INFORÁDIÓ
2021. június 14. hétfő
Vazul

bagdy emőke

koronavírus

pszichológia

A Prima-díjjal idén kitüntetett, a magyar oktatás és köznevelés kategóriában Prima Primissima Díjra jelölt Bagdy Emőke szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervízor, a pszichológiatudomány kandidátusa budapesti rendelőjében 2013. szeptember 25-én.

Bagdy Emőke: a reménység a mi lelki izomzatunk

Nemes emberi minőségekre nyithatott rá mindenki saját magában a járvány időszakában – mondta Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus az InfoRádió Aréna című műsorában, ugyanakkor felhívta a figyelmet a pandémia okozta lelki veszélyekre: a gyerekek gyökértraumáira, a párkapcsolati feszültségekre, a Covid-fáradtságra.

Bagdy Emőke az Arénában
 

Talán túl vagyunk a koronavírus-járvány harmadik hullámán. Lassan visszakapjuk ezt a normális életet, amire vágytunk?

Már ugyanoda nem tudunk visszakötni, ahonnan elindult ez az egész folyamat, azért sem, mert nagyon sok traumán vagyunk túl, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk. Most egy megkönnyebbülési időszak van. Még mindig mélyen el kell gondolkodnunk azon, hogyan tovább, milyen új utakat kell keresni ahhoz, hogy fölhasználhassunk a tapasztalatokat. Az első szakaszból megtanultuk azt, hogy milyen egy igazi pánikhelyzet, amikor tényleg kicsit elveszítjük a fejünket. Megtanultuk, hogyan tudunk fegyelmezetten, izolációba beszorulva végigszenvedni egy nehéz időszakot, ahol minden rend összedőlt, minden folyvást változott. Megtanultuk az izolációban azt, hogy nagyon felfűti az indulatokat, érzelmeket, és nagyon fölszabadultunk, amikor a nyár közeledtével találkozgathattunk, de erre a nagy deliberációra, a nagy örömteli próbálkozásra jött az őszi hullám. A harmadik hullámban pedig azzal kellett szembenézni, hogy nem kiszabadulunk, hanem ez egy folyamat, és nem érdemes, nem szabad nagyon lazítani, hanem résen kell lenni, fegyelmezettnek kell lenni. Talán ez a szó így megfelelő, hogy fegyelmezettnek kell lennünk továbbra is. És hogy nagyon jól járunk azzal, ha hallgatunk azokra a központi intenciókra, amelyek tudósoktól, szakértőktől erednek, hogy oltakozzunk, hogy védekezzünk, hogy mind a mai napig is viseljünk maszkot és hogy mikor engedhetjük egy kicsit lazábbra a találkozások rendszerét, tehát ezt a fegyelmet változatlanul tartanunk kell. Most egy megkönnyebbülési fázisba jutottunk, örüljünk neki, de körülöttünk a világban nincs ugyanez a kedvező alakulás. Vigyázzunk, legyünk olyan óvatosak, az óvatosság mindig bejön, meghálálja magát. Amikor nagyon lelazul a mi lelki fegyelmünk, akkor jöhetnek veszedelmek. Most is egy folyamat részei vagyunk, és a folyamatnak még nincs vége.

A WHO európai igazgatója is azt hangsúlyozta, hogy bármennyire is javuló tendenciát látunk, azért messze vagyunk még attól, hogy tényleg fellélegezhessünk. Az átoltottságnak jóval magasabbnak kell lennie. Az aggodalmak továbbra is itt vannak, hogy lesz-e netán egy újabb, negyedik hullám, új mutánsok jönnek, továbbra is nagyon sok a bizonytalanság. Ezzel egy ideig még együtt kell élnünk?

Így van, egy hatalmas, világméretű folyamatnak vagyunk a hömpölygő sodrában, és mi nagyon jól megtaláltuk azt a kis szigetecskét, hogy hogyan menekítsük ki magunkat. Ha védeni akarjuk magunkat, és embertársi, felebaráti szeretet lakik bennünk, akkor tényleg beoltatjuk magunkat, mert látjuk ennek az eredményét. De azért ne feledkezzünk el arról, hogy a világban mi zajlik. Ugyanakkor együtt örülök mindazokkal, akik most egy kedvező nyár elébe néznek. Most bebizonyosodott, hogy mentális állapotunk szempontjából mi a jelentősége az élő, közvetlen kapcsolatnak. Beengedjük abba a szociális burokba, ami a testi közelség, a másikat, hogy átöleljük, hogy ezek a már bizonyított biológiai, lelki energiák, amiket át tudunk adni egymásnak, vitalizálnak, hogy sokkal jobb a kedélyállapot, sokkal bátrabb a jövőtervezés. Már sokan úgy tervezik további életüket, minthogyha semmi sem történt volna, csak hogy már ezt nem tehetjük. Bizonyosfajta tanulság az, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra, ugyanakkor a pozitív üzenet meg az, hogy az igazi egészséghez hozzátartozik az, hogy a jövőben kimerészkedünk, hogy merünk álmodni, tervezni, mi lesz egy év múlva, tíz év múlva. Szüksége van a léleknek erre a felszabadító reménységre. Mert a reménység tulajdonképpen a mi lelki izomzatunk, és nekünk azt edzeni kell ugyanúgy, mint ahogy a testi izomzatot eddzük.

