A visegrádi országok szorosabb együttműködésének ötletét eredetileg Antall József vetette fel 1990 novemberében Vaclav Havel – akkor még – csehszlovák köztársasági elnöknek és Lech Walesa lengyel elnöknek, a Helsinki-folyamatot felügyelő párizsi EBEÉ-konferencia helyszínén tartott külön megbeszélésükön. A találkozón részt vett Jeszenszky Géza külügyminiszter is.

Antall ötlete volt maga a „visegrádi együttműködés” elnevezés is, utalva az 1335 őszén a visegrádi várban létrejött első közép-európai csúcsértekezletre, melyen Károly Róbert magyar, János cseh és Kázmér lengyel király vettek részt.

A kezdeményezés hamar termőre fordult, mert a következő év február 15-én a három szomszédos ország vezetői már alá is írták a „Nyilatkozat a Cseh és Szlovák Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Magyar Köztársaság együttműködéséről az Európai Integráció útján” című dokumentumot. Az 1991-es deklaráció céljai között szerepelt a totalitárius rendszer maradványainak felszámolása, a demokrácia védelme és a három ország összefogása a gazdasági előrehaladásban és

az euroatlanti csatlakozás előmozdításában.

Két évvel később ugyan eldőlt, hogy Csehország és Szlovákia békés úton külön válik, de az ekkor már tehát „négyek” első számú vezetőinek 1994 januári prágai csúcstalálkozója megerősítette, hogy a visegrádi együttműködést változatlan formában, csak immár négy résztvevővel, de fenn kell tartani. (Ennek a csúcsnak amúgy külön rangot adott, hogy egy részén részt vett Bill Clinton amerikai elnök is, akivel értelemszerűen a szintén esedékessé váló leendő NATO-tagság volt a kiemelt téma.)

A kép teljességéhez tartozik, hogy a térség országai – vagy éppen régiói – közötti együttműködés addigra már változó formájú előzményre tekintett vissza. Bajor kezdeményezésre egyes osztrák, német és jugoszláv tartományok már a hetvenes évek vége óta szorosabb kapcsolatot tartottak fenn az „Alpok-Adria Munkaközösség” keretei között – ehhez utóbb nyugat-magyarországi megyék is csatlakoztak –, majd a rendszer váltás idején pillanatok alatt szárba szökött az olasz, osztrák, magyar, jugoszláv, csehszlovák résztvevőket magában foglaló „Pentagonále együttműködés” (1990 nyarán „Pentagonále-csúcsot” is tartottak Velencében).

Ez a formáció aztán igen gyorsan „Hexagonálévá” nőtt Lengyelország csatlakozásával, egy évvel később pedig, 1992 júliusában Bécsben már Közép-európai Kezdeményezés (KEK) elnevezéssel jöttek össze a résztvevő országok kormányfői.

A Visegrádi Együttműködés azonban kezdettől fogva ezzel párhuzamosan, konkrétabb behatárolt saját célok mentén kezdett gyökeret verni. Ennek

egyformán része volt az egymás közötti belső kohézió erősítése és a külső közös politikai lobbierő kiteljesítése.

Jól szimbolizálta ezt az is, hogy a résztvevő országok már 1992-ben létrehozták az egymás közötti gazdasági szálakat szorosabbra vonó – és kezdetben csak hármukra vonatkoztatott – Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást. (A CEFTA utóbb valamilyen formában kiterjedt a jugoszláv utódállamokra, valamint Bulgáriára és Romániára is).

Szintén „saját körös”, belső visegrádi kezdeményezés volt a 2000 júniusában, Prágában elhatározott „Nemzetközi Visegrád Alap" felállítása, ami immár csak a V4-eknek szántak. Az alapba a tagállamok meghatározott összeget fizettek be, fedezet teremtve a politikai és hivatalos testületek mellett a civil együttműködésnek is.

Emellett még számos konkrét, térségszintű kooperáció és projekt demonstrálta a négyek együttműködését, köztük védelmi, közbiztonsági, valamint határrendészeti együttműködés is akadt és akad ma is. De a formáció tényleges profilját és erejét mégis főként

az Európai Uniós döntéshozásban kihordott közös „lobbierő”,

a politikai érdekérvényesítés keleti új tagországoktól szokatlan formája tette tágabb körben is láthatóvá és markánssá.

Ez például a migrációs válság kirobbanása utána különösen látványos volt, midőn a V4-ek következetesen kitartottak bármilyen kvóta-párti nyomás elutasításában.

Valójában, uniós bennfentes körökben már sokkal hamarabb – alkalmasint már az EU-csatlakozási tárgyalások idején is – megtapasztalhatták létezését (és az érme másik oldalaként: mindennek időnkénti törékenységét is).

A „visegrádi hármak” külügyminiszterei 1992 őszén közös memorandumot tettek közzé, hitet téve ebben a „hármak” európai közösségi elkötelezettsége mellett, és nem utolsó sorban erőteljesen szorgalmazva a kapcsolatok első fokozatának tekintett EU-társulási szerződések mielőbbi lezárását. (Az utóbbi végül 1994 tavaszán lépett életbe, ami után napokon belül mindhárman – illetve akkor már négyen – formálisan be is adták az EU-tagsági kérelmet is.)

