Olga Odesszából menekült a háború elől vonattal Ungváron és Budapesten át az észak-németországi Kielbe.

A Fekete-tenger partján fekvő milliós kikötővárost, Odesszát mindjárt a háború első napján, február 24-én lőtték az orosz csapatok, de eddig nem történtek olyan erős harci cselekmények ott, mint az agyonbombázott Mariupolban vagy éppen Kijevben.

„Robbanásokra ébredtünk azon a csütörtökön. Édesanyám csak oroszul és ukránul beszél, ő maradni akart Odesszában, nehéz volt rávenni, hogy útra keljen velem” – mesélte érdeklődésünkre Olga. Aztán kettesben vágtak neki az útnak a háború harmadik hetében. Olga úti célja Kiel, 69 éves édesanyjáé Tunisz volt, a másik lánya ugyanis oda ment férjhez egy tunéziai hajóskapitányhoz húsz éve.

Ungvár, Budapest, Budaörs

Először Ungvárra mentek, ott élő ismerősöknél töltöttek pár napot arra várva, hogy Olga nővére megvegye édesanyjuk repülőjegyét Budapestről Párizson át Tuniszba. Amikor eljött az idő, vonatra szálltak Budapest felé.

„Semmiféle zökkenő vagy várakozás nem volt az úton, a határon sem, mindenféle gond nélkül jutottunk el Ungvárról Budapestre, a vonat percre pontosan érkezett” – mondta Olga. Nagy késés nem is fért volna bele, mert a párizsi repülőjárat pár órával később indult.

Olga két éjszakát töltött Magyarországon, a véletlen úgy hozta, hogy egy budaörsi háromgyerekes család adott neki szállást. A családfő vitte a pályaudvarról édesanyjával Ferihegyre,

egy-egy nagyjából 15 kilós kézitáska volt náluk, addigi életük minden további része Odesszában maradt.

Nyilván fogalmuk sem lehet róla, hogy mikor térhetnek oda vissza Tuniszból, illetve Kielből, ez is azon hirtelen támadt bizonytalanságok egyike, amit nehéz kezelni.

Olga édesanyja a késő délutáni géppel repült Párizsba, majd rövid várakozást követően ment tovább Tunéziába, magyar idő szerint éjfél után nem sokkal volt várható, hogy odaér.

A hosszú utazástól kimerült Olga első éjszakája Budaörsön rosszul telt, mint másnap mesélte. Hajnali kettőkor rémálomra riadt, azt érezte, hogy ő maga biztonságban van, de valaki a családjából nem. Egyből kereste az édesanyját, kiderült, hogy minden indok nélkül nem engedik be Tunéziába, nem tájékoztatják semmiről, ott várakoztatják a repülőtéren. Csak másnap délután kapta meg a hírt arról Olga, hogy nővére közbenjárására sikerült elérni, hogy beengedjék édesanyjukat, nagyjából 15 óra után.

Olga többször kiemelte, hogy Magyarországon nekik mennyire más fogadtatásban volt részük.

Megszakadt élet

„Lefagyott az életem” – visszatérő kifejezése volt ez Olgának. Pedig nem is a semmibe, hanem ismerőshöz igyekezett Kielbe. Gyerekpszichológusként dolgozik, Kielben az ismerőse lakásában egyedül tölthet pár hetet annak gyógykezelése miatt, azutánra is megvan, kinél kaphat egy szobát. A szakmájában dolgozhat, épp ezért választotta Kielt, ott majd ukrán gyerekekkel foglalkozhat mint pszichológus. Ukrajnai menekültek százezreinél lehet neki jobb kilátása, hiszen van külföldön kapcsolata, rokona, eleve sokat utazott korábban Európában (harmadjára járt Budapesten, sőt, a tavaszra már előre beírta a naptárjába az újabb budapesti utat – nagyon nem ilyet tervezett), beszél angolul, németül is megérteti magát, szállás és még munkalehetőség is várja Németországban, ráadásul a hivatásában. Fiatal, egészséges, nincsenek gyerekei, akikről gondoskodnia kéne az úton, nem érte közvetlen háborús trauma. Mégis nagy terhet érez a lelkén.

„Bűntudatom volt, hogy elhagyom Odesszát.

Ott születtem, ott nőttem fel, minden odaköt, vádoltam magam, hogy miért hagyom el a városom, az országom, nehéz volt nekem is meghoznom a döntést.

De nem tudtam ott maradni. Nem tudtam folytatni a munkám, mert akkor, amikor én magam is félek, nem tudom átengedni magam a feladatomnak, nem tudok úgy odafigyelni a munkámra, ahogy kell” – osztotta meg kétségeit.

Nemrég halt meg az édesapja, azután költözött az édesanyjához, a saját lakását kiadta, a bérlők még ott vannak, de már nem fizetnek, mert nem tudják, meddig maradnak a városban. A párja Odesszában maradt, a macskája is.

Viszont a budaörsi családdal csodás szerencséje volt. Az odaérkezése estéjén a másnapi programról beszélgetve derült ki, hogy a feleség háromnapos nemzetközi konferenciát szervez épp akkora. A MUS-E nevű európai szervezet művész önkéntesei hátrányos helyzetű, nehéz sorsú és/vagy valamilyen szociális nehézséggel küzdő gyerekeknek tartanak iskolai órákon foglalkozásokat több mint negyed évszázada a maguk művészeti ágában. A konferencián műhelymunka keretében osztották meg egymással tudásukat, módszertanukat, feladataikat a művészek.

„Lefagyott az életem, megszűnt szinte minden, ami, aki addig volt, erre teljesen váratlanul és véletlenül olyan lehetőségbe csöppentem bele, ami a munkámról szól, ami gazdagít, hiszen én is foglalkozom ezzel, én is csinálok hasonló művészetpedagógiai foglalkozásokat Odesszában. Illetve csináltam... Úgy éreztem, visszakaptam az életem. Már az könnyet csalt a szemembe, ahogy azt tapasztaltam, hogy ismeretlenek a legmagátólértetőtőbb önzetlenséggel segítenek. Jó dolog szállást kapni, egy helyet, ahol lezuhanyozhatok, egy szendvicset az úton, vizet, eligazítást, internetelérést. De

arra talán nem gondolnak az emberek, hogy akik jönnek, akkor is nagy lelki terhet viselnek, ha a háborút magát nem is tapasztalták meg. Félbeszakad az addigi életük, szoronganak, mi lesz velük, úgy érzik, légüres térbe kerültek, és fogalmuk sincs, mennyi időre.

Ingyenes vonatutat, sok segítséget kaptam az úton, de azzal, hogy egy napot eltölthettem azokkal a csodálatos emberekkel, és azt csináltam, ami a munkám, éltető lelki táplálékhoz jutottam” – mesélte könnybe lábadt szemmel.

Szép pillanata volt a napnak, amikor közösen improvizálva énekelt a csapat a rózsadombi termük ablakából az alattuk fekvő Budapestre a háború által sújtott Ukrajnát gondolatban felidézve. Ez a feladat érthetően különösen megérintette Olgát.

Végig az úton

Másnap hajnalban indult Bécsbe a vonata, egészen Kielig nem kellett fizetnie érte, a helyjegy is fakultatív volt, de pár euróért megvette. Bécsben, majd Hamburgban is átszállt, estére már Kielben is volt, ott igyekszik új életet építeni.

Szállás, munka ígérete, ismerős várta. De Odessza nagyon messze volt tőle. Épp első kieli napján érkezett a hír, hogy úgy néz ki, az oroszok nagyobb erőt készülnek fektetni a város elfoglalásába.