A világjárványig azt gondoltuk, hogy velünk ilyen nem történhet, mert ez a szegény világokban szokott történni. A háborúról is azt gondoltuk, hogy ilyen nálunk nem lesz, mert mi a két világháborúból megtanultuk, hogy ilyet nem szabad többet csinálni. Mi történik a történelmünkkel?

Ezt a háborút végre nem mi kezdtük el, illetve mi nem sodródtunk bele. Az eddigi háborúkba igazából mindig csak belesodródtunk, mások kezdték, mi meg hűséges szövetségesek voltunk mindig, ezért belekerültünk minden háborúba, ami Európát érintette az elmúlt században. Ilyen értelemben a Covid igazi támadás volt az életünk ellen, én nagyobb támadásnak tartom, mint a háborút. Ez egy másfajta harc volt és másféleképpen kellett védekezni is, másféleképpen győztünk is. Legyőztük a Covidot a véleményem szerint. Nem biztos, hogy a betegséget, de mindaz, amit fölvetett, a felszínre hozott ez a világjárvány, olyan energiákat szabadított fel bennünk, ami elegendő volt arra, hogy az ember ebben a kiszolgáltatott helyzetben visszanyerje az emberi arcát, visszanyerje az emberi gondolkodását. Nőtt az összetartozásunk és megismertük azt, hogy mi mindenre vagyunk képesek akkor, amikor a baj ránk szakad. Mi, magyarok ebben ragyogóan vizsgáztunk, mindazok, akiknek ezt el kellett szenvedni és mindazok, akik igyekeztek könnyíteni az emberek számára ezt a szenvedést. Én két oldalról is láttam ezt a harcot, mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a tagja, a szociális és egyéb fölmerülő társadalmi kérdésekre adandó választ és mint kórháznak vezetője, a kórházat érintő helyzetekben a helytállást. Véleményem szerint ragyogóan vizsgáztunk. És ami a szomszédságunkban folyó háborúval kapcsolatos, mint nemzet, szintén ragyogóan vizsgáztunk, olyan irányítást kapott a nemzetünk, hogy ez nem a mi háborúnk és ebbe a háborúba lehetőleg nem szabad nekünk háborús félként belesodródni. Viszont a háború mindig sok megpróbáltatást hoz emberekre. A mi válaszunk, ami szintén egy irányított válasz, hogy ebben a helyzetben mindent meg kell tenni azokért, akiket ez a háború sújt. Mindegy, hogy melyik oldalt nézzük, az oroszokat vagy az ukránokat. Nekünk ezzel nem szabad foglalkozni. Az én papi lelkiismeretem is meg a teológiai képzettségem is azt sugallja, hogy nekünk ebben a helyzetben rá kell hagyni az Istenre az ítéletet, mint mindig egyébként. Ne akarjuk mi eldönteni azt, hogy ki a bűnös és ki az ártatlan. Itt nekünk egy feladatunk van, amit a magyar nép is magáévá tett, hogy mi szerepet vállalunk, részt veszünk az emberek segítésében.

Lehet azt mondani, hogy az ilyen tragédiákban van valami jó?

