A szeptemberben kezdődött évadtól már állandó, ötéves ciklusra szóló megbízatással vezetheti a Vígszínházat, azelőtt volt egy csonka periódus, ami másfél évre szólt. Ez tehát egy üzemszerűen tervezhető, klasszikus igazgatói ciklus?

Igen, de abban a másfél évben is hosszú távú terveket kellett szőni, hiszen ez volt a feladatom. Nyilván pszichésen zavaró volt, morálisan pedig kérdőjeles: hogyan építsek társulatot hosszú távon, hogyan bízzak meg valakit bármivel úgy, hogy közben azt mondom, nem biztos, hogy én itt leszek, de rád számítok. Ez egy nem létező szóösszetétel, ez egy nem létező mondat. Most a lehetőség adott arra, hogy hosszú távon miket szeretnék. Szeretném például, hogy kiszámítható legyen a színház működése ebben a kiszámíthatatlan időszakban is.

A szakmai bizottság egyhangúlag támogatta az igazgatói pályázatot, az évadnyitó sajtótájékoztatón az egyik oldalán ott ült Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár, a másik oldalán pedig Karácsony Gergely főpolgármester, és mindketten határozottan és egyértelműen a támogatásukról biztosították. Ezek azért színházi berkekben nem elhanyagolható üzenettel bírnak.

Nagyon fontos volt számomra az a tény, hogy mindketten ott voltak. A színházi törvény szerint a Vígszínház épülete a fővároshoz tartozik, a működésünkhöz a pénzt a viszont a minisztérium biztosítja.

De fővárosi tulajdonú a színház?

Igen, épp ezen az évadnyitón jöttem rá, hogy amit én nagyon fontosnak tartok, sőt, évtizedek óta ugyanazt hajtogatom, hogy a dolgom az: ne ezeknek a törésvonalaknak a mentén éljem az életemet. Én Rudolf Péterként azt gondolom, hogy a szakmámnak az a dolga, hogy olyan fontos dolgokról beszéljen, amelyek karcosak. Teljesen független attól, hogy ki hova szavaz, mert az emberről beszélünk, annak a gyengéiről, és ez a pillanat, amikor ott ült főpolgármester és államtitkár úr, én meg ott ülhettem középen, akkor ez valahogy lefedte az általam elképzelt pozíciót is.

Az, hogy a színház egy politikán kívül álló dolog, hogy leginkább csak rendezői bal és rendezői jobb van, egy szép gondolat, de nem naiv vagy illuzórikus gondolat?

Felvállalom, de nyilván naivának tűnök, és közben mégis elviselhetetlennek gondolom, látom, érzem ezt a helyzetet, és szerintem ezzel nagyon sokan így vannak. Nyilván az a gond, ha te valamit másképp gondolsz, annak egzisztenciális következményei vannak. Lételemem a vita, és azt gondolom, hogy a beszélgetésből és az ütközésekből tudnak jobb dolgok születni. A színházcsinálás és egy darab is akkor izgalmas, sőt, egy jelenet csak akkor működik, ha ütközések vannak benne, ha szándékok egymásnak feszülnek. A világot sokkal összetettebbnek látom, minthogy a törésvonalak mentén én besorolódjak valamelyik irányba, és onnantól kezdve úgy nézzek egy másik emberre, hogy vele automatikusan szemben állok. Ügyek vannak, az ügyek mentén pedig az ember megfogalmazza, amit gondol.

Nagyon gyorsan politikai felhangot kapnak ezek a dolgok. Emlékszünk arra, hogy volt a kormány és a főváros között egy megállapodás, amikor néhány színház átkerült fővárosi fenntartásba, a Vígszínház maradt a középúton, közös fenntartásban. Amikor ez a megállapodás megszületett, sokak szerint hivatalos pecsét került arra a színházi, kulturális megosztottságra, amivel együtt élünk most már jó ideje.

Én mást nem tehetek, minthogy ezen keretek között működöm.

Hát működik a Vígszínház.

