Kritikus hangon nyugtázta az EP brexitügyi koordinációs csoportjának (részben brit származású) német tagja, David McAllister, hogy az unió parlamentje által kitűzött határidőre sem született meg a megállapodás a brit kilépés valamennyi feltételéről.

Az EP-képviselő emlékeztetett, hogy ilyen körülmények között az EU parlamentjének nem áll már elegendő idő bármilyen végső dokumentum érdemi megvizsgálására, ami nélkül viszont a parlamenti elfogadás sem reális.

A jelek szerint ez a körülmény igazából nem befolyásolta érdemben a tárgyalások alakulását, amelyek a hétvégén is zajlottak, és hétfőn is folytatódnak. Visszatérő szakértői vélemények ennek kapcsán emlékeztetnek, hogy bár politikai szempontból előnyösebb lett volna úgy véglegesíteni a reménybeli brexitegyezséget, hogy azt a jogilag szükséges határnap előtt az Európai Parlament is formálisan véleményezte és elfogadta, (nemzetközi szerződéseknél az EP-nek csak elutasítási vagy egyetértési joga van, a megállapodás szövegébe nem nyúlhat bele),

jogi alapon viszont a tényleges kemény határvonal a brexit átmeneti időszakának lejárta, ami 2020. december 31.

Sokan emlékeztetnek, hogy a legtöbb igazán nagy téttel bíró nemzetközi szerződés esetén, ahol a különböző feleknek gyakran nehezen befogadható kompromisszumot kell kötniük, többnyire a legvégső határidő utolsó óráiban, ha nem éppen perceiben jutnak egyezségre. (Ma már diplomáciatörténeti tananyag, hogy az egyik leghíresebb példát éppen egy magyar diplomata produkálta, midőn 1975-ben, az első átfogó keleti-nyugati európai szerződés, az EBESZ megteremtéséhez vezető úgynevezett Helsinki Szerződés elfogadásához az ülésen éppen elnöklő magyar Erdős André az utolsó határnapon éjfél előtt pár perccel szimbolikusan „megállította az órát”, és csak akkor „indította újra”, amikor sikerült az utolsó kérdésben is kompromisszumra jutni.)

Az elmúlt évtizedekben az EU történetében is egymást érték az olyan – következő hétéves keretköltségvetésről vagy átfogó szerződésmódosításról – alkudozások, amelyek az utolsó határnap utáni hajnalon vezettek csak végül eredményre.

Ennyiből, pusztán jogi szempontból, a leginkább már csak halászatnál és az egyenlő versenyfeltételeknél megakadt

EU-brit kilépési huzakodás résztvevői lényegében ignorálhatták az EP ultimátumát, illetve annak elmúltát nem tekintették úgy, mint amivel minden elveszett,

hanem még további tíznapos mozgásteret látnak maguk előtt.

Formai szempontból akár még 31-én is születhet megállapodás, feltéve, hogy addigra már előkészítették annak

ideglenes jegyzőkönyvét

is, amelyet pusztán EU-brit egyetértés alapján (uniós oldalon értelemszerűen szavatoltnak tudva valamennyi tagállami kormány beleegyezését) megkezdhetik a szerződés sarokpontjainak a végrehajtását, és csak utólag kerítenek sor a parlamenti jóváhagyásra is, jogilag véglegesítve a szerződés egészét.

A politikai kockázata egy ilyen forgatókönyvnek, hogy ezzel kész helyzet elé állítják a törvényhozásokat, ami akár kellemetlen, végrehajtást megakasztó ellenvetéseket is szülhet még, de legalábbis konfrontatív helyzetet idézhet elő a politikai vezetés és a törvényhozás között.

A pillanatnyi vitákat megakasztó kérdések között amúgy olyan témák vannak, mint hogy az EU a halászatban hatéves átmeneti időt kér, hogy ez idő alatt fokozatosan lemondjon a brit felségvizeken fogott halállomány 25 százalékáról, amivel szemben London rövidebb átmeneti időt és nagyobb uniós halkészlet-átengedést követel. Egy másik kritikus téma a járványra válaszul létrejövő uniós helyreállítási alap, ami a maga 750 milliárd eurós keretével tetemes támogatást készül nyújtani a válságban megrokkant gazdasági szereplőknek, amit brit részről elfogadhatatlan mértékű állami támogatásnak tekintenek.