A csatlakozási tárgyalások idején aztán a négyek közötti egyeztetés intézményesítetté vált, ami ugyanakkor nem feltétlen jelentette azt, hogy álláspontjuk minden esetben egységes is volt. A csatlakozás feltételei értelemszerűen sokszor országspecifikus következményekkel jártak, ami nem egyformán érintette mindhármukat.

A „régi” tagállami kör éppen ezt megtapasztalva lépett fel olyan taktikával a csatlakozási tárgyalások 2002 decemberi koppenhágai lezárásakor, ami akár a „visegrádiak” közötti kohézió tartós megbontását is eredményezhette volna.

A csatlakozási szerződés véglegesítését célzó december csúcstalálkozóra készülve a „négyek” vezetői még Budapesten látszólag teljes egyetértésben arra készültek, hogy a mintegy 2,2 milliárd eurónyi, addigi tárgyalások idején még fel nem kínált de ismert közösségi forrásokból határozott és közös fellépéssel lehetőleg mindél többet megszerezzenek, részint a felzárkóztatási alapok, részint az agrártámogatás számára.

A tárgyalást vezető Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök – akkor még nem volt állandó elnöke az Európai Tanácsnak – azonban ügyes taktikával fokozatosan „leszalámizta” a „négyeket”. Lényegében néhány órán belül leválasztotta a visegrádi csoportról Leszek Miller lengyel miniszterelnököt, midőn Rasmussen 1 milliárd eurónyi előrehozott finanszírozást helyezett kilátásba Lengyelország számára, ha Varsó lemond a további követelésekről. (Az már egy másik történet, hogy ez az egymilliárd igazából nem „új pénz” volt, hanem a Lengyelországnak hét év alatt amúgy is járó közösségi keretből átcsoportosított előfinanszírozás. Igaz, végül Varsó kapott 108 millió eurónyi „új pénzt” is – bár ezt felhasználásában „pántlikázták meg”. Miller számára mindenesetre ez döntött.)

A lengyel kormányfő tehát beadta a derekát, amivel lényegében a „visegrádi követelés” el is vesztett erejét: a fennmaradó cseh-szlovák-magyar próbálkozást Rasmussen igen gyorsan lesöpörte az asztalról.

Az esetnek olyan nagy visszhangja volt, hogy

akkoriban nem volt ritka az a vélemény, hogy a történtek a „visegrádi együttműködés halálát” is jelenthetik.

A taggá válással azonban hamarosan ismét több lett a közös érdek – együtt fellépni akár EU-intézményi, akár régebbi nagy tagállambeli nyomás ellen -, és az egyeztetés haszna-igénye újból felváltotta a korábbi sérelmeket. És ez a képlet ma is érvényes.

Még akkor is, ha tehertételek persze azóta akadtak. Például amikor 2014-ben a lengyel kormány leghatározottabb ellenvéleménye dacára a maradék visegrádi „hármak” megszavazták az akkor Varsóban kormányon lévő Kaczynski-párt fő ellenlábasának tekintett Donald Tuskot az Európai Tanács élére. Vagy, amikor 2017-ben, a kiküldött munkavállalók díjazási feltételeiről intézkedő jogszabály módosításakor az eredetileg egységes „visegrádi” álláspontról a szavazás estéjén leváltak a csehek és a szlovákok.

Kisebb-nagyobb horderejű hasonló példák előtte is, utána is akadtak. Mint tavaly év végén a jogállamisági ügy kapcsán. Aminél sokaknak az tűnt fel, hogy az EU-források folyósítását fokozottabb mértékben jogállamisági kritériumokhoz kötő jogszabályra válaszul kilátásba helyezett lengyel és magyar vétóhoz - az elfogadásra váró közösségi pénzügyi keretek kapcsán – Prága és Pozsony nem csatlakozott.

Mindezek ellenére, az is igaz, hogy ma már európai uniós körökben pontosan ismert, elismert és számon tartott adottságnak számít a V4-klub létezése. Aktív egyeztetésük, minden fontosabb uniós döntésnél várható fellépésük bekalkulált és szemmel tartott tényező, amire próbálnak tekintettel lenni, legyen bár szó közösségi források elosztásáról, vagy a közös migrációs politika alakításáról. Mert a tapasztalatok között az is ott van, hogy bár a koppenhágai és hasonló pillanatnyi széthúzások egyfelől ugyan a V4-kohézió létező törékenységére példák, de az utánuk eddig még minden esetben rendre helyreállt együttműködés arra is figyelmeztet, hogy együttes kiállásuk lehetőségével ennek ellenére célszerű mindig számolni.

Megfigyelők szerint valahol ez utóbbit elismerő gesztusnak is tekinthető, hogy a három évtizedes évforduló szerdai ünnepi ülésén Charles Michel, az Európai Tanács aktuális állandó elnöke is részt vesz.