Működik a Vígszínház. Épp ez a kép mutatja, hogy végül is lehetséges így dolgozni. Jobban szeretném, ha ez nem így lenne, jobban szeretném, ha egy színházi szervezet lenne. Olyan sokszor mondtam el, hogy azt érzem, nevetségessé válok. Mantrázom ezt, hogy mindig több közünk kell legyen egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz, közben tudom, hogy ez egy kis ország.

Érdemes talán ezt mantrázni, mert minthogyha nem hallanánk meg?

Igen, bár félek, hogy kicsit unalmas vagyok, de nem tehetek mást, hiszen a helyzet nem változik. Több közünk kell legyen egymáshoz nekünk szakmabélieknek mindig, mint bármelyik politikai erőnek.

Beszéljünk az évadról. Igencsak sajátos még a mostani is, hiszen a pandémia miatt egymásra torlódtak bemutatók, sőt, volt olyan, például a Bella Figura vagy A kő című darab, aminek volt egy streamelt online bemutatója, és aztán csak később, a mostani évadban került közönség elé. Még mindig hibrid színházcsinálásban kell gondolkozni?

December 31-ig meg kellett csinálnom kilenc bemutatót. A Kabarét eljuttattuk a Margitszigetre, ami nagyon hasznos volt, mert abból levontuk a következtetéseket, és hozzá tudtunk nyúlni a darabhoz. Ami még fontos volt, hogy nagy örömünkre a pandémia ellenére nézők előtt játszhattunk. Londonban szokás egyébként, hogy az előadásokat a bemutató előtt elviszik Manchesterbe, a közönséggel való találkozás tapasztalatait aztán Londonban leszűrik. A Bella Figuránál és A kőnél is azt éreztem annak idején, hogy sokkal fontosabb, hogy bejárjuk azt a színházi utat, amit egy színésznek, egy csapatnak be kell járnia. Legyen egy kitűzött időpont, az olvasópróbától jussunk el a végeredményig, és ez a végeredmény volt akkor ez a streamelt helyzet, aminek ismerjük jól a hátulütőjét, de közben mégis nagyon fontos időszaka volt a színháznak, és így tudtunk egyáltalán teljesíteni.

Felborult a világ.

Fölborult, de annak ellenére, hogy jöttek a hírek az újabb hullámról, még így sem állt le a színház, még így is vannak bérleteseink, akikre meg az ember nem tud másképp gondolni, mint csodálattal. Ők egy tervezhetetlen világban vásárolnak bérletet, ami maga a tervezettség. Ők ehhez a színházhoz kötődnek és ezeket az előadásokat, ha esik, ha fúj, meg fogják nézni. Nyilván nem annyi bérletesünk van, mint volt békeidőben, de most az a legfontosabb, hogy helyreálljon a rend, és mi úgy hirdethessünk bérletet, ahogy sok évvel ezelőtt még lehetett. A bemutatók, amik meg most készültek, azok is terhelve voltak, mert állandó beugrásokkal kellett megszakítani a munkafolyamatot. Az egész szakma a feltorlódó premierekkel harcol. Én hiszek az orvosoknak, most abban reménykedem, hogy ez talán a lecsengése ennek az egész abszurd helyzetnek, amivel együtt élünk.

Fellapoztam a Vígszínház évados füzetét, és abban az látszik, hogy a második évadra nem terveztek bemutatót.

Ott kivártunk, de hamarosan hivatalossá válik.

Lesz, csak ez még nincs meghirdetve?

Lesz, a bérletrendszert kell visszaállítanunk, és aztán ezeknek az előadásoknak össze is kell érniük. Akármilyen elszánt munka előzte meg, a nézőkkel való találkozás igenis rendez még. Össze kell érjen, meg otthon kell érezze magát az ember, ezt csak egy bizonyos előadásszám tudja megszülni. Időt kell adnunk a bemutatóknak. Most decemberben Csehovtól volt a Sirály, előtte ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte a Szerelmek városát. Békeidőben ilyenkor az ember úgy rakja össze a műsortervet, hogy az első hónapban négyet-ötöt tudjon menni, hogy összeérjen az előadás. Most ezeknek a ritmusába is beleszól a pandémia. Nemcsak én panaszkodom, az egész szakma, minden repertoárt játszó színház. Szerettem volna időt adni, hogy ezeket be tudjuk illeszteni a programunkba, és ezért is toltam el az évad második felének a bemutatóit. Ezek most még nem publikusak, de hamarosan az lesz.