De nem kell óhatatlanul azért attól tartanunk, hogy bizonyos félelmek itt maradnak velünk?

A félelem a nagy tanítómester szerepét is betöltheti az életünkben. Amikor például egy egészségvédő szerepet betöltő akcióra buzdít, akkor nagyon jó a szerepe. De amikor olyan szintet ér el, mint a pánikbetegség, az baj. Az első hullámban nagyon gyakori volt, utána már kevesebb, de annál több olyan volt, ami a szociális terekben nyilvánult meg, például családon belüli erőszak esetei, a gyerekekkel kapcsolatos különböző bánásmódbeli problémák. Ha valaki igazán a pandémia vesztesei, azok a gyerekeink, akik kényszerűen azt a helyzetet elviselték, elfogadták, amibe mi is bekényszerültünk, de egy más mentális szinten, és a gyerekek számára nagyon negatív minták, példák, lenyomatok, tapasztalatok adódhattak. Ugyanakkor az együttességben nagyon sok gyerek most találkozott azzal, mi az, családban lenni, mi az, hogy anya, apa otthon van, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást, hogy tudunk egymással beszélgetni. Visszatérve a félelemre, azt is tapasztaltuk, hogy a párkapcsolati válságok megszaporodtak, amelyekben már szükség volt pszichológus bevonására, hogy ne fajuljon el a dolog, egy szituatív feszültségből ne legyen esetleg egy sorsmeghatározó törés. Most egy nagyon érdekes jelenség van, hogy ebben a deliberációs, fölszabaduló lelki helyzetben nagyon sok olyan terv, vágy, elképzelés van, ami utazásokra, változtatásokra irányul. Ebben is elég sok olyan helyzet adódott, ami családi konfliktuskeltő. Szökik ki a vágy, hogy mi mindent szeretnénk, és ugyanakkor meg meglehetősen nehéz bizonyos dolgokat elérni.

Ha megpróbáljuk egyfajta korosztályi bontásban végigtekinteni a pandémiás helyzetet, nagyon másképp voltak érintve az egyes korosztályok? Kiknek volt vélhetően a legnehezebb?

Annak volt a legnehezebb, ahol a családon belül a szülők, a felnőttek egymással való viszonyában feszültségek rejtőztek. Annyira tükrözi a gyerek lelki helyzete a szülőknek és a körülötte élő felnőtteknek a lelki helyzetét, hogy ezért nagyon jól tudjuk, hogy például a gyereknek a különböző pszichikus zavarai, problémái mögött mindig meg kell nézni, hogy milyen a családi helyzet, milyen a szülőknek az egymáshoz való viszonya és hogy milyen feszültségek rejtekeznek, amit a gyerek úgy fejez ki, hogy tüneteket képez. A legnehezebb azoknak a gyerekeknek, ahol a családban vagy bujtatottan, vagy manifesztálódóan nagyon nagy konfliktusok vannak, azok a gyerekek nem úszták meg következmények nélkül, bizonyos, hogy a lenyomata a lelkükben ott marad. Nagyon érdekes, ahogy a lélek működik, az átélt élmény, ami megriasztó, félelemébresztő, az az átélés pillanatában módosítja a tudatállapotot és az érzelmi agyba lesüllyed. Úgy is mondjuk, hogy enkapszulálódik, bezáródik az a traumatikus esemény és lesüllyed a nehezen felidézhető dolgok tartományába. A gyerek ezt cipeli magával, és ezért is nagyon fontos a gyerekből kinyitni a folyosót, hogy rajzoljon, mert a verbális csatorna még nem olyan differenciálóképes, hogy pontosan egy érzelmet meg tudjon fogalmazni. A pszichológiai segítség módszerei ragyogó jók, mert szimbolikusan a gyerek rengeteg mindent el tud mondani. Ha, mondjuk, egy 6-10 éves gyerek lerajzolja a családot, tökéletesen lehet látni, hogy kihez húz érzelmileg. Picinek vagy nagynak rajzolja? Közelre vagy távolra? Hihetetlen csatornái vannak a gyermek érzelmi kifejező lehetőségeinek. Na most ezek az átélt negatív élmények betárolódnak, és később valami erre emlékeztető, ehhez hasonló élmény a régit is, az eltemetettet is fölszítja, és ilyenkor vannak felnőttkorban olyan érthetetlennek tűnő tünetek, zavarok, amiket mind fel kell fejteni, hogy hol van a góc, hogy mi volt az az alap, a gyökér. Ilyen gyökértraumákat biztosan bőségesen elraktároztunk sajnos.

A diákok, a fiatalok ezt az elmúlt időszakot az iskolán, az iskolai közösségen kívül kellett hogy megéljék, nagyon sok az iskolához, a kortárs csoporthoz köthető élmény kimaradt az életükből. Nevezik már őket Covid-generációnak, de legalábbis Covid-évfolyamoknak. Azért az ő élethelyzetükre is nagyon erős pszichés hatással volt ez az időszak.

Nagyon sokat veszítettek az iskolás gyerekeink, merem állítani, a fölsőoktatásban résztvevő hallgatók is. Azok a közösségi élmények, amik maradandók, valóban életre szólóak, a nagy események, mint ünnepek is kimaradtak az életükből, de teljesen rendhagyó volt az a mód is, ahogyan tanulniuk kellett. Tudom, mit jelentett az, hogy bezárva lenni: az ünnepek hiánya, a mindennapokban a találkozásoknak a hiánya. A kisiskolásoknál nagyon fontos az a kis közösség, ahol ők együtt vannak és ahol van egyfajta szabad mozgástér. A mozgás hiánya rendkívül módon károsító. A kamaszok világában fontos, hogy lehessen közös programokat csinálni, találkozókat, összejöveteleket, közösségi alkalmakat. Amikor az embernek a lehetősége nincs megadva, tilalom alatt van, akkor annyira érdekes, hogy megsokszorozottan érzi a a korlát, az akadály nyomását. Az, hogy lehetne valamit csinálni és nem lehet, ennek sokkal nagyobb a lelki negatív hatása, mint az, ha kontrollálni tudok egy helyzetet, ha a lehetőségem megvan, akkor szabadabbnak érzem magam, mert magam dönthetek fölötte. Ez a kontroll egy különös dolog a mi életünkben. Ha például szorongok, de tudom, hogy mit csináljak, mivel oldjam fel a szorongást, ha eszköz van a kezemben, pszichológiai tanulmányok bizonyítják, hogy milyen szignifikánsan csökken a szorongás azzal, hogy tudom, hogy mivel oldjam fel. Tehát a saját kontroll és uralmat szerezni a helyzetek fölött, ez egy nagyon fontos összetevője a lelki komfortérzésnek, és ettől sok tekintetben voltunk megfosztva és az ifjaink is meg voltak fosztva. Különösen a serdülőkorban szilaj csikó szeret lenni a gyerek, hogy ne akadályozzák. A nemet mondás, a dolgok tagadása elég jellegzetes dolog, ahhoz, hogy valami új felé tudjon kötni, a régit meg kell tagadnia magában. Sokszor tapasztaljuk, nem tudja ugyan, hogy mit tenne szívesen, de azt már tudja, hogy mit nem akar tenni. És az ebben való akadályozottság sokszoros erővel hat. Úgyhogy ez egy nehéz korszaka a kamaszainknak és a fiataljainknak is.

Felborult az online és az offline lét aránya is. Nehéz lesz majd visszaállítani ezt az egyensúlyt?

Ezzel meg kell küzdenünk, ez egy közös feladat, és nem is számíthatunk arra, hogy nagyon gyorsan megy a helyreállítása, mert veszedelmes dolog a megszokás, ebből adódnak függések is, hogy mindig újra ugyanazt tenni. Bármely generációt nézzük, mindegyiket elég erősen érinti, hogy bizonyos hátrányos szokások szervülhetnek. Például nem virágzott ki annyira az a szükséglet, hogy ki a szabadba, hogy legyünk benne a való világban és ne csak a négy fal között. Ebben a természet sem segített meg minket egy gyönyörű, virágzó tavasszal, de most már a nyár reméljük, hogy sokkal inkább kicsábítja a fiatalokat. A home office-ban dolgozókkal kapcsolatban van már ez a megállapodás, hogy az otthonról végzett munka nyomán lelki lefáradás állapota, ez a Covid-fáradtság állapota következett be, amit a koncentrációs zavarok, a figyelemzavarok, a lelassulás, egy kicsit elpuhulás, ellustulás jellemez. A motivációk annyira lefékeződtek, hogy például remotivációs, újraébresztő, aktiváló belső folyamatokhoz kell folyamodnunk, hogy visszataláljunk abba a tempóba, ami a mi saját aktív életünk tempója.

