INFORÁDIÓ
2021. december 3. péntek
Ferenc, Olívia

lackfi jános

irodalom

facebook

költészet

A Térey-ösztöndíjjal 2020-ban elismert Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító, tanár zsámbéki otthonában 2021. április 14-én.

Lackfi János: már évtizedekkel ezelőtt emigráltam Magyarországra

Infostart / InfoRádió - Kántor Viola

Egy bizonyos számú véletlen fölött azért az ember elkezd gyanakodni, lehet, hogy a véletlen az Istennek az egyik fedőneve – mondta Lackfi János költő, író, műfordító az InfoRádió Aréna című műsorában, de az interjúban szó esett a lelki atomreaktor nagymamáról, a gesztenyepüré-utálatról, a hárító alkoholistáról, a fürdőszoba-áriákról, és arról a Magyarországról, ahol „tök jól elvagyunk”.

Lackfi János az Arénában
 

Hogyan élte meg az elmúlt járványos évet, és mi hiányzott a legjobban?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a járványnak senki sem örül, de nekem egy csomó kényszerlépés nagyon hasznosnak bizonyult. Mondok egy példát, kreatív írást tanítok már 2013 óra, és nagyon régóta törtem a fejemet, hogy kellene egy internetes formát csinálni, merthogy élnek Nyékládházán, meg határon túl, meg mindenfelé emberek, akik ezzel szeretnének foglalkozni. Egyszer csak itt volt a karantén, és vagy csinálom hirtelen, vagy nem lesz. Tavaly május már az interneten egy zárt Facebook-csoportban hibátlanul lement, és azóta már két jó csapat összejött, ahol Tallinnból is be lehetett kapcsolódni, meg Londonból is, vissza lehet nézni, sokkal inkább alkalmazkodik a dolgozó embereknek az életformájához, mint az egy helyen zajló valami.

Pár nappal ezelőtt a Facebook-oldalára kirakott egy képet, Leonardónak az Utolsó vacsora című freskóját, csak egy kicsit másképpen, mint ahogy mi azt megszoktuk. Jézus egyedül ül az asztalnál, és a kép felső sávjában kis ablakokban ott vannak a tanítványok arcképei, és Jézus azt mondja: megvárjuk, míg mindenki csatlakozik. Magyarán egy kicsit ehhez hasonló volt az ön elmúlt éve is?

Felfedeztük ennek a pixelvilágnak az erejét meg a lehetőségét. Olyan barátainkkal jöttek létre kis imacsoportok, ahol elképesztő mélységekbe tudtunk menni. A paksi imakörbe mi mikor mennénk le? De így miért is ne? Most meg, hogy elkezdődik a való világ, egy csomó mindenből kimaradunk. Másfél óra oda, másfél óra vissza, nem biztos, hogy felkerekedne az ember. Az erős szél a kis lángokat elfújja, a nagyokat felszítja, valahogy szerencsések voltunk, hogy annyi jó minőségű kapcsolat volt a környezetünkben. Már az analóg világban is használhattuk volna jóra is ezeket az eszközöket. Az első karanténban, amikor még az ember nagyon szigorúan vett mindent, ami nagyon hiányzott, az a lányaim ölelése volt, tehát csináltunk egy vicces chatcsoportot és általában szombatoként mindig nagy chatbuli volt, és az tök jó volt.

Hashtag Jóéjtpuszi címmel jelent meg idén a legújabb kötete, amelyben az elmúlt pár évben a Facebookon szinte naponta posztolt, több mint 700 istenes versből válogatott. Hogyan születtek, hogyan születnek ezek a versek, ezek az írások?

Volt egy esti rovatom, az volt a címe, hogy Lackfi mém, viccesen kifordítottam klasszikus költői idézeteket. Amikor ezekből már írtam vagy kilencszázat, akkor egy kicsit belefáradtam, de volt egy kvázi új megtérésem, a Jóisten egy vállról indítós rakétával jól mellbe trafált, és akkor föllángolt egy csomó minden, amit addig nem érzékeltem ebben a kapcsolatban.

Ez hogy történt?

Ez egy hosszú történet. Ez egy imádságházban, a Konferencia nevezetű helyen volt, és talán ahhoz hasonlítanám, mint amikor van egy nagyon hosszú járási periódus után zsumm, és fellángol egy nagy szerelem. Én nagyon jóban voltam a Jóistennel harminc évig, aztán valahogy berobbant. Pont a karanténidőszaknak a húsvétja, egy lelkigyakorlat hozta el, hogy megismerhettem a szemlélődő imával. Ami gyakorlatilag olyan, mintha egy másik dimenzióban az ember az evangéliumi jelenetekbe beleköltözne mint egy szereplő, és lehet kérdezni, lehet megölelni Jézust, lehet odamenni hozzá, miért csináltad, miért nem szabad, ezt hogyan, ki vagyok én ebben a helyzetben és miért. Jó, hogy így minden napnak megvan a maga szerelmes üzenete.

És a Hashtag Jóéjtpuszi írásai ezekből az élményekből született?

Igen, egyre több lett ez az istenélmény, és gondoltam, hogy ez majd egy rétegtörténet lesz, mert kevesebb a vallásos ember. Erre még népszerűbb ez a rovat valamitől, mint korábban. Most kaptam Kárpátaljáról egy üzenetet, azt írta a kedves hölgy, neki én vagyok a gyülekezete. Vagy a másik, hogy ő nem vallásos, de ahogy ezt olvassa, akkor békesség fogja el. Vagy egy idősebb hölgy mondta, hogy ő eredetileg zsidó vallású, de nem gyakorolja. Ha egy kicsit fiatalabb lenne, megfontolná, hogy átnyergeljen erre a názáretire.

Nem ismerek senkit, aki ilyen elegánsan és ennyi szeretettel tudna páros lábbal beleszállni a vallásos sztereotípiáinkba, melyek elválasztanak minket az élő Istentől ‒ írta ezekről a versekről Bolyki László. Nem tart attól, hogy amennyire nagyon pozitívan is elsülhet, ha verset ír arról, hogy vajon Jézus gördeszkázna a kicsinyekkel vagy hogy Istennek annyi dolga van, hogy meghalni sem ér rá, pont ugyanannyira meg is botránkoztathatnak másokat?

Maga Jézus is a botránkozás sziklája volt, nagyon sokan kiadtak rajta. A vallásnak van egy megosztó jellege, van a nagy vallásháborúzós énünk, én is nagyon szerettem órák hosszat vitatkozni teológiai kérdésekről úgy, hogy egyikünk sem értett hozzá. Hazaáruló, vallásgyalázó, dögöljél meg, rohadjál meg, te szemét, én keresztény vagyok, te mocsok, te patkány, te görény – ilyenek vannak. Igazából annyiból nem az én bajom, ha valaki ilyen hőfokon van egy teljesen ismeretlen ember félreértett szövege iránt, akkor adjon neki a Jóisten lelki békét, mert én nem tudok segíteni. Ilyenkor mindig kedvesen vagy békülékenyen válaszolok, de azt is szoktam írni, hogy nem mindenkinek való a gesztenyepüré, én például nem szeretem. De nem megyek oda, ahol az emberek gesztenyepürét esznek és tunkolom bele a pofájukat, hogy ez nem finom, te állat, hanem megyek egy másik helyre, ahol fahéjas csigát mérnek, és az nagyon finom.

Gyakorló katolikusként ön írta a Luther Mártonról szóló rajzfilmnek a szövegkönyvét. Van-e jelentősége, hogy milyen úton közelítünk ugyanoda?

Persze, hogy van jelentősége. Én úgy érzem, hogy ahogy az idő halad, úgy egyre ökumenikusabb és egyre katolikusabb vagyok.

Egyszerre?

Egyszerre, igen.

Vagy a katolikust itt egyetemesként gondolja?

Nem, felekezeti katolikusként. Egyre komolyabban veszem a kincseinket a rózsafüzértől a szentségimádásig, mert egyre jobban érzem a tartalmukat, és egyre többet adnak, másfelől viszont egyre jobb szívvel tudok dicsőíteni bármilyen tesókat, tényleg a hitgyülistől kezdve a pünkösdistáig, a reformátust, evangélikust, bárkit. Egyébként nemcsak a Luther Márton forgatókönyvét írtam, hanem írtam hittanmeséket, amit a Kálvin Kiadó adott ki, a Zsidongó című gyerekeknek írott zsidó vallási könyvbe pedig írtam hittartalmú dalocskákat, mert megkaptam a felkérést, és nagyon megtisztelő volt. Szerintem, ami közös, azt nagyon fontos együtt csinálni, ami nem közös, azt nagyon fontos külön csinálni, mert mindenkinek az a saját kincse, és azt nem fogja a szomszéd helyette azt a virágot felnevelni, megkapálni, mert lehet, nem is tetszik neki.

Május 18-án volt ötvenéves. Vont-e mérleget, és ha vont, akkor mit mutat?

Írtam is egy mérlegelős verset. Valószínűleg 60-80 ezer diák előtt beszéltem az óvodástól a középiskolásig. Körülbelül 20 ezer diákom volt a Pázmányon 17 év alatt, nagyjából 120 ezer felnőtt ember hallgatta a felolvasásaimat, és van százezer Facebook-követőm, 700-800 ezer embert, most éppen egymillió-kétszázezret elér egy hónapban az összes bejegyzés. Van 61 könyvem, fordítottam 38 kötetet, körülbelül 30 belga, francia, kanadai, svájci költőtől, írótól fordítottam. Tizenkétszer mentem körbe az Egyenlítőn, de voltam Vietnamban, Szöulban, Pekingban, Amerikában, Ausztráliában. Van hat gyermek, van négy unoka, nagyon a bőség fiának érzem magam, vagy elkényeztetettnek, igazából nagy-nagy hála van bennem, hogy kaptam ötvennél több díjat, a szakma is tényleg elismert és szeretett, pedig ez is egy nehéz pálya, meg sok az eszkimó, kevés a fóka.

Érdekes, hogy majdnem minden, amit most említett, az a munkához kapcsolódik. A mérlegkészítésnek volt-e eszköze az is, hogy életregényt írt Vízen járni tilos címmel, ami majd ősszel jelenik meg, ami kifejezetten a személyes dolgokat gyűjti egybe?

Bizonyos értelemben ez is írói vállalkozás, csak közelebb van az alanyisághoz, van mögötte tényleg ez a hat gyermek, meg a mi családunk, meg az életünk, meg a feleségem. Ezek személyes történetek, nyilván átemelve az írói szférába, egy picit úgy, mint a Szeleburdi család vagy a Családom és egyéb állatfajták Gerald Durrellnél. Van egy francia atya, Jack Philipnek hívják, aki azt mondta, hogy a Gondviselés olyan, mint az ejtőernyő, mindenkinek oda van kötve a hátára, de aki nem nyitja ki, az nem fogja észrevenni, hogy ott van, és minekünk egy csomószor jött az égből. Költözni akartunk, nem volt hol lakjunk, nem volt miből visszafizessünk egy kölcsönt, egyszerűen beállított pont az az ember, aki pont épp véletlenül tudott kölcsönadni. Egy bizonyos számú véletlen fölött azért az ember elkezd gyanakodni, hogy lehet, hogy a véletlen az Istennek az egyik fedőneve.

A prózáit, az esszéit és a tanulmányait tartalmazó Csak úszóknak című kötetében van egy írás A hal válaszol címmel, amely arról szól, hogy hogyan úszkál a hitben. Hogyan született önben ez a nagyon erős hit?

Nem tudom, hogy erős-e a hitem, nagyon gyenge lábakon áll szerintem. Ha van érdemem, az az, hogy igyekszem csővé válni, hogy az Isten tudjon rajtam keresztülmenni. Nevezhetjük azt hitnek önmagában, hogy az ember törekszik arra, hogy minél kevésbé álljon az Isten útjába, amikor az Isten beszélni akar éppen rajta keresztül. Gyermekkoromban nem vallásos szellemben nevelkedtem, viszont volt egy apai nagymamám, aki a saját szívét sütötte ezermillió rántott húsba, ő soha nem evett és mindenkinek megvarrta az utcában a háromszáz forintos esküvői ruhát. Hárman vagyunk testvérek, és a három testvér nagykorúságára mindenki megtért a családban, és a nagymamám mondta egy szégyenlős mosollyal egy évtizeddel később, hogy ő egyébként tudta ám, hogy így lesz, mert ő minden alkalommal kérte a Jóistent. És megtértünk, mindenki a maga útján, nem volt közös akció. A nagymama volt a lelki atomreaktor otthonkába öltözve, aki egyszerűen betérítette ezt a családot.

Nyíltan beszél és ír arról is, hogy problémája volt az alkohollal és hogy a dohányzás is elég intenzíven az élete része volt, de már évek óta nem iszik, illetve elnyomta az utolsó csikket is. Ez is a hitben úszkálásnak köszönhető?

Onnan jöttem vissza, az alkoholnál egész biztosan, ahonnan még ember vissza tud jönni, és biztos, hogy benne volt a Jóisten kegyelme, hogy adott erőt hozzá. Konkrét vallási élmény nem kapcsolódott hozzá, a dohányzást 21 éve hagytam abba, a poharat meg 11 éve tettem le. Igazándiból nagyon bosszantott már, miközben rendes alkoholista módjára bőszen hárítottam, hogy ugyan már, ki nem szürcsizik, csak egy kicsit megiszom a magamét, de azért napi egy-másfél liter borocskát elszittyózgattam, és mindig volt bennem kis spicc. Én azt mondtam, hogy nem vagyok részeg, csak úgy van bennem löket, és azért csak úgy elmentem kocsival a kertek alatt. Már veszélyes játékok voltak ezek ezzel a nagyképű alkoholista izével.

Pár évvel ezelőtt a nagy hajtástól sztrókot kapott. Akkor nem ingott meg a hitbeli bizonyossága?

Akkor egyáltalán nem. Ez most már tizedik éve volt, és hát szerintem ez attól is függ, hogy miben hisz az ember, mert nyilván jót akar az Isten és egy csomó jó lehetőséget ad, de alapvetően ha hisz benne az ember, akkor nem erre az életre van ez a történet bejegyezve. Egy csomó olyan embernek, aki iszonyatosan szerette a Jóistent, nem volt valami fényes élete. És amikor feküdtem ott a mentőben, nagyon nagy nyugalom volt bennem, ha a Jóisten azt mondja, hogy akkor most itt kitelt a szerződés, akkor biztos, hogy gondoskodni fog a családomról. Sajnáltam egy kicsit, láttam a felhőket, mondom, kicsit nézhettem volna többet a felhőket, nem tudtam, mi lesz a vége, fogalmam nem volt, hogy ott mi következik, de volt bennem egy mély nyugalom, hogy igen, akkor ennek kell lennie, és akkor mutasd, uram, hogy merre megyünk.

Hat gyermeke, négy unokája van, és rengeteget dolgozik, szerepel. Mindenre annyi ideje jut, mint amennyit szíve szerint az adott dolgokra szánna?

Ugyanúgy, mint bárki más ebben a mai, kicsit pörgős világunkban, sokszor lyukakat töm be az ember vagy tüzet olt. Nyilván az, hogy ennyi mindent csinálok, nem kedvez annak sem, hogy lenyugodjon az ember, annak sem, hogy töltődjön. Ezekre érdemes figyelni. Nem állítom, hogy ideális apa, pláne nagypapa lennék, nálunk egybecsúsztak a nemzedékek is, nyilván nem leszek ugyanolyan kiéhezett nagypapa, mint aki egy évtizede várja az unokát, és ahogy meglátja, széttépi, viszi ide, viszi oda. Nyilván rengeteg elmaradásom van ebben a tekintetben, mint, gondolom, általában a mai elfoglalt apáknak.

Óvodás korú gyermekei és unokái vannak, illetve már családos nagy gyermekek is. Milyen könyveket ajánl a legkülönbözőbb korosztályoknak?

A legkülönbözőbb korosztályoknak sokféle könyv van. Énnekem rengeteg minden tetszett gyerekkoromban, de van a Laura Ingalls Wilder nevezetű kanadai írónőnek a Kicsi ház a nagy erdőben című könyve annak, aki az iPhone meg a wi-fi előtti világra kíváncsi. Ez egy nagyon életteli történet arról, hogyan csapolják a juharfaszirupot, meg hogyan készítik a szülők, az apukák karácsonyra az ajándékot saját kezűleg. Vagy nagyon szerettem gyerekkoromban a Komisz kölök naplóját, ami tele van helyesírási hibákkal, akinek van egy kis helyesírási érzéke, az röhögve olvassa. Én nagyon szerettem a Huckleberryt, az indiánregényeket, a Winnetou-t, a Verne Gyulákat. Az összes Walter Scott-lovagregény is megvolt, az összes Dickens. Őrült módjára olvastam, és nagyon élveztem ezeket a világokat.

Az ön szülei részei a kortárs magyar irodalomnak, édesanyja, Mezei Katalin költő, kultúraszervező, édesapja Oláh János író, költő, lapszerkesztő és cselgáncsedző volt. Az ő példájuk indította el az irodalom felé?

Nagyon fontos volt nekem, és nagyon hasznos később. Nem irodalmárnak készültem, én tenorista akartam lenni vérmes komolysággal, és mindig énekeltem az áriákat a fürdőszobában, a mai napig ott vannak a legütősebb fellépéseim. 17 évesen jött egy álszerelem, aminek a hatására elkezdtem verseket írni, és akkor édesanyámnak kiválasztottam húszat, és mondta, hogy ezek egész jók, nyugodtan csinálhatom, ha nem szégyellem. Ők örültek volna, ha nem irodalmat választok, de bátorítóak voltak meg kedvesek velem, és az nagyon nagy és fontos dolog volt, hogy otthon volt tízezer könyv a falon. Aztán az is nagyon fontos volt, hogy közben kétkezi család voltunk, beépítettük a tetőteret, tyúkokat tartottunk, paradicsomot termesztettünk, kerítést festettünk, meg az is, amit említett, hogy édesapám cselgáncsedző volt és nekem is a cselgáncsedzőm volt, tehát ő volt a sansai, a mester, aki a lépéseket előre mutatta.

Nehéz vagy könnyű ilyen háttérrel önállóan elindulni és saját hangot találni?

Nehéz is, könnyű is, mert egyfelől egy csomószor teljesen érthetetlen szimpátiával találkoztam, ennyiből jó volt az álnevem. Nekem mindig volt kis elegáns távolságtartásom, mert mindenkiről volt valami vagy igaz, vagy nem pletyka a tarsolyomban, de ezt nem dörgöltem az orruk alá, hanem csöndben hallgattam, és sokkal jobban meg tudta őrizni a súlypontomat. Édesapámék elég nagy közéleti szerepet vállaltak, tudtam, hogy én nem akarok olyan valaki lenni, aki felszólal közéleti kérdésekben meg lobbizik a szavazásoknál, ez engem nem érdekelt. Nekem vannak barátaim ilyen oldaliak meg olyan oldaliak, meg kétoldaliak, és én egy fenékkel akartam megülni azt a két lovat, ami nyargalászik egymás ellenében a mai irodalom életben. Csodák csodája, sikerült. Nagyon sok tényleg igazán jó és mély és szakmai fegyverbarátságot sikerült úgy gyűjtenem, hogy igazából senki ellen nem támadtam, semmilyen hadjáratban nem vettem részt, csak egyszerűen ott voltam és szeretem, akiket szeretek.

Nyilván nem írhatott ugyanazzal a névvel, mint az édesapja. Honnan jön a Lackfi név?

Az öcsém azt állítja, hogy ő találta, szerintem én találtam, de tök mindegy. Egy könyvben voltak különböző címerek, és akkor mint romantikus ifjú választottam a Lackfi nevet. Ez egyébként ugyanannak a Lackfi családnak a neve, ami a Toldiban szerepel, csak XII. századi elég kacifántos helyesírással, tehát ezt c-nek kell ejteni, de mindegy. Volt, aki azt mondta, hogy dobjam már ki a k-t belőle, olyan zavaró. Volt, aki azt mondta, hogy csak tanulják meg, és most már nagyjából meg is tanulták, úgyhogy most már nem nyúlok hozzá. Hozzám ragadt az egész, fölvettük 12-13 éve hivatalosan is, most már mind Lackfiak vagyunk.

A korosztályában ön az egyik, ha nem a legnépszerűbb szerző. A Facebook-oldalát több mint 90 ezren követik. Be tudja azt lőni, hogy mi hozta meg annak idején az áttörést?

Ezek fokozatok. Nyilván ez visszanyomozhatatlan, de nem is ez a leglényegesebb, hanem hogy ér-e egy kalap hajítófát az, amit az ember ír. A nyugatosokat kutattam még az egyetemi időkben, és PhD-t is belőlük írtam, és nagyon hálás voltam azért az értelmiségi modellért. Ezek az emberek írtak, ahogy a csövön kifér, és utána mellesleg hülyéskedtek, amikor már mindent megírtak, ami aznapra penzum volt. Krúdy Gyula, aki az egyik legnagyobb bohém volt, sohasem ment mulatni, mielőtt le nem írt 17 oldalt. És miért 17-et? Mert Jókai mindig 16-ot írt. Nekem ez nagyon tetszett, és az az illúziótlan megfogalmazás is Örkény Istvántól, hogy én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon. Kezdetben, ami irodalmi munkák nekem leestek, nagyon rosszul fizettek. A szakma ismert, szeretett, befogadott, ezek lassú vizek, az ember megjelentetett egy verset, és két év múlva legfeljebb valaki megsimogatta a buksiját. Ami nagy ugrás volt, hogy 2001-ben Párizsban megismerkedtem a Kaláka együttessel, és ott beugrottam, hogy felolvassak egy-két verset franciául, ami elkísérte kicsit az ő előadásukat, és hozzáfűztem franciául spontán egy-két mondatot. Utána a Gryllus Dani odajött, és mondta, hogy ezt csináljuk még. Akkor járkáltunk Franciaországban évekig, ezért nagyon-nagyon hálás vagyok, és velük volt, hogy akár több száz fő előtt léptem föl. Elkezdtem interneten egyik barátommal, aki költő és informatikus volt, a Doc című oldalt megszerkeszteni, ott is elég sok vihar volt, és aztán 2013-ban kezdtem el az írói oldalamat csinálni a Facebookon. Volt olyan versem, ami másfélmillió emberhez jutott el vagy olyan prózám, ami egymillió-kétszázezer emberhez, akkor kezdett el felfutni ez a dolog, és nagyon sokfele hívtak.

Írónak, költőnek lenni egy szakma?

