az Európai Parlamentben a “félidős” megbízatások rendszere működik, azaz az ötéves parlamenti ciklus felénél a választott funkciók viselői leköszönnek, és a frakciók egymás közötti váltógazdálkodása szerint más pártcsoportból érkező képviselők váltják őket. A cél, hogy a 705 képviselő, valamint a különböző frakciókban összegyűlt sok tucat nemzeti pártdelegáció közül lehetőleg minél többek parlamenti szerephez jussanak, illetve, hogy adott funkciók ne váljanak néhány párt privilégiumává.

Évtizedek óta ismétlődő rutineljárásról van szó, amiben azonban a házelnöki poszt kérdése mindig kiemelt sajtófigyelmet generál. Az EP elnöke ugyanis már az EU-intézményi „nagyok” egyikének számít. Nem véletlen, hogy az ötévente ismétlődő EU-intézményi vezetőváltások idején, amikor egyszerre választanak új bizottsági elnököt, európai tanácsi elnököt – továbbá ekkor cserélik az EU közös külképviselőjét is (aki egy személyben bizottsági alelnök is) –, a mindenkori EP-elnöki poszt „leosztása” valamely országcsoport vagy pártcsalád képviselőjének egyúttal szempont a többi poszt hovatartozásának a megítélésekor is.

Az EP-elnöknek adatik meg egyedül, hogy közvetlenül is találkozhasson az EU-csúcsok résztvevőivel.

Igaz, magán a csúcstalálkozón nem vehet részt, de a tagállamok vezetői a plenáris ülésük megkezdése előtt elsőként az EP elnökével találkoznak, akinek ilyenkor 30-40 perce van, hogy közvetítse az Európai Tanács felé az aktuális napirenddel kapcsolatos EP-álláspontot, és/vagy (ugyancsak a plenáris többség nevében) esetleg további témákat vessen fel.

Mióta az Európai Parlament képviselőit közvetlenül választják (1979), a házelnöki poszt jellemzően a két legnagyobb frakció, a jobbközép Európai Néppárt és a balközép szocialista (újabban szocialisták és demokraták) pártcsoport között szokott ingázni. Az első évtizedekben ez szinte mindig így volt, az egyetlen kivételt 2002-ben az ír liberális Pat Cox jelentette, aki előtt ugyan néppárti volt a házelnök és ezért a szocialistákon lett volna a sor, de frakcióközi torzsalkodásokra válaszul a néppárt felrúgta a szokott eljárást, és

kivételesen a liberálisokkal állt össze, számukra biztosítva a házelnökséget.

Ehhez persze az is kellett, hogy a két frakció, kiegészülve további támogatókkal, kellő többséget tudott felmutatni.

A szocialista–néppárti váltógazdaság aztán ismét visszatért, bár egyszer annyiban még megbicsaklott a rendszer, hogy az EP történetében kivételes módon a német szociáldemokrata frakcióvezető, Martin Schulz egymás után kétszer is házelnök lett. Igaz, nem egyazon cikluson belül – amivel lehetetlenné tette volna a hagyományos félidős váltást –, hanem előbb a 2014-ben kifutó parlamentben, majd az ugyancsak 2014 őszétől felálló EP újabb mandátumának első két és fél évében.

A háttérben amúgy ekkor is a „nagy” posztok körüli alkudozás állt: az EP csak úgy ment bele, hogy a néppárti José Manuel Barroso két bizottsági elnöki megbízatása (2004-2009 és 2009-2014) után Jean-Claude Juncker személyében megint néppárti legyen a testület elnöke, hogy cserébe a szocialisták nevében a 2014-es európai választáson induló „vezérjelölt” Schulz még egy ciklusban megkapja a házelnökséget.

A poszt tehát láthatóan nagyon is a figyelem előterében áll, és közvetve időről időre tényező tud lenni a nagypolitikában is.

Sokan ezzel is magyarázzák, hogy bár Weber valószínűleg problémamentesen megkapná Tusk után az Európai Néppárt elnökségét, ami hosszabb időre szólna, ám ő a jelek szerint mégis inkább elengedi, nyitva hagyva a házelnökség lehetőségét.

Tény, hogy az olasz David Sassoli után most a „másik oldal” következne, de ehhez ma már nem elegendő a két párt egyetértése. Ez addig működött, amíg a néppárti és a szocialista pártcsoport együttesen kiadta az abszolút többségét. A tízes évek válságait követő középpárti vérveszteségek azonban elérték immár az Európai Parlamenten belüli erőviszonyokat is.

A két nagy frakció ma már együtt is csupán a képviselők 45 százalékát teszi ki – ezt is csak úgy, ha feltételezzük, hogy a frakció minden egyes tagja a frakciódöntés szerint szavaz, ami azonban az EU parlamentjében szinte sohasem áll fenn –, így mindenképpen további frakciók támogatására is szükség van még. Márpedig a szóba jöhető „természetes” középpárti partner, a liberális pártcsoport Guy Verhofstadt frakcióvezető személyében maga is házelnökaspiránssal rendelkezik. És

Verhofstadtot nem lesz könnyű meggyőzni, hogy álljon félre a félidős váltáskor.

Sokak szerint Weber jelenlegi óvatos hozzáállása mögött igazából ez áll, hogy ugyanis előbb tisztáznia kell a lehetséges támogatók körét, mielőtt nyilvánosan is felvállalja érdeklődését az EP-poszt iránt. Mint az egyik sajtókommentár megjegyezte, ahhoz még túl fiatal, hogy rövid időn belül két látványos jelölést is elbukjon. Aligha tenne jót további karrierjének.

Nyitókép: Stephanie Lecocq
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018