Meg lehet azt röviden fogalmazni, hogy milyen Vígszínházat szeretne Rudolf Péter? A pályázatának a címe úgy szólt, hogy polgári népszínház. Ez mit is jelent? Műfaji sokszínűséget leginkább?

Nekünk nagyon jó, ha a néző mindenevő, ha egyszerre kíváncsi egy ilyen speciális Csehov-előadásra, ahol David Doiasvili egy másik színházi világból érkezve új impulzusokkal, új energiákkal tölti fel.

Merthogy formabontó és izgalmas előadás:

Lehet nekünk bármilyen szándékunk, ha az nem találkozik a néző igényével. Akkor nyilván le kell vonni a következtetéseket, bár, ha polgári népszínházról beszélek és így végiggondolom az évadot, akkor megfeleltünk ezeknek az elvárásoknak. Ez még a látogatottságra is igaz, bár most is érezhető a félelem, hogy megveszik az emberek a jegyet, de a 15 százalékuk nem mer eljönni. Ezek azonban összességében biztató számok. Az öreg hölgy látogatása egy egész társulatot megmozgató, nagyon fontos morális kérdéseket boncolgató előadás, nincs benne a bérletrendszerben és mégis 80-90 százalékos házzal tudjuk játszani. Ezután ifjabb Vidnyánszky Attila rendezése, amelynek pedig az izgalma az, hogy egy kőszínházi professzionalista keretek között megszületik egy szellemiségében a Trafóban vagy a Jurányiban létrehozható előadás. És a Kabaré a maga örökösen fontos kérdésfelvetésével, Béres Attila professzionalista rendezésében szintén vonzotta a nézőket. Ezt a sokszínűséget meg kell tartanunk. A kortárs évad nyilván bizonyos értelemben behatárolt, de nagyon fontosnak éreztük, ránézve a pesti színházi egyébként nagyon dús és izgalmas havi műsorára, hogy a klasszikusok és a régen futó előadások mellett karcos, de szórakoztató formában beszéljünk a mai, minket izgató kérdésekről.

Hagyomány a Vígszínházban, hogy azért kortárs magyar szerzők is szerepeltek.

Ez nagyon fontos! A házi színpadunkon bemutattuk A rendes lányokcsendben sírnakot Durica Katarina regényéből készült adaptációt Paczolay Béla rendezésében, Vörös Robi rendezte a Csáth és démonait, és most Dino Benjamin egy kortárs darabot rendezett, Fesztbaum Béla már megszületett máshol, de itt most egy újra otthonra nyert és saját maga által összeállított Molnár Ferenc-cikkekből egy nagyon izgalmas színházi előadást. Visszahoztuk a Pentheszileiát, megy A Vándorkutya, ami két kortárs, Pass Andi és Kincses Réka rendezése. Az nem matematikai kérdés, nem gazdasági kérdés, hogy kortárs magyar szerzők munkáit színre visszük.

De nyilván ez kockázat.

Kockázat, persze.

Ha megnézzük a Vígszínház történetét, olyan házi szerzői voltak Molnár Ferenc mellett, mint Szomory vagy Bródy Sándor. Volt egy megrendelői szerepe is a színháznak. Például Szakonyi Károly az Adáshibát, a Vígszínház, sőt, Várkonyi Zoltán megrendelésére írta. Úgy szólt akkor a felkérés, hogy kellene egy színdarab Bulla Elmának és Páger Antalnak.

Itt térhetünk rá a hosszabb távú tervezésre és arra, hogy mennyire más öt évben gondolkodni. Egy író beszippantása hosszabb munka, aki nem úgy általában jár az előadásokra, hanem ott él abban a közegben, ismeri a színészeket, lázba hozzák színészek. Azért Spiró György Honderűje folyamatosan a streamelésen is sikert ért el és folyamatosan játsszuk most is. Ez egy nagyon fontos része a következő öt évnek, hogy megtaláljuk a házi szerzőket, amiben van kockázat természetesen. Minden ősbemutató kockázat, ugyanakkor egy csodálatos szabadság, hogy onnantól kezdve te határozod meg, hogy ez a darab a te szemszögedből ma mit jelent, mik a keretek, amelyek között mozog. Egyfelől kockázat, másfelől meg a színházcsinálás mámora, emiatt szeretnénk hosszú távon megbízni fiatal és nagy, színházhoz beszippantandó írókat arra, hogy írjanak a Vígszínháznak, ez alapvető cél.

Annyit emlegettük ezt a kockázatot, és ennek kapcsán nekem az jutott eszembe, hogy a Vígszínház mégiscsak Budapest egyik legnagyobb színháza, estéről estére mintegy 1600 embert kell leültetni a színházba. Ez egy nagyon nagy hajó, amit nagyon óvatosan lehet csak navigálni. Az előző igazgató, Eszenyi Enikő próbált új vitorlákat bontani ezen a hajón, hívott olyan rendezőket, akik talán a hagyományos vígszínházi ízléstől különböző világot képviseltek. A másik oldalon ott vannak a bérletesek, akik akár generációról generációra öröklődő bérletes helyekkel kötődnek a klasszikus Vígszínházhoz is. Egyensúlyozni kell igazgatóként a nagyon sokféle ízlés, elvárás, vígszínházi hagyomány között?

Ez végig egy lavírozás lesz, ez benne a szép. Rendezett Paczolay Béla nálunk, akinek van színházrendezői múltja, de nagyon jól illeszkedik az ő ízlése, színészvezetése a vígszínházi életünkhöz. Ifjabb Vidnyánszky Attila Marton László növendékeként integrálódott akkor az Eszenyi Enikő által vezetett Vígszínházba, és végül egy kortárs darabot hozott létre. Amikor arról beszélünk, hogy kellenek a kortárs szerzők, azért ne felejtsük el, hogy A szerelmek városa egy új zenés anyag, és amikor beszélünk Szakonyiról, Csurkáról, Szép Ernőről, Szomoryról, azért azt se felejtsük, hogy Marton László pedig egy egész műfajban teremtett folyamatosan kortárs magyarokat. A legendás A padlás vagy a Dzsungel könyve, a Pál utcai fiúk, ezeknél a daraboknál nem tudott olyan éles járványhelyzet lenni, hogy ne játsszuk. Nyilván a nagy cím nagyon fontos. Az öreg hölgy látogatása egy vígszínházi nagy cím. A Sirály is egy nagy cím. A Kabaré is egy nagy cím. Az a kérdés, hogy mi történik utána, hogy ez hogyan szippantja be a nézőt és hogy elég kíváncsivá tettük-e. És most azt érzem magamon is, hogy egy ilyen elgyötört időszak alatt nagyon szeretnék kicsit felszabadultan röhögni. A Vígszínházban meg kell találnunk azokat a minőségi és méltóságteljes vígjátékokat, amelyek profin elkészítve nagy színésznevekkel be tudják szippantani a nézőt. És ha ez a néző közben jön a vállalkozásainkra is, akkor dolgozunk jól.

Legyen átjárás?

Ez a lényeg, kapcsolódjanak az emberek a színházhoz. Azt el kell mondjam, hogy nyolcvan százalékos házzal mentünk novemberben, ami azért ez óriási dolog. Ez egy átlag természetesen, ebben benne van a Pál utcai fiúk telt háza és benne vannak foghíjas előadások is.

Az mindig fontos szempont az estéről estére megtöltött nézőtér? Az igazgatónak fél szemmel a jegypénztárra kell figyelnie?

