Bő egy évtizeddel a spanyolországi remeklése után Triesztben, egy szép nyári napon volt alkalmam meghallgatni tőle, hogyan is gondolt ő vissza élete világbajnokságaira, karrierje