Én biztos vagyok benne, hogy istenszeretőknek minden a javára válik, ez is. Hiszen az élet nemcsak haladás, az életben vannak térdre rogyások is, az életben vannak elesések is, valamiképpen az ember józanodhat is. Ez az Isten nélküli világ egy sajátos gondolkodásmódot is kialakított. Az ember mintha Istennek gondolná magát. Mintha minden gond, baj fölé tudna kerekedni, mindent meg tudna oldani. Ezt még a kórházban is látom, amikor a hitetlen emberek szinte követelőzően jelentkeznek, hogy nekik bajuk van és tessék megoldani, mert önök a szakemberek, önök azok, akik erre esküdtek fel. Mintha az ember Isten lenne, a gyógyító. Régebben sokkal több volt az Istenre hagyatkozás az emberekben. Addig, amíg az istenhit, az istenkapcsolat az emberek életét jobban irányította, jobban meghatározta, az emberek sokkal több mindent az Istenre hagytak. Ez egy biztonságot jelentett az embereknek, hogy az Isten tenyerén van az életünk. Én gyerekkoromra emlékszem vissza, nagymamám hányszor mondta, mikor nyafogtam valamit, édeském, majd kialszod és reggelre jobb lesz. Ez is egy kifejezése annak, hogy nem szabad annyit foglalkozni azokkal a bajokkal, amik bennünket érnek. Nyilvánvaló, ha olyan súlyos a baj, akkor szakemberhez kell menni. De azt látom, hogy emberek a semmi gonddal, semmi bajjal is szinte követelőzően jelennek meg. A baj, a háború ebből a szempontból is lehet kijózanító, de én sokkal inkább azt látom, hogy az emberek kijózanodása azt jelenti, hogy milyen törékeny az életünk és milyen törékeny mindaz a világ, amit létrehozunk igyekezetünkkel, szorgalmunkkal, áldozatunkkal. Semmit nem tekinthetünk úgy, hogy ez biztos és semmi nem is érhet bennünket. Talán ez az üzenet eljut másokhoz. Azok pedig, akik segítenek, lelkileg gazdagodnak, hiszen mindig az gazdagszik, aki jót tesz, aki segít. És rájövünk arra, hogy bizony, aki bajban van, az csak a másik embertől kaphat igazi támogatást. Végeredményben a hitünk üzenete az, hogy az Isten általunk van jelen a világban, az Isten a mi emberi világunkba lépett bele. Éppen ha karácsonyra készülünk, a mi világunk gondját, baját vette magára, és pontosan a karácsony azt a választ akarja nekünk világossá és egyértelművé tenni, hogy mi is az, hogy az életünk ajándék, mi az, hogy egymással összetartozunk, vagyis nem magányos az ember, hanem közösségi lény, és akkor ha ebben az irányban tájékozódunk, akkor bizony, szinte csodával tudunk szembesülni, mert csodákat hozhat létre az emberi találkozás. És a baj bizony ezt a helyzetet hozza be a világunkba, ahol ha az emberek igazán egymás felé fordulnak, akkor döbbennek rá, hogy mennyivel többre vagyunk képesek, és bizony az igazi lehetőségünk ebben a világban az, amit a másik ember jelenthet.

Az Isten tenyerén levés egyenlő a sorsunkba való beletörődéssel, a küzdés feladásával?

Abszolút nem, hanem azt a fajta biztonságot és bizalmat, amit a szeretet is jelent a számunkra, hiszen mindegyikünknek arra van szüksége, hogy megtapasztalja, hogy őt szeretik. És pontosan ebben látom a szekularizált világ gondolkodásának a gyengéjét meg a nagy kísértését és nagy szemfényvesztését, hogy Isten a szeretet, Isten ugye Jahvé, aki van és a héber fogalom szerint a Jahvé, aki van, értünk, és pontosan az istenhit ezt jelenti, hogy az Isten szeret. Ennél nagyobb biztatás senkinek nincs. Ha az Isten azt mondja, hogy szeretlek és minden feltétlenül nélkül, és nekünk pontosan ezt kell megtanulni az Istentől, hogy egymásnak tudjuk mondani ezt a biztatást, mert valóban ez az életet jelenti. Akit szeretnek, az nincs egyedül. Akit nem szeretnek, az tántorog ebben a világban, magányos lett. Egzisztenciális árvaság. Az Isten tenyerén pontosan ezt jelenti, hogy én egy kivételezett ember vagyok. Kivételezett ember, mert az Isten szeret, tehát igazolja az én létemet, és ha egymással isteni hit szerint találkozunk. Jézusnak ez az üzenete, szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Sosem tudtam, mit kezdeni ezzel a mondattal, mint önmagadat. És még soha senki nem válaszolt nekem, se teológus, se filozófus, mert ez egy ingoványos terület, ha ezt akarjuk érteni. Jézus Krisztus ezt világosan feloldotta: szeressétek egymást! Nem azt mondja, mint magatokat, hanem magatoknál jobban, mert Jézus ezt üzeni. Jézus jobban szereti az embert önmagánál, ezért adta oda az életét is, hiszen akit szeretünk, annak olyanokat ígérgetünk, hogy érted mindent. A minden az az életünk. Tehát az Isten tenyerén ezt jelenti, ez biztonság, hogy valakivel így tartozom össze. Ez nem jelenti azt, hogy megoldódnak az összes problémáink, nem jelenti azt, hogy nem szenvedünk vereséget, azt jelenti, hogy azt, ami ebben a törékeny ideig tartó létünkben, amely időnek a határait sem mi határozzuk meg, ez az egyetlen lehetőség, nincs több. Aki ennél többet akar, nagyobb biztonságot akar, az naiv. Az ember jó esetben az Isten örök szeretetébe hullik és ebben áll az életünk folytatása. Ezért írtam édesanyám sírkövére: Ad az Isten otthont önmagában. És az én számomra ez az örök szeretet, és valamiképpen ezt elővételezzük a mindennapjainkban: ad az ember otthont a másiknak, hiszen egymás életét, egymás tenyerébe tette az Isten az életünket, egymásra bízta Isten az életünket.