Mind a két szemével oda kell figyelni. Amikor az ember évadtervet csinál, akkor tudja, hogy vállal rizikót, de ezt a rizikót érdemes vállalni, azért alapvetően mégiscsak arról szól ez az egész, hogy szóljunk az adófizetőkhöz, akiknek a pénzén mi működünk, hozzájuk beszéljünk és röhögtessünk is, meg is rázzunk, és ami minket izgat, arról beszéljünk. Szerintem színházat csak úgy érdemes csinálni, ha az ember lázba jön. Amikor kimegy a Vígszínházból, kimegy a Pesti Színházból, akkor az ne egy illékony pillanat legyen, hanem beszélgessünk tovább arról, hogy mi történt. Ezek közhelyek, elismerem. Ki az, aki nem ezt mondja, de ezeket nem szabad elfelejteni. Vannak bizonyos típusú közhelyek, amiket az embernek nagyon komolyan kell vennie és nem söpörheti félre az üzemmenet. Tudni kell, hogy minek örülsz, mi az a pont, ameddig eljut egy előadás, és ha szerencsés vagy, akkor túl is szárnyalja az általad elképzelt előadásszámot, ha meg nem, akkor meg le kell vonnod a következtetéseket.

A finanszírozást tekintve kiszámítható és biztonságos a Vígszínház működése? Molnár Gál Péter, egy manapság már számos okból kevésbé emlegetett és idézett színikritikus írta szerintem találóan, hogy a színház voltaképpen az államháztartás fényűzése. Nem tudom, most mennyire élünk fényűző időket?

Először is szögezzük le, amiről már az elején is beszélgettünk: a megosztottságról, a szorongásainkról és a frusztrációnkról. Bár a beszélgetés elején nem használtam ezt a szót, de ennek a legszörnyűbb következménye a folyamatos frusztráció. Ugyan gyógyíthatjuk magunkat a színházcsinálás közben, de azért a sok felkavaró vagy szomorú vagy néha lemondó mondat után azért egyvalamit szögezzünk le: az egy csoda, ami ebben az országban jelenleg színházba járás szintjén történik, tehát hogy a nézők vágynak erre, a mi mániánkra, és hogy ilyen sokszínű. Igen, ehhez kell az állami támogatás. Hogy ez milyen léptékű, hogy mennyi legyen ebből a piac és mennyi az, ami mögött ott kell hogy álljon a költségvetés, az nyilván lehet viták tárgya. A tao létrehozott egy sztahanovista helyzetet, hogy viszonylag kiszámítható dolog volt, ha X mennyiségű nézőt leültettél, azután járt pénz, közben vele járt nagyon sok kiskapu, ami érthetően engem is irritált. Aki tisztességgel csinálta, az döbbenten nézte, hogy ezeken a kiskapukon milyen sok pénz folyik ki, tehát értettem a felzúdulást a tao ellen, közben meg fura mód mégiscsak volt egy kiszámíthatósága. Nem biztos, hogy a műsorterv szerkesztésénél jót tesz, ha ennyire kiszolgáltatottan arra a bizonyos 80 százalékra spekulálsz. Mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert megkapjuk tulajdonképpen azt az összeget, amit az utolsó tao-évnél megkapott a Vígszínház. Ez egy biztonságos működést eredményez, egyelőre működünk, ezt köszönhetjük most az államnak.

Bármilyen ügyek is voltak Marton Lászlóval kapcsolatosan, az ő munkássága, az ő öröksége ott van a falakon belül, ahogy ott van, mondjuk, Várkonyi Zoltáné, Kapás Dezsőé vagy Horvayé. Ezek az örökségek továbbvihetők? És tovább is kell vinni?

Nagyon erősen. Ez egy 125 éves intézmény, ahol az egyik legfontosabb tételmondat, hogy senki nem mondhatja magáról, hogy én vagyok a Vígszínház. Mi vagyunk a Vígszínház, ez a mi mostani jelenünk. Ebben, amikor a társulat szót használom, a díszítőket, a bérszámfejtőket és mindenkit értek rajta, itt van 270 ember a vendégekkel együtt mi vagyunk a Vígszínház. Ennek van egy múltja, a falakból árad, az irodám falán ott vannak régi előadások, nagy nevek, nagy pillanatok megörökítve, és ez a lényege a Vígszínháznak. Csinálunk is egy fikciós elemekkel tarkított dokumentumfilmet ezzel kapcsolatban. Végigmegyünk ezen a 125 éven, amennyire ez lehetséges.

Ez már készül?

Igen, forgatjuk, csináljuk. Marton Lászlónak valami egészen különös érzéke volt ahhoz, hogy a Vígszínháznak hány embert kell leültetnie. Azért, ha megnézzük A Pál utcai fiúkat, A padlást vagy akár a sok éve menő a Játék a kastélyban Molnár Ferenc-rendezését. Tanár úr volt az, aki útjára engedte ezt a sok-sok színész-rendezőt. Ez nem volt ilyen evidencia. Annak idején még egy éles helyzet is volt, ha jól tudom Várkonyi és Latinovits között, hogy ő rendezzen-e vagy ne. Volt egy elkezdett, majd különös okokból hamvába holt Darvas Iván-rendezés. A tanár úr volt az, akinél egyszer csak evidencia lett, hogy A dühöngő ifjúságot én megrendezhettem, Enikő a West Side Storyt, Alföldi Robi a Trisztán és Izoldát, Hegedűs D. Géza A dzsungelt.

Mintha Rudolf Péter kicsit lejött volna a színpadról és nem akarna visszamenni. Mert vannak szerepek, de hát azok a régebbi bemutatókból a Centrál Színházban, de nem a Vígszínházban.

Igen, szándékom integrálódni és visszamenni a színpadra, és most, amikor ez a forgatás zajlott, nagyon jó érzés volt, mert az egész társulat benne van, és nagyon jó érzés volt nekem is ott együtt ülni a kollégákkal. Kedvem támadt szidni az igazgatót. Tanuló folyamatban vagyok. A rendezés mellett igazgatni vagy játék mellett igazgatni, ezek mind plusz kihívások, de nagyon fontos, hogy újra ott legyek, és ez szándékomban is áll. Visszatérve a tanár úrra, az ő osztályait, ha megnézzük, nagyon sokan jönnek onnan, akik a Vígszínházból nőttek ki és kerültek különböző vezetői pozíciókba. Az ő oktatási módszere, az ő egész elgondolása arról, hogy egy színészképzésnek mennyire része az, hogy a színész kérdéseket tegyen föl, hogy a színész rálásson valamilyen szinten az egész ügyre. Ő elvárta, hogy akiben van ilyen irányú érdeklődés, az tologassa a tárgyakat, állítsa össze a díszletet, húzza meg az anyagot, tehát valahogy nem véletlenül az ő köpönyegéből és az ő környezetéből sokan bújtunk elő.

Megszületett tavaly tavasszal a Vígszínházban egy etikai kódex. Nyugvópontra kerültek ezek a dolgok a Vígszínházban, a társulaton belül? Például ez az etikai kódex hogyan tud segíteni?

Az a jó, ha az etikai kódexre nincs szükség. Én hiszek abban, hogy emberek leülnek és meg tudnak beszélni dolgokat. Hiszek abban, hogy lehet lázasan dolgozni és közben a másikat méltóságában nem megsérteni. Ügyek mentén össze lehet veszni. Ez nem egy olyan hely, az ember a lelkét viszi a vásárra. Kell, hogy a tevékenység lázas legyen, de közben professzionalista és még egyszer mondom, közben nem a másikat megbántó.

Itt azért mások a személyes kontaktusok, más egy-egy érintés, tehát nagyon másra hangolt szabályozás kell egy színházban, mint, mondjuk, a cérnagyárban.

És ráadásul változóban van a világ, tehát most tanulja mindenki az új szabályokat. Hol kileng az inga és túl van szabályozva valami. A mi etikai kódexünkben törekedtünk arra, hogy olyan lépcsőfokok legyenek beépítve, hogy feleslegesen ne futtassunk végig egy ügyet, ha nem éri meg végigfuttatni. De ott a csatorna. Bárki, még ha csak észlel valamit is, jelezheti, de annak, akit meg akar védeni, hozzá kell járulnia, hogy egy ilyen folyamat lezajlódhassék. Nagyon lényeges eleme, hogy szakembereket vonunk be, van jogász, pszichológus, és önkéntesen vállalták különböző szakmák területéről kollégák, ha létrejön egy ilyen helyzet, akkor hozzá tudnak szólni. Mivel ez egy jogi szöveg, még arra is ügyeltünk, hogy ne kelljen kétszer elolvasnom egy mondatot. Azt mondtuk: legyen egy egyszerűsített változata, hogy azonnal eligazodjék benne az ember. Létrejött a művészeti tanács, az üzemi tanács, tehát a keretek működnek, hogy együtt gondolkodjunk és együtt oldjuk meg, ha felmerül bármilyen probléma a színház épületén belül. Nyilván mindig termelődnek ügyek, pontosan a közeg jellegéből adódóan, de az nagyon fontos, hogy ezek kezelhetők legyenek, és ezek most, én azt gondolom, hogy kezelhetők. Ezt a tanulási folyamatot, amit a világ is éppen bejár, ezt nekünk a saját tapasztalatainkkal gazdagítva, talán mi magunk is tudjuk terelni. Pont egy ilyen nagy színház ennyi játszóhellyel sok mindent tapasztal és tanul önmagától, és ebben a folyamatban már fordult hozzánk valaki és örömmel osztottuk meg a saját tapasztalatainkat. Mi, magunk is az etikai kódex készítésekor nagyon sokat beszélgettünk kollégákkal a tapasztalataikról más színházvezetőkkel. Tehát ebben tényleg nagy munka van. Nekem nem kellett ehhez a változáshoz egyébként a me too történet. Én mindig azt gondoltam, hogy olyan mondatokat kell mondanom, amiktől valaki velem együtt gondolkodva, a szerzővel együtt gondolkodva a színészt társként és velem gondolkodó emberként kezelve létre tudunk hozni szélsőséges dolgokat és éles helyzeteket és fájdalmas pillanatokat úgy, hogy közben profin elemzünk egy jelenetet. Ha bízunk egymásban, akkor tudjuk, hogy az a dolog azért történik, hogy valaki, akit te ismersz, létrehozott bizonyos szerepeket, itt tart éppen, és amikor vele beszélgetsz, akár szerződtetési tárgyaláson vagy egy konkrét helyzetben, akkor az fontos, hogy ő megnyisson egy újabb kaput, ami újabb szerepeket jelent és újabb évekre meghatározhatja, hogy valakiben te hogyan gondolkozol.

A társulatnál tartunk, és többször beszélt színészközpontúságról, a pályázatában is szerepel az, hogy speciális társulat a Vígszínházé. Mitől vagy miben speciális?

Én azt írtam le, hogy alázatos sztárokra van szükség. Ha a társulat és a rendező egymásra talál a munkán keresztül, akkor az egyszerűsíti az életünket. Ha viszont vendégek érkeznek, mint a Vígszínházba David Doiasvili, aki új ember volt, nála nagyon fontos, hogy a társulat nyitott legyen. Láttam már olyat, hogy egy jól működő társulat nem elég alázattal fogadta az újat. Ugyanakkor a színészközpontúság azt jelenti, hogy a Vígszínház egy olyan színház, ahol a színlapon felsorolt nevek mágnesként kell hogy működjenek. És közben ezeknek az embereknek elég alázatosan kell dolgozniuk, és ha jön egy új energia, azt be tudják fogadni, akár ha egy fiatal rendező jön, akár egy másik országból jön valaki, az nagyon fontos, hogy ne törjön a bicskája bele valakinek a mi társulatunkba.

Van itt még egy mondat, amit a pályázatából kiírtam. Ez úgy hangzik, hogy egy olyan súlyú intézmény, mint a Vígszínház alakíthat, változtathat a frusztrációkkal terhelt közgondolkodásunkon. Tényleg lehet ilyen ereje és ilyen hatása egy színháznak 2022-ben?

Ebben nekem hinnem kell. Az ügyek sokkal összetettebbek annál, minthogy fekete-fehérre bontsuk őket és szétváljunk. Kell egyébként egy színháznak politizálnia. A direkt politizálást tolom félre, mert arra van egy műfaj, ez egy csodálatos működő műfaj volt Magyarországon, a kabaré, Kellér Dezsőtől Hofiig, Nagy Endréig, ahol pacekban lehet bizonyos dolgokról beszélni. Egy színháznak meg árnyaltan kell beszélnie. Ez a dolga.

