Sz. Bíró Zoltán történész úgy gondolja, hogy a hagyományosan erős szerb–orosz kapcsolatokból a szerb vezetés, amíg csak lehet, feltehetően megpróbálja kihozni a maximumot, legyen szó a gazdaságról, haditechnikáról, vagy épp a politikáról. Érdekes helyzet lesz azonban, amikor Szerbia esetleges EU-s felvétele kerül majd napirendre, ami nyilvánvalóan érzékenyen fog hatni Belgrád és Moszkva viszonyára, tette hozzá.
Emlékeztetett, Moszkva valamikor 2015-től, 2016-tól Macedónia, Montenegró és Szerbia esetében is a korábbiaknál sokkal látványosabb kísérletet tett arra, hogy
a Nyugat-Balkán után a legnyugatibb volt jugoszláv utódállamoktól keletre, délkeletre eső többi utódállam Nyugat-Európához való politikai, gazdasági és katonai integrációját fékezze,
vagy megakadályozza. Ennek a leglátványosabb momentuma 2016. októberében volt, amikor egy szabályos puccskísérletet próbált levezényelni Montenegróban azokkal az erőkkel szemben, amelyek az ország NATO-tagságát készítették elő és valósították meg, tette hozzá.
Érdekes és egyben kényes helyzet lesz, hogyha napirendre kerül Szerbia felvétele
– ismételte meg a történész–, hogy hogyan fogja Belgrád prolongálni a kapcsolatát Moszkvával, de szerinte ez egyelőre a távoli jövő kérdése.
A szakember úgy sejti továbbá, hogy Oroszország nem tett le, az ő irányítása mellett a Török Áramlat bővítéséről a Balkánon és Dél-Kelet-Európában. Hogy az érintett országok meglévő szállítási kapacitásainak kibővítésével, hatékony összekapcsolásával, ha nem is egy Déli Áramlatot, de egy olyan rendszert alakítson ki, amely lehetőséget ad Ukrajna déli irányból való megkerülését is.
Tehát Oroszországnak, a politikai szempontokon túl van egy közvetlen gazdasági érdekeltsége is, hogy az érintett országoknak lassítsa a csatlakozását Nyugat-Európához: mégpedig, hogy továbbra is aktív maradhasson a térségben, vagyis, hogy létrejöjjön az említett tranzitútvonal, amiben közreműködhet, magyarázta a történész.
Trump és Kína
Sz. Bíró Zoltán egy nagyon összetett viszonynak látja az Oroszország és az Egyesült államok közötti kapcsolatot. Mint fogalmazott, ennek összetettségét, bonyolultságát és nehezen elemezhetőségét jelentős részben Donald Trump amerikai elnök kiszámíthatatlansága adja.
"Nagyon zavaró az a körülmény, ahogy a nemzetközi politikában Trump – és nem csak Oroszország, hanem más vonatkozásokban is – fellép. Oroszország vonatkozásában nyilvánvalóan külön kockázatot jelent, hogy még mindig a világ nukleáris arzenáljának 45 százaléka orosz illetve amerikai kézben van", vagyis két olyan ország kapcsolatába beszél bele – olykor érthetetlen módon – az amerikai elnök, amelyek viszonyának alakulása közel sem erre a két országra van csak hatással, tette hozzá a szakember.
Abban pedig, hogy Washington és Moszkva sorra mondja föl a kétoldalú fegyverkorlátozási egyezményeket,
óriási szerepet játszik Kína megerősödése,
értett egyet az Oroszország-szakértő. A legutóbb felmondott INF-szerződés, amely a közepes és rövidebb hatótávolságú, szárazföldi indítású rakétákra vonatkozik, még 1987 decemberében született a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, egy olyan pillanatban, amikor Kína stratégiai- és rakétakészletei messze nem jelentettek olyan tényezőt, mit amit az utóbbi évben kezdenek el jelenti, magyarázta Sz. Bíró Zoltán.
Érdekes mód, Vlagyimir Putyin volt az, aki 2007, 2008 környékén nyilvánosan beszélt először arról, hogy az Oroszországi Föderációnak nagyon nehéz lesz továbbra is tartania magát az 1987-es közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták megsemmisítésre vonatkozó egyezményhez. Nem nevezett meg senkit, de nyilvánvaló, hogy Kína az egyike azoknak az új szereplőknek, akik nem érdekeltek abban, hogy a hidegháború idején létrejött bilaterális szerződések multilaterálissá, minden érintett, jelentős képességgel rendelkező országot bevonóvá váljanak – magyarázta a szakértő. – Nyilván Kína nem érdekelt ebben, úgyhogy nem alaptalan a feltételezés, hogy ennek a szerződésnek a jövőjét nem önmagában a két ország (Amerika és Oroszország) közti kapcsolat pecsételte meg, hanem Kína szerepének növekedése."