Egyre gyakrabban hallani azt a kifejezést, hogy poszt-Covid trauma, ami arra utal, hogy már a járvány utáni helyzetnek is lehetnek pszichés vetületei?

Ezek teljesen természetes szövődmények sajnos, mert a krónikus stresszállapot egyik jellemzője, hogy beleszorulunk egy olyan állapotba, hogy nem tudjuk biztosan, most mit is tegyünk, a bizonytalanság, a tehetetlenség magával hozza azt a belső magasfeszültségi szintet, ami ha hosszú ideig áll fönt, kifáradási jelenség állhat elő és pszichoszomatikus zavarok következhetnek be. Ami most jellemző, a COVID-fáradtság, a nyomott hangulat, a belső energiák elakadása elég jellegzetes, és ennek stressz-szövődményei a pszichoszomatikus zavarok. A szervek mind úgy reagálnak a stresszfeszültségre, hogy mindenkinél olyan szervterületen jut kifejezésre, ami vagy ab ovo a gyönge pontja, vagy károsította például a légzőszerveit dohányzással, amivel már eleve egyes szervek meggyöngülnek, és akkor azokon a szervterületeken jelentkeznek neurotikus, illetőleg szomatoform zavarok. Tehát a testben kifejeződő bizonyos stressztünetek.

Mi volt a pozitív hozadéka ennek a bő egy esztendőnek?

Hihetetlenül örülök, hogy ebben a konzumizálódó világban, ahol annyira kevéssé tudtunk már egymásra figyelni, most az együttérzés és a közös szorult helyzet kinyitotta a genuin altruizmust, a belső késztetést, hogy segíts a másikon, menj oda, akadályozd meg, hogy valami az életét veszélyeztesse. Nem találkoztunk korábban ilyen nagyon gazdag spektrumú nekibuzdulással a segítés területein. Én ennek azért is örülök, mert aki segít, annak az immunrendszere megerősödik és a szervezete pozitív hormonokat termel, tehát van egy ilyen önjutalmazó funkciója a segítésnek,.

Talán a legfőbb tanulsága a járványidőszaknak az, hogy nem élhetünk ugyanúgy, mint eddig. Más jön most? Másfajta világ, vagy ez inkább egyéni elhatározás kérdése, hogy ki hogyan folytatja?

Az élet értéke és értelme jobban fölragyogott, sokkal nagyobb értéket tulajdonítunk az egészségnek, az együttességnek, a kapcsolatoknak, a szeretetnek, hogy mi összetartozunk, hogy segítünk egymásnak, hogy gondoskodunk egymásról. Olyan nemes emberi minőségekre nyithatott rá mindenki saját magában is, hogy én ezt egy olyan összegződő és a jövőben pozitív irányt vevő áramlatnak tartom, amiből majd kiderül, hogy ami egyenként is pozitív az emberi lelkekben, az összeadódik. Közelebb kerülünk ahhoz az emberi magaslathoz, akik mi vagyunk, hogy nekünk ezek különleges értékek, emberi kiváltságok. Csak mi rendelkezünk ezzel a képességgel, hogy mi tudjunk hinni a jövőben, hogy tudjunk optimizmussal előre tekinteni. Sajnos ezek a megpróbáltatások akármilyen szenvedésteliek voltak, viszont pozitív oldalról meg segítették, hogy ezek kinyíljanak az emberben. Hozta a rosszat, de egyben aktivizálta a jót az emberben mindaz, amin keresztül mentünk. Nietzsche mondta, ami nem öl meg, az megerősít. Amivel mi megküzdünk ebben a nehéz folyamatban, attól mi értékesebbek leszünk, mert legalább megtapasztaljuk, hogy mit képesek vagyunk elszenvedni. Én ezeket nagyon pozitívnak tartom a jövőre nézve, az emberi minőségek csiszolása. Mert a gyémántot csiszolják. Amik csiszolnak és amik fájdalmat okoznak és amik sújtanak és megszenvedtetnek minket, ugyanakkor kihozzák belőlünk azt, ami a kincs.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018