Meddig ér el a színház hatása? Emlékezzünk a hetvenes évekre, a vígszínházi csatára, amikor a kaposvári vendégjátékra gyakorlatilag a zenekari árkon keresztül a rendőrök tuszkolták vissza a berohanó közönséget.

Nyilván akkor a színház és a színházba járás mást jelentett. Kevesebb volt a versenyhelyzet, az internet, a sorozatok. A közszolgálati televízión akkor bemutatott magyar tévéfilmet megnézte három-négymillió ember, és volt a színház. Egyébként most pedig pezsgőbb, mert akkor amatőrnek nevezett, most rengeteg független színház van. Hogy hogyan hat a művészet egy emberre és mi a dolog értelme, azt pontosan ez az időszak mutatta meg, amikor öltönybe bújtak emberek, a hölgyek megcsinálták a hajukat és leültek a székbe színházat csinálni. Lehet, hogy egy mondatot viszünk el, vagy egy pillantást, de elmegyek egy képtárba, akkor is két-három órát sétálgatok, és akkor belém ég egy Turner-színvilág. Ebből állunk aztán össze, ez az értelme szerintem az egész művészetnek, mert különben az ember, ha megengedheti magának, hogy színházba járjon, könyvet olvasson, azért az a nap fénypontja. Nyilván szerencsés vagy, ha valami olyannal foglalkozhatsz, ami téged izgat, és ez a legjobb, ha bemégy a munkahelyedre, és imádod azt, amikor valaki jól teszi a dolgát és egy pékségben úgy szólnak hozzám, egy kávét úgy tesznek elém, nekünk pedig a színházat kell úgy csinálni, hogy az, aki elém teszi a kávét, annak pedig a napjának legyen egy fénypontja, amikor bekapcsolja a televíziót vagy elmegy színházba. Elém tett le így egy kávét egy idős hölgy Pécsett, és azt mondta, hogy tudja, miért szeretem én a színházat? Nem tudom, nem tudom, mondtam. Az egy másik dimenzióba visz. Olyan szépet mondott teljesen váratlanul. Visszahat. Nyilván egy előadás nem változtatja meg a világot, de szemléletet, gondolkodásmódot jelenthet. Az öreg hölgy látogatása után nagyon sokszor kaptam vissza, hogy mentek haza és azon vitatkoztak, hogy ők maguk azt a bizonyos kompromisszumot megkötnék-e a saját jólétük érdekében, amiről Az öreg hölgy látogatása szól, hogy ki van sárga cipőben, hogy ki venné fel a sárga cipőt, ki árulná el a saját elveit, a saját nyomorúságát felszámolandó. Ezek nagyon fontos kérdések, és ha annyit elérünk, hogy utána hazafelé a férj-feleség, a barátok ezen vitatkoznak és tükörbe nézve végiggondolják, hogy ők maguk ebben a helyzetben mit tennének, akkor igenis, annak a színházi estjének volt értelme

A ’90-es évek vége felé volt a Vígszínházban egy musical magáról a Vígszínházról, a Szent István körút című nagy sikerű előadás, és abban volt egy dal, annak a dalnak két sora az így szól, hogy a Szent István körúton sok minden megtörtént már, és ha nem játszunk semmit, a villamos akkor is jár. Vagyis, hogy remek dolog a színház, de azért az élet megy színház nélkül is és jár a villamos.

Igen, jár a villamos. Én ezen sokat gondolkodtam, mert ez a dal most valahol el fog hangozni, pontosan ezen a két mondaton gondolkodtam. Ez érdekes, hogy ez így most előjött.

Akkor egyre gondoltunk.

Ugyanerre gondoltunk, hogy persze, kellő alázattal tisztában kell lennünk azzal, hogy színházat csinálni, könyvet írni, festeni, zenét írni nem a napi betevőről szól. Tehát a villamos jár, ez bizonyos értelemben luxus, de szerintem ez a luxus az élet értelme.