Mindenképp szakma, és aztán persze lehet több is, szent hivatás, meg minden, de nyilván mentősnek lenni is szakma, mert nem engednek oda, ha nincs meg a képzettséged, végzettséged. Ellenben, ha jól csinálod, akkor napnál világosabb, hogy hivatás, mert erőt, nyugalmat, megnyugvást ad annak, akit így látnak el.

Korábban írt egy könyvet Hogyan írjunk verset címmel. A versírás ezek szerint bárki számára tanulható?

Igen, tehát ezzel kapcsolatban babonáink szoktak lenni, jön az ihlet, meg rángógörcsben teleihellem a papírt, de ez ugyanolyan, hogy az, hogy ember van Gogh lehessen, egy kicsit macerás, de ha nem kezd el kézműves szinten a dolgokkal foglalkozni, akkor valószínűleg nemcsak van Gogh nem lesz belőle, hanem semmi sem. Éppen ezért húsz év írásoktatási tapasztalatát felhasználva írtam meg tavaly ezt a Hogyan írjunk verset című könyvet, és ez tényleg egyfajta versfitneszképzés alapszinten.

Van-e különbség az igazi vers és a jó iparosmunka között?

Természetesen van különbség, de az is biztos, hogy aki nem tud egy jó iparosmunkát összeütni, abból ritkán lesz nagy költő. Mindig a zseniális kivételeket szeretjük, hogy nem tanult sehol sem és olyan újszerűen fogalmazott vagy olyan újszerű látást hozott, amivel felrobbantotta a sok vén akadémista fityfirittyet, de ilyenből van száz vagy kétszáz évben egy. Vannak zseniális kivételek, de azért a jogsit megkövetelik egy Forma–1-es pilótától is minimumszinten, mert valahol ugyanarról beszélünk.

A pályája kezdete óta ír a kortársainak az életművéről. Mit olvas szívesen és miért?

Nagyon sok mindent olvasok nagyon szívesen, mert marha izgalmas és színes a kortárs magyar irodalom. Prózát Dragomán Gyuritól bármikor, Oravecz Imrének fantasztikus mind a költészete, mind a versei, Gion Nándor, akiről talán egy kicsit keveset beszélünk, de mostanában megint újra kiadják a könyveit, zseniális. Szabó T. Anna kolléganőmet nagyon szeretem, vagy Tóth Krisztinának a dolgait. Szóval rengeteg nagyon jó van, érdemes belevetni magunkat és rengeteg nagyon jó kortárs irodalmi fórum is van.

Közéleti kérdésekben miért nem nyilvánul meg közvetlenül? Hogyan fogalmazza meg a saját szerepét?

Azt szoktam mondani, hogy már évtizedekkel ezelőtt emigráltam Magyarországra.

Honnan?

Onnan, ahol egymás torkát képesek vagyunk elharapni bármilyen marhaság miatt, és ahol aki ezekre szavaz, az mind agysebész, a többi meg tökkelütött hülye, az egyiket bepántlikázzuk nemzetiszínűre, a másikat meg európai lobogóval, mert mindent ketté kell vágni. Én ebből az országból költöztem el egy olyan helyre, ahol sok normális, jó fej ember él, szeretjük egymást, nem értünk mindenben egyet, és tök jól elvagyunk.

Kívánt magának valamit a következő ötven évre?

Sok jó tervem van, és remélem, hogy azok jó véget érnek, úgyhogy igazából én az utamon vagyok. Esetleg olyasmit tudnék magamnak kívánni, amit a Titanic zenekara játszott utoljára, hogy „Közelebb, közelebb tehozzád Istenem”, és akkor ez legyen az élet felé vagy legyen a halál felé, ami csak egy nagyobb életnek a kezdete, de hogy tényleg vele egy bensőségesebb kapcsolatban, és tudjam csinálni a munkáimat és tudjak együtt lenni a családommal minél többet. Ennél többet, azt hiszem, nem tudok kívánni.

Nyitókép: MTI/Czimbal Gyula
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018