A Huajiang Grand Canyon Bridge híd Délnyugat-Kínában a mérnöki teljesítmény csodája. 625 méterrel lebeg a Beipan-folyó felett, azaz ha az Empire State Buildinget aláállítanánk, még maradna felette hely. A híd 2025-ben nyílt meg Guizhou tartományban, és a korábbi kétórás hegyi kerülőt nagyjából kétperces átkeléssé rövidítette.

Ez már önmagában mérnöki bravúr lenne, de Kína nem állt meg itt. Üvegkilátó, extrém sportok, kávézó és vízesésszerű látványelem kapcsolódik az építményhez. Mintha egy autópályahidat, egy vidámparkot és egy geopolitikai üzenetet egyetlen acélszerkezetbe öntöttek volna.

A kínai hídépítés másik véglete sem kevésbé megdöbbentő. A Danyang-Kunshan Grand Bridge 164 kilométer hosszan fut a Peking-Sanghaj nagysebességű vasút egyik szakaszán. A híd rizsföldeken, csatornákon, tavakon, lakó- és ipari területeken halad keresztül.

Magyar léptékkel nézve olyan, mintha egyetlen viadukt Budapesttől majdnem Győrig tartana. A Guinness szerint ez a világ leghosszabb hídja, amiben talán nincs is semmi meglepő.

Kínában a vasút egyébként is komoly szimbóluma nemcsak az infrastruktúra-fejlesztésnek, hanem a technológiai kiválóságnak is. A nagysebességű vasúti pályák hossza 2024 végén körülbelül 48 ezer kilométer volt, és ezt 2030-ra 60 ezer kilométerre szeretnék emelni.

A Fuxing vonatok egyes fővonalakon 350 km/órás üzemi sebességgel robognak. Ahol korábban a távolság fékezte az üzletet, az álláskeresést, a családlátogatást vagy a diákok mobilitását, ott ma csak meg kell venni egy vonatjegyet.

De a közép országa nem csak a síneken robog. A napenergia globális forradalmának gyártósorai nagyrészt Kínában futnak. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint Kína a napelemipari gyártási lánc meghatározó központja, a poliszilíciumtól a waferen és cellán át a modulig a világ kapacitásának óriási része kínai kézben van.

Közben az ország már 2024-ben, azaz a tervezettnél hat évvel korábban elérte a 2030-ra kitűzött 1200 gigawattos szél- és napenergiacélját.

Ez a kínai energiapolitika nagy ellentmondása. A világ egyik legnagyobb szénfogyasztója egyben a világ egyik legnagyobb megújulóenergia-szereplője is.

De nemcsak ezt a mítoszt töri össze az ázsiai birodalom, hanem azt is, mely szerint az ország alacsonyan fizetett dolgozókkal termel csak. Az International Federation of Robotics szerint 2024-ben több mint 2 millió ipari robot dolgozott kínai gyárakban, és abban az évben 295 ezer új robotot telepítettek, ami a globális kereslet 54 százalékát adta.

Azaz ez már régen nem az a világ, ahol végtelen futószalagok mellett emberek csavaroznak az exportpiacnak. Ma már robotkarok hegesztenek, festenek, pakolnak, mérnek. Kínában az automatizáció nem a jövő, hanem a jelen.

Mindemellett az égre is érdemes felnézni. 2016-ban Kína pályára állította a Micius kvantumműholdat, a világ első ilyen célú tudományos eszközét. A feladata első hallásra inkább sci-fi filmek forgatókönyvét idézi.

A Micius kvantumkulcsokat segít továbbítani földi állomások között, célja pedig a jövő titkosítási rendszereinek forradalmasítása.

Ezek a példák természetesen nem azt bizonyítják, hogy Kína átvette a vezető szerepet a globális gazdaságban. A nagy hidaknak komoly ára van, az energiarendszer szénlábnyoma még mindig óriási, és a kvantumtechnológia még egy fekete ló.

De azt nehéz elvitatni, hogy Kína olyan léptékben épít, gyárt, automatizál és kísérletezik, amihez fogható fejlesztéseket Európában nem nagyon látunk. És ha elfogadjuk, hogy a jövő életminőségét a jelen gazdasága alapozza meg, akkor ez a különbség egy fülsiketítő ébresztő kellene hogy legyen az uniós vezetőknek.

A szerző Sebestyén Géza, a BCE docense és az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője