Deák Ferenc, Európa és Magyarország mindenkori gólkirálya. Ez volt a névjegy kártyájára írva, alkalmasint erre volt a legbüszkébb. Arra, hogy a kontinens jegyzett bajnokságaiban sem előtte, sem utána nem szerzett más egy bajnoki szezonban 66 gólt, csak ő.

A legendás csatárnak, aki január 16-án ünnepelné a századik születésnapját, a pályafutása fura fordulatok, rejtélyek, s persze temérdek gól elegye. Noha a Ferencvárosban született, a Szentlőrinci AC-ben kezdett futballozni, a negyvenes évek legelején a harmadik, majd 1942-től a háború végéig a második osztályban futballozott. Hűséges volt a SZAC-hoz, pedig bőven jelentkeztek érte kérők. Elsősorban a két korábbi legendás válogatott játékosnak, Kohut Vilmosnak és Berkessy Elemérnek volt hálás. No, meg a SZAC elnökének, Danninger Jánosnak, a futballistából lett mecénásnak, akinek eredeti szakmáját köszönhette.

Mesélte, hogy 1935–1936 táján kapusként kezdte a pályafutását a SZAC-ban. De Berkessy Elemér, a híres Jegenye – a fiatalabbak kedvéért: hajdanán egyebek mellett a Ferencváros és az FC Barcelona középfedezete is volt – az ifisták edzőjeként kitalálta: miután gólképtelenek az eredetileg előre vezényelt játékosai, kipróbálja a tipikusan az angol centerekéhez hasonló fizikumú kapusát.

Elég jól sikerült kísérlet volt, a Budakalász elleni bemutatkozó meccsén csapata mind a hat gólját az új középcsatár szerezte.

Deák Ferenc, akit akkoriban azért még többnyire Feriként és nem Bambaként emlegettek, hamarosan bekerült az első csapatba, ahol edzője és balszélsője a világháború kitörése után Franciaországból, Marseille-ből hazatért vb-ezüstémes Kohut Vilmos volt. Danninger „papát” még a hetvenes éveiben járva is nagy tisztelettel emlegette az egykori gólkirály.

Danninger János hajdanán futballozott a budai „33 FC”-ben, de imádata nagyobb volt, mint a tudása. Jól menő hentes lett Pestszentlőrincen, s a fejébe vette, hogy első osztályú csapatot épít az akkor még önálló településen. Amint először meglátta futballozni a hétgyerekes családból származó, az iskolákkal nehezen birkózó, de kiváló fizikai adottságokkal megáldott fiút, a pártfogásába vette. A lakásukba fogadta, segédként az üzletében alkalmazta. Egyengette az útját, s nagyon ügyelt arra, hogy a nagy klubok kérői ne beszélhessék tele a fejét.

Deák Bamba – sőt, Bambuli, mert így is becézték – NB II-es játékosként bekerült a katonaválogatottba, majd Vághy Kálmán kapitánysága idején, az A keretbe is. 1943 novemberében, a svédek elleni budapesti mérkőzés előtt, az Elektromos elleni edzőmeccs második félidőjében így állt fel a válogatott támadóötöse: Egresi, Sárosi dr., Deák, Zsengellér, Vincze. Az „igazi” válogatottságra és az élvonalbeli bemutatkozásra a háború végéig várnia kellett. (Előbbi talán nem is volt olyan nagy baj, a svédek elleni mérkőzés a magyar válogatott első ötven évének egyik legnagyobb hazai kudarcát hozta.)

Noha Deák Bamba játszott már 1944 őszén, a harcok miatt be nem fejezett bajnokságban is az élvonalban (sőt: 8 meccsen 14 gólt szerzett), a hivatalos debütálását csak az 1945–1946-os idény hozta meg. Meg a tündöklését is, hiszen akkoriban már senki előtt sem lehetett kérdéses, az ország legjobb csatárai közé tartozik.

A 34 bajnoki mérkőzésén máig Európa-rekordot jelentő 66 gólt szerzett, egy középcsapatban.

A SZAC összes góljának több mint a fele fűződött a nevéhez, a PVSK-nak és a Szolnoknak 4-4, a Ferencvárosnak (!) 5, a Debrecennek 6, a Kőbányai Barátságnak 9 gólt rúgott vagy fejelt. Gallowich Tibor szövetségi kapitánynak akkoriban az volt az ötlete, hogy tartsa meg Deákot a klubja, s erősítsék meg a SZAC-ot a nagyegyesületek szintjére. Mert a SZAC kicsi volt, azért is kapott „Bamba” egy amúgy ritkán használt, inkább a sajtóban forgó becenevet: „Kisegyleti nagyágyú”.

Érdeklődtek iránta Olaszországból (Járay József, a Bologna magyar edzőivel jó viszonyban lévő, kint élő operaénekes közvetített), s főleg a Ferencvárosból. Az 1946–1947-es idényben már nagyon valószínű volt, hogy a 30 meccsen 48 gólt szerző center a Fradiba igazol, a zöld-fehérek el is akarták vinni azóta legendássá lett külföldi túrájukra. Különösen az első számú sztár, a középcsatár Sárosi doktor forszírozta a leigazolását. Nem, nem konkurenciát keresett magának. Tudta, hogy könnyebben elengedik Olaszországba, ha érkezik a helyére egy akkor már sokkal gólerősebb, fiatal center.

Deák végül mégsem ment a Nagy Vízen túlra – pontosan azért, hogy a Fradi játékosa lehessen. Egy fura és tulajdonképpen értelmetlen szabály alapján, ha valaki kölcsonjátékosként szerepelt – például egy külföldi túrán – egy klubban, egy évig nem igazolhatott oda. Bamba nem utazott, így mire a küldöttség hazaérkezett Mexikóból, már várhatta a többieket az Üllői úton.

Az átigazolásért kapott egy bérházat, a Nefelejcs utca 24. szám alatt. Kortünet: csak néhány hónapon át hozott neki jólétet, mert az államosítás aztán hamarosan elvette tőle a házat.

Senki sem gondolta, hogy csak három évre érkezett az Üllői útra. Azt annál inkább, hogy vele nagyon megerősödött a Fradi csatársora, a csapat, amely a háború vége óta addig egyszer sem tudta megnyerni a bajnokságot, rögtön a legnagyobb favorittá lépett elő. De a mexikói túrának volt „utóhatása”, két forduló után még nulla ponttal állt a csapat. (Ráadásul az új szerzemény az első találkozón nem játszott.) Opata Zoltán edző belebukott a rajtba, de Urbancsik Gábornak, az utódnak is csak 14 bajnoki jutott, az új, az 1948-as évet már Lyka Antallal, „Totóval” kezdte a Fradi.

Semmi túlzás sincsen abban, hogy a csapat eredményessége Deák „Bambán” múlott. A bajnoki idényben 41 gólt szerzett, november elejétől az idény végéig mindössze három olyan forduló akadt, amelyikben nem talált a kapuba. A házi góllövőlistán négy társa is holtversenyben végzett mögötte a második helyen, Szabó Ferenc, Horváth Ödön, valamint két zseni, az ifjú Kocsis Sándor és a veterán Sárosi György dr.

Ha a Fradi az utolsó fordulóban nyert volna Csepelen, megszerzi a bajnoki címet. Bamba két gólt is szerzett, de ez sem volt elég – a fáma szerint a többször is súlyosan hibázó Henni kapus nem ok nélkül hibázott sorozatban…

Ellenben a következő idényben már nem lehetett megállítani a Ferencvárost. Az előző idény utolsó mérkőzésén, a Csepel ellen a Henni – Csiszár, Kispéter, Kéri – Lakat, Hernádi – Szabó F., Kocsis, Deák, Kiss Gy., Gyetvai összeállítású tizenegy szerepelt. (Rudas, Ónody és Sárosi dr. jóval többet játszott, mint az utolsó találkozón szerepet kapó Csiszár, Kiss, Gyetvai trió.) Ősszel már a Henni – Rudas, Kispéter vagy Csanádi, Szabó – Kéri, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor tizenegy szerepelt a leggyakrabban. A megújított tizenegyből a csapatkapitány Rudas „csak” visszavette a helyét, de hárman a nyáron érkeztek: Budai II László a Hutter Olajból, a Puskással szembeni harcot feladó Mészáros József Kispestről és Czibor Zoltán a Komáromi MÁV-ból. Mindannyian azonnal alapemberek lettek az első csapatban.

Az „új” Fradi az első 21 fordulóban szinte az 1931–1932-es, százszázalékos bajnokcsapat produkcióját másolta. Egyetlen pontot veszített: 1948 decemberében a Vasas elleni botrány miatti pályabezárás következményeként a Megyeri úton játszva, az MTK ellen. A hajrában már ki is engedhetett a csapat, amely kikapott az örökrangadón a kék-fehérektől, az Újpesttől és a Csepeltől, de ennek alig volt jelentősége.

A Ferencváros díszlépésben lett bajnok, alapos fejtörést okozva a „hivatásos” politikusoknak és a labdarúgó-szövetség korifeusainak egyaránt. Ne szépítsük: azt a klubot ünnepeltek tízezrek hétről hétre a lelátókon, amelyet a hatalom a legjobban utált.

Miközben a csapat 1948 őszén 76 gólt szerzett (ez jobb volt a mérkőzésenkénti ötös átlagnál!), november 28-án, a Vasas elleni meccsen a közönség tüntetett, a korabeli megfogalmazás szerint „provokatív politikai megnyilvánulásokat tett”. A 4:2-re megnyert találkozó után az MLSZ először nemcsak hogy betiltotta az Üllői úti pályát, hanem – példátlan intézkedéssel – négy mérkőzésre meg is vonta a zöld-fehérek szereplési jogát. Ha ez a döntés érvényben marad, a következő négy ellenfél játék nélkül nyert volna a Fradi ellen. A vezetőség „a politikai vezetéshez fordult, a büntetés enyhítése végett”. Sikerrel: a játékjogot visszakapta a csapat, csak az ősz hátralévő részében idegenben kellett játszania. Talán ezekben a hónapokban dőlt el, hogy a következő „nagy átszervezések” vitathatatlan vesztese a Ferencváros lesz.

Pedig 1949 tavaszán még a (nemcsak a hétről hétre mérkőzésre járókra gondolva) több százezres Fradi-tábor még abban reménykedett, hogy a csapat éveken keresztül uralni fogja a magyar bajnokságot. De aztán minden másképpen alakult.

A következő idényben a Kispestként rajtoló, majd Bp. Honvédként záró, illetve az MTK-ként kezdő, de a szezont már Textilesként befejező rivális veretlen maradt az ezüstérmesként záró Fradi ellen. A Ferencvárosból meg közben ÉDOSZ lett, nevét és színét is elveszítette.

A hatalom ráadásul a csapat szétszedéséről döntött. Budai II László és Kocsis Sándor a Bp. Honvédba, Henni Géza és Deák Bamba a Belügyminisztérium által támogatott Bp. Dózsába került – nem önszántából.

Deák ügyét, a főhős előadásában, az egykori játékostárs, Lakat Károly fia, Lakat T. Károly jegyezte le hajdanán, elsőként a magyar sajtóban: „Én, mint a Fradi centere még ebben az időszakban is nagyon népszerű voltam, bár a játék nem ment annyira jól, mint korábban, de a szurkolók még mindig az 59 gólos Bambát látták bennem. Siófokon aztán egy este bementem a Fogas éttermébe. Gondoltam, megiszom egy-két fröccsöt, hiszen most szabadság van, szabad; de aztán ott körbevettek, pillanatok alatt egy egész nagy társaság gyűlt körém, én voltam az ünnepelt vendég, a híres-neves fővárosi futballista. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nem ittunk valamivel talán többet a kelleténél, de szó sincs arról, hogy bárki is részeg lett volna. A hangulat csúcspontján aztán intettem a prímásnak, mondtam neki, most azt húzza, hogy: „Mit mesél egy régi sportlap, mit mesél.” Ez köztudottan a Fradi-induló első sora, én már azon csodálkoztam, hogy amikor beléptem az étterembe, nem ezt kezdték el azonnal játszani, hiszen Pesten már akkor rázendítettek, amikor még csak befordultunk egy kocsma vagy egy vendéglő utcájába. Na, mindegy, a cigány gyorsan vette a lapot, akkor meg még gyorsabban, amikor egy százast is belehúztam a vonójába, ami hatalmas pénz volt akkoriban. A harmadik sornál sem tartattunk, amikor már egy emberként üvöltve énekelte a Fradi-indulót mindenki, de úgy ám, hogy a falak beleremegtek. Már a refrénnél tartottunk, amikor jön ám a pincér, és elkezdi ráncigálni a vállamat. Mondom neki, mi a fenét akarsz, miért nem hagysz énekelni? Szegény csak hebegett-habogott, egyik lábáról a másikra állt, ő már tudta azt, amit akkor én még nem. Ezért hát nagy titokzatosan csak azt súgta a fülembe: „Ferikém, hagyd ezt abba, mert nem lesz jó vége…”

Mondom neki, meg vagy te őrülve? Mi baj lehet abból, hogy én, a Fradi középcsatára, a Fradi-indulót éneklem? Azt csak nem énekelhettem, hogy „Vörös Csepel, vezesd a harcot”. De a pincérgyerek csak nem hagyott nyugton.

Mondta, menjek vele ki a söntésbe, ott majd megmondja, mi újság. Kimentünk, otthagytuk a többieket, akik jelzem, ugyanúgy énekeltek tovább, mintha mi sem történt volna, s ott aztán a gyerek előjött azzal, hogy a sarokban lévő asztalnál ül két gyanús, bőrkabátos pofa, s őket idegesíti, ha valaki a Fradi-indulót énekeli. Meghallgattam, s azt mondtam neki, menjen oda hozzájuk, s mondja meg nekik, hogy tehetnek nekem egy szívességet… Ezzel visszamentem a terembe, s énekeltem a többiekkel tovább. Két perc sem telt el, látom, hogy jönnek ám felém az urak, pontosabban a két elvtárs. Megállnak és azt mondja az egyik: „Jöjjön velünk!” Kérdezem tőle, már hová mennék, nincs nekem magukkal semmi dolgom, nem is ismerem magukat. De csak erősködtek, hogy így menjek velük, meg úgy. Mondtam nekik, rendben van, maguk az elvtársak, én meg csak fradista vagyok, úgyhogy nem sok esélyem van magukkal szemben, de azért azt ugyan engedjék már meg, hogy a söntésben megigyak még egy fröccsöt. Azt mondták, rendben van, az még belefér. És akkor… Komolyan mondom, ha visszagondolok rá, minden hajamszál még ma is az égnek áll, hogy hogy az úristenbe mertem én ezt végigcsinálni, de felesleges volna tagadni, hogy ez így történt: a fröccs egyik felét az egyik elvtárs, a másik felét a másik elvtárs arcába öntöttem. Ebből aztán, mit szépítsem a dolgot, egy kis verekedés támadt, de hiába voltak ők ketten, nekem meg se kottyant. Tudod, a vágóhíd, az a sok szarvasmarha, amit akkoriban puszta kézzel agyoncsaptam, ha kellett, két ilyen nyámnyila alak csak nem foghatott ki rajtam. Eldőltek, mint a liszteszsák, én meg kértem egy másik fröccsöt, visszamentem a nagyterembe és ott a többiekkel befejeztem a Fradi-indulót. Eddig a történet hősies fejezete, mert ami utána következett, az azért már valamivel szomorúbb. Az elvtársak valahogy összeszedték magukat, hoztak erősítést is, a lényeg, hogy be-vittek és iszonyú balhé lett a dologból. A részletekre most már kár kitérni, még ennyi év múltán is iszonyodva gondolok rá, elég az hozzá, hogy néhány nap múlva nagyon magas helyen azt mondták: Deák, magának két választása van, vagy a börtönbe megy, vagy a Dózsába. Nem hiszem, hogy lett volna ember, aki az előbbit választja a helyemben…”

Még azt sem engedték meg neki, hogy ha már elmegy a Fradiból (az ÉDOSZ-ból), visszatérhessen az időközben a Bp. Postásba beolvadó szentlőrinci klubba.

A Budapesti Dózsába átigazolt futballista 1950 nyarától 1954 végéig négy és fél idényt játszott lila-fehérben. Az elsőben (a félidényes bajnokságban) ment neki a legjobban, de később sem futballozott rosszul. Csak hát a válogatottba nem volt esélye visszakerülni. 1949 őszén a huszadik válogatott találkozóján már 29 gólját szerezte, de Sebes Gusztáv lemondott róla.

Kifogásolta az életmódját (a gólkirály évtizedekkel később erről azt mesélte, hogy az volt a konfliktus alapja, hogy ő nem járt be akkori munkahelyére, a SZOT sportosztályára) és a játékstílusát (!),

magáévá tette Tovarovszkij szovjet szakíró tézisét, aki szerint a modern középcsatár nem angol típusú, befejező, hanem építkező jellegű, a társait kiszolgáló.

Sebes többször hangot adott annak, hogy szerinte Deákot a középcsatár posztjára állítva egysíkúbb lett volna a válogatott. Mintha ő diktálta volna a Népsportban az 1952. szeptember 14-én megjelent sorokat (csak emlékeztetőül: a magyar válogatott szeptember 20-án játszott először Hidegkuti Nándorral a hátravont középcsatár posztján): „Abban az esetben, ha kimondottan végrehajtó és a leshatár területén mozgó középcsatár játékára állítanánk be magunkat, gyakran előfordulna, hogy az Ilyen játékot játszó középcsatárt a ráálló középhátvéd teljesen megbénítaná. Ezzel a csatársor játéka esetleg meddő maradna, mert a játékosok arra vannak beidegződve, hogy a megszerzett labdákat habozás nélkül a középcsatárhoz juttassák.”

Deák Ferenc pályafutása megtört a siófoki Fő utcán, a Fogas Szálloda hosszú kerthelyiségében, hiszen a Bp. Dózsából már „csak” a B- vagy a C-válogatottba kapott meghívást. 1955 elején aztán úgy döntött, a második osztályban, a Bp. Spartacusban játszik tovább. Másfél év után átigazolt az Egyetértés SC-be, majd 1959-ben még beszállt két mérkőzésre a Siófoki MÁV Olajbányász SE-be. Akkoriban a munkája már részben a Balaton-partjához kötötte, a balatonlellei BM-üdülő gondnokhelyettese volt, majd 1962-től nyugdíjazásáig, 1972-ig, a kormányőrséghez tartozott. Őrnagyként vonult nyugdíjba, akkor alezredesnek léptették elő.

Alighanem ő volt a világ egyetlen (gól)királya az alezredesek között.

(A nyitóképen: Budai II László és Bozsik József balján Deák Ferenc.)