Hogy lehet elválasztani az ember fejében a karácsonyt, ami az egyik legfontosabb ünnepünk, attól, hogy mindenhol válság van körülöttünk?

Nagyon nehéz elválasztani. Pontosan egyetlen lehetőség van, hogy próbáljuk megértetni az emberekkel ennek az ünnepnek az üzenetét. Az advent azt jelenti, hogy én abban a hitben élem a mindennapjaimat, hogy várom az Istent és hogy készülök a vele való találkozásra, aki eljön, és a karácsonyunk is ennek a függvénye. Egész Európának a karácsonya. És azért emlegetem az Európát, mert az Európa az egyetlen földrész, amely a kereszténységben született. Ebben a helyzetben, amiben Európa van, amely Európa ezt mondta, kereszténynek mondott Európa, sosem volt egészen keresztény, mert egészen nem tudunk kereszténnyé válni. Vágyainkban igen és nyilvánvaló tetteinkben egyre több valósulhat meg ebből aaz új életből, a kiút a sötétségből, mert igazából a sötétségből kell világosságra jutni vagy azt a fényt kell fölismerni, ami a sötétségben világít. Új világosság támad, és Jézus maga is mondja, én vagyok a világ világossága. És a fénynek a világban drámai a helyzete, mert hiszen a fény megjelenik a sötétségben, és akármekkora a sötétség, a picinyke fény is bizonyos értelemben győzedelmeskedik. De sosem teljes ez a győzelem. Még az isteni fénynek a győzelme is drámai ebben a világban, mert nem tudja teljes egészében legyőzni a sötétséget, megmarad a sötétség. Amikor karácsonyra készül Európa és karácsonyra készül Magyarország, akkor erre kell gondolnunk, hogy ebből a fényből mennyi jutott el az én agyamba, a gondolkodásomat mennyire határozza meg és a törekvéseinket mennyire motiválja ez, mert hiszen ez a fény a jézusi példa, és Jézus azért ott körüljárt és jót tett, és azért jött, hogy megmutassa nekünk az új életet. A karácsony nem egy rendszerváltoztatás, a karácsony az embernek a lassú átalakulását indítja el. Egyre többet sejtünk meg ebből az új életből, és ez azért nagyon fontos, mert mi itt egy olyan Európában élünk, amely megtagadta az Istent, amely Európa az egyházzal nem tud mit kezdeni, és ennek az Európának velünk, magyarokkal még külön is baja van, mert kisebbségi álláspontot képviselünk. Mi ez a kisebbségi álláspont? Pont a keresztény örökségünk, ez a kisebbség. Kisebbségbe szorult a keresztény értékrend, amire ráépült a megváltott világnak az élete, amit a Biblia így mond, hogy sziklára épített, nem homokra épített. Ez a keresztény örökség, a keresztény értékrend, a keresztény tanítás és a nemzettudat. A kettő együtt jeleníti meg ezt az örökséget, ami mi keresztény örökségnek mondunk, amely ezer éven át hordozza azt a fajta új világot, amely új világ a keresztény tanításra épült, amely tanításban Isten a szeretet Istene is. Erről is keveset beszélünk, hogy a kereszténység egyistenhitét a zsidó-kereszténységnek kell köszönnünk. A zsidó vallás megszüntette a sokistenhitet és a zsidó nép küldetése az egyistenhitnek a vallása és fönntartása, tudniillik a sok isten uralkodott az emberen. A sok isten rátelepült az emberre, féltünk az istenektől, mert ha rosszul ment a sorunk, akkor könyörögtünk hozzájuk, mert mindennek volt istene, a levegőnek, a víznek, a Napnak, a Holdnak, és amikor meg valami jó volt, akkor hálát kellett adni és köszönni kellett mindezt ezeknek az isteneknek, és ezzel szemben megszünteti az az új kinyilatkoztatás, amely Jézus várásában épült fel és Jézus Krisztus születésével érkezett el ebbe a világba, az egy Istenbe vetett hit, annak az Istennek a hite, aki a szeretet istene, tehát amiről már itt beszéltünk, hogy mit jelent a szeretet, mit jelent az ember létének az igazolása. És ez az Isten nem hálát vár az embertől, ez a szolga formájú Isten. Jézus azt mondja, nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Az őskeresztényeknél mondták: nézzétek, hogy szeretik egymást. És az, hogy szeretjük egymást, az nem szó, hiszen a hit cselekedetek nélkül halott, hanem ez, hogy szeretik egymást, azt jelentette, hogy ezt a szeretetet, az egymással való kapcsolatot, közösséget igazolja az áldozatkészségünk. Annyit ér a szavunk a szeretettel kapcsolatosan, amennyi áldozatot hozunk egymásért. Ez nem szó kérdése, ez tetteknek a világa, és az egyház lenne az a közösség, amely ezt az Isten országát jelenti ebben a világban, amely ezt az új gondolkodást jeleníti meg ebben a világban, ezt az új közösséget, új kapcsolatot, amelyben egymást szeretjük és a javát akarjuk és nem pedig a magunk útját járjuk, és ez a kapcsolat ereje a mi áldozatkészségünkben van. Ha igazán szeretjük egymást, akit szeretünk, azért örömmel hozunk áldozatot, sőt, ha igazán szeretjük, még kívánjuk is azt, hogy minél nagyobb áldozatokkal tudjuk ezt kifejezni, megmutatni. Ez az Európa mindezzel szemben egy szekularizált világot jelenít meg, Isten nélkülit, egyházelleneset, és akkor hogy adventez és hogy karácsonyoz mindezeknek az üzeneteknek a híján, ez mind csak egy eszme, egy idea. A kereszténység nem filozófia, a kereszténység Krisztus követése, a krisztusi életpéldának a megjelenítése az egyéni életünkben és a közösségi életünkben. Tehát most még adventben erre kell gondolni, hogy igenis, ezt a fajta életet akarjuk beengedni az életünkbe, az egyéni életünkbe, és a közösségi életünket ezáltal akarjuk megteremteni, és karácsonykor ennek örülünk, hogy igenis, itt van a minta, Isten értünk emberré lett, és a tanításával és a példájával megmutatja, hogy az életnek a lényege ebben foglaltatik össze: Jézus emberré lesz azért, hogy ez az új gondolkodás, ez az új világ, ami elérkezett hozzátok, az Isten országa, ezzel a mondattal fejezi ki Jézus és ennek egy feltétele van, át kell állítani az agyunkat és ezek szerint az értékek szerint gondolkodni és irányítani életünket, egyéni életünket, kapcsolatainkat és ezzel szemben az, amit ma eszményképként, hogy éld az életedet, individualizmus, sütögesd a pecsenyédet.

Ha elkezdjük követni Jézus példáját, akkor hamar oda jutunk, hogy nekünk jót kell tenni még azokkal is, akik velünk rosszat tesznek.

Természetesen.

Ez egy zötyögős út, ezt nehéz.

Ha a háborúról is beszéltünk, akkor itt van az igazi válasz. Jézus mit mond? Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Erről a békéről nem úgy kell gondolkodni, mint ahogy mi, emberek szoktunk. Én fiatal pap koromban amikor a békepapi mozgalom megalapítójának a templomába kerültem, amikor bemutatkozó látogatásra mentem Horváth Richárdhoz, azt mondta, nagy embert csinálok belőled, ha belépsz a mozgalomba. És én akkor annyit mondtam, én ebbe a mozgalomba nem óhajtok belépni, mert egy pap vagy a krisztusi békéért tevékenykedik, vagy ne is beszéljen békéről. Mi az, hogy békeharc? Hogy lehet harccal békét teremteni? Maximum háborút lehet megállítani és lehet békeszerződést kötni, ami addig tart, amíg valaki meg nem szegi megint. Krisztus békéje egész más. Ezt az üzenetet kellene magunkévá tenni. A mi miniszterelnökünk, amikor a háborúval kapcsolatosan megnyilatkozott, akkor mondta ezt a nagyon fontos üzenetet, hogy mi ebbe a háborúba nem óhajtunk belekeveredni, de mindent megteszünk a bajba jutottakért. Ennyi a lehetősége egy embernek, illetve, ha a krisztusi békét is beengedjük a gondolatvilágunkba, egy keresztény embernek ezt a lépést meg kell tennie, hogy nem különböző emberi ötletek szerint próbál a békével foglalkozni, hanem a Krisztusra figyel oda. És mit mond Krisztus? A rosszat nem lehet legyőzni rosszal, mert aki a rosszra rosszal válaszol, az háborút kezd és háborút tart fent. Tehát egészen más úton lehet a békéhez eljutni. Jézus azt mondja, hogy a rosszat csak a jóval lehet legyőzni. Békét csak úgy lehet teremteni, hogy én a veszekedést, a harcot nem vagyok hajlandó részvételemmel állandósítani abban a reményben, hátha lesz békeszünet, hanem valóban nem veszünk részt ebben a harcban, és ha egyszer belátná az emberiség ezt, hogy nincs más út, akkor talán valami változna. De a mindennapi életünkre is le lehet ám ezt vetíteni. Amikor egymással bajunk van, akkor az esetek többségében a komoly dolgoknál egyetlen megoldás van: megbocsátás. Mert ha nekem bajom van a másik emberrel, akkor mindegyik mondhatja a magáét, mondjuk is, és ebből nem lesz még béke, ebből még nem lesz kiegyezés, nem lesz még közös. Komoly dolgok esetében minden esetben egy megoldás van, hogy az ember lelkileg fölnő arra, hogy tud megbocsátani, és azt mondja, a megbocsátás teremti meg azt a lehetőséget, hogy nem veszélyezteti a mi kapcsolatunkat a rossz gondolatunk, a rossz érzésünk. Ami sokféleképpen tud megjelenni emberi életünkben és meg tudja rontani a mi emberi kapcsolatainkat, ezek az esetek többségében szerzés, önérvényesítés, uralom, fölülkerekedés. Ezek azok, amik ezeket az ellentéteket hozzák, eljutni odáig, hogy mindegyikünk élje a maga életét és ne irigyelje, ha a másiknak valamije van és tudjon együttérezni azzal, aki bajban van, azzal is, akinek kevesebbje van, mint nekem. Persze általában ez az egyszerűbb, mert ilyenkor az ember úgy gondolja, ha ezek felé az emberek felé odafordulok, lehajolok, akkor én növekedem. Egyébként így is van. Amikor az ember jót tesz, ő maga is jó lesz, jobb lesz, de valóban, a béke akkor jelenti az igazi kihívást, amikor én vagyok a rosszabbik oldalon, és ilyenkor a másiknak a jóakaratára vagyok bízva. Tehát nincs más válasz, mint Jézus válasza: még az ellenségeiteket is szeressétek, mert egy kiút van az egymással való hadakozásainkból, ha abbahagyjuk a rosszat és tudunk megbocsátani, avagy a rosszat nem viszonozzuk rosszal. Jézus is ezt tette. Jézus ezt az igazságot hirdette, de belehalt, megölték. De ettől függetlenül a jézusi igazság az igazság, még ha bele is halt Jézus ebbe az igazságba, ez nem azt jelenti, hogy akkor én megmenekülök ezektől a helyzetektől. Én abba belehalhatok, de amikor az ember eljut odáig, inkább meghalok, minthogy rosszat tegyek a másiknak, akkor ez azt jelenti, hogy győzött az igazság. Igaz, hogy az én vérem által. Itt van a vértanúknak a nagysága. A vértanúk voltak ezért az őskeresztények idején a kereszténység vetőmagjai, mert ők legyőzhetetlenek, és ma is áll ez az igazság. Inkább meghalok, minthogy verekedjek. A verekedő személet addig érvényes, amíg nem jön egy erősebb, nem jön egy nagyobb. Akkor hogy bízhatnánk a békét erre az egyenlőtlen harcra, hiszen általában akkor fejeződik be, amikor legyőznek valakit. Mi annyit tudunk tenni, hogy segítjük a bajban lévőket. Egy ország is, jelen esetben itt az ukrán–orosz háborúban Magyarország annyit tud tenni, hogy a bajban lévőknek segít. Nincs több lehetőségünk. Az nem lehetőség, hogy egyik oldalra odaállunk, hogy tudja legyőzni a másikat. Én ebben látom ennek a háborúnak a tragédiáját. Egyik oldalon halljuk a felhívásokat, hogy imádkozzunk a békéért, a másik oldalon meg gyűjtjük a fegyvereket, hogy egyik legyen erősebb a másiknál, aztán végezze ki. Én nem kívánom az oroszok győzelmét, én nem kívánom az ukránok győzelmét, én azt szeretném, ha mind a ketten győznének, elsősorban önmagukon. Mindenkinek önmagát kell előbb legyőzni, és ha ez a folyamat meg tudja érinteni a józan emberek szívét, gondolkodását, akkor van remény.

Nem háborús országokban is válság van a háború miatt. Negyvenszázalékos élelmiszerinfláció, húszszázalékos általános infláció, lecsavartuk a fűtést. A karácsony ünnepén lehet valamit spórolni?

Nem. Az egy más dolog, hogy hogy akarom kifejezni azt az örömöt, ami karácsonykor érkezik Isten ajándékaként. Az ajándék maga az Isten, az az Isten, aki mindenkit szeret, minden embert, az ellenségemet is.

Ezt nehéz földolgozni. Miért szereti az ellenségemet, akit én gyűlölök?

Azért, mert ő is ember. Azért, mert én gyűlölöm, attól az Isten nem gyűlöli. Egyetlen dologra kellene gondolni akkor is, ha nincs háború karácsonykor. Én is visszaemlékezem a II. világháború utáni karácsonyokra, nem is tudom, hogy kaptam-e valaha ajándékot. Viszont éltem egy boldog családban, egy szerető családi közösségben, és karácsonykor ezt köszöntük meg, hogy mi vagyunk egymásnak és összetartozunk és szeretjük egymást. Aztán, ha van mód, akkor valamit adunk a másiknak, mert ilyen gyengék vagyunk mi, emberek, hogy eszközökre van szükségünk ahhoz, hogy elhiggye az a másik, hogy én szeretem. De el kellene oda jutni, hogy áldozat nélkül is megérti az a másik ember, hogy jó, hogy összetartozunk. Nem akarunk egymásnak rosszat, csak jót akarunk, mit akarunk ennél nagyobb ajándékot? Ezt jelenti a karácsony, Isten ezt hozta ide el, következésképpen sokkal, de sokkal egyszerűbben kellene ezeket a nagy ünnepeket ünnepelni, a lényeget kellene ezeken a nagy eseményeken megjeleníteni. Az ajándékok eszközök. Az ajándékokat hívjuk segítségül, hogy elhitessük azzal a másikkal, hogy látod, én még ajándékot is vettem neked.

Áldozatot hoztam, pénzemet költöttem.

Igen, mennyire szeretlek, és gondoljunk vissza a gyerekekre. Most is elhalmozzák, ahol lehet, a gyerekeket ajándékkal, és örül a gyerek neki, aztán másnap már félredobja, mert már megint egy másik tetszene neki. És ebből látszik az, hogy ezekkel nem lehet megvásárolni az emberi kapcsolatokat. Ezeknek örülünk, és ha elkezdünk gondolkodni, akkor rájövünk arra, hogy nem az a döntő, amit adott, hanem az a döntő, ahogy velem kapcsolatban van, ahogy vele összetartozom, és kész. Emberi kapcsolataink csődje, hogy szeretetet ígérünk egymásnak, aztán bocsánat, becsapjuk egymást. Minden emberi kapcsolat lényege belőlem indul ki, és ez minden emberre igaz. Azon dől el minden emberi kapcsolat, hogy én hogy gondolkodom rólad és a másik hogy gondolkodik rólam, és ez a legtermészetesebb, nem az, hogy most meghatározom a másiknak, hogy én mit várok tőle és hogy gondolkodjon felőlem. Mindenki úgy gondolkodik, ahogy akar, ezt nem lehet előírni. A szeretetet nem lehet előírni. Az emberi kapcsolatok rendszerét nem lehet előírni, legfeljebb vannak bizonyos törvények, előírások, amiket érdemes betartani, mert az a józan kereteket jelenti, de ezek csak keretek.

De most próbáljuk meg szeretni azokat is, hátha sikerül, akiket eddig nem szerettünk?

Mindenképpen. Minimum annyi, vigyázzunk, a szeretet nem azt jelenti, hogy ölelgetem. Egyszerűen azt jelenti, hogy nem akarok neki rosszat. Kész, ez a szeretetnek a minimál foka, hogy nem akarok rosszat senkinek és nem akarok a másik kárára érvényesülni. Nem akarok a másik ellenében előbbre jutni. Ezzel kezdődik. Ez már az ellenségszeretetnek, mi azt mondanánk, hogy a csúcsa? Nem, ez a minimálfoka.

Karácsony úgyis a fogadalmak ideje, akkor fogadjuk meg.

Fogadjuk meg! Fogadjuk, meg, hogy senkinek nem akarok rosszat. Már nagy lépést tettünk a normális élet felé, az emberi kapcsolatok világa felé, és utána jöhet a következő lépés, hogy minél több olyat teszek, aminek a másik örül, de nem azért, mert meg akarom venni, nem azért, hogy na, a szolgálatomba akarom állítani. Megvan már a hátsó gondolatom, mikor az ajándékot kitalálta, már akkor megvan esetleg, nem, nem, hanem valóban, nem akarok rosszat senkinek, első lépés. Második lépés: minél inkább törekszem arra, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, hogy az a másiknak öröm legyen. Egyszer kérdezték tőlem, hogy kik a szentek? A szentek azok, akikkel jó együtt lenni. Egyszerűen erről szól. A szentek azok, akiktől nem kell félnem, hogy rosszat akarnak nekem. Ennél nagyobb öröm és boldogság nincs, tehát íme, megvannak a lépések. Utána már az ember találékonysága, az ember fantáziája, az embernek az ötletei jönnek elő. Ezt mint máltai tapasztaltam a bajban. A bajban látjuk meg, hogy igazából a másik ember mitől szenved és mire van szüksége, és a bajban látjuk meg azt, hogy én mire vagyok képes. Erre nem lehet fölkészülni. A helyzet, az mindig pillanatnyi, és a kérdés azon múlik, hogy abban a pillanatnyi helyzetben én tudtam-e reagálni. Milliószor kérdezték tőlem évekkel ezelőtt a kelet-németek befogadásakor, hogy mit gondoltam? Mondom, hála Istennek, nem gondolkodtam. Ha gondolkodtam volna, akkor nem csinálok semmit. Őrültség volt, ha belegondolok. Tehát ezek azok a helyzetek, amikor az ember látja a gondot, látja a bajt és valami olyat tesz, mint amikor nem magára gondol, hanem azokra, akik bajban vannak és kész. És milyen érdekes, akkor a politika, nem a keresztények, nem a püspökök, nem a papok, nem a hivatalos egyházi emberek, hanem a politikusok mondták, hogy ez csoda volt. A csoda pedig isteni keresztény fogalom vagy vallási fogalom. A csoda akkor valósul meg vallási megfogalmazás szerint, amikor az ember megteszi, amit csak ő tehet meg, akkor az Isten is hozzáteszi a magáét. Erről szól minden. Most ha mindig mindent végig akarunk gondolni, akkor semmit sem csinálunk. Az élet feladatokat hoz, ezért tartozik hozzá az élethez a kockázatvállalás. Nem vállalunk kockázatot, mert a piti életünket akarjuk biztosítani és féltjük. Hát gondoljunk csak arra, itt van két autó, összekoccan és menekülnek el az emberek, nehogy valamelyiknek tanúskodnia kelljen. Nem ártom bele magam semmibe. Bizony, bele kell ártani magunkat a baj tengerébe, bele kell merészkedni. Ezt a hajléktalanokkal kapcsolatban látom. Általában az emberek elkerülik őket, és nekem az egyik hajléktalan azt mondta, Imre atya, nekem a legnagyobb ajándék, hogy nevemen szólít. Kész! Közünk van egymáshoz. Az összes többi ehhez képest nulla! Persze, hogy a nyomorultnak adni kell enni, ha nincs neki, meg segíteni kell, de ezeknek az embereknek is arra van szükségük, hogy valaki ne átnézzen rajtuk, ne elmenjen mellettük vagy dühösen nézzen oda, hogy már megint mit akarnak, hanem egyszerűen az ember oda tud fordulni és kiderül, hogy csak pont erre az odafordulásra van szüksége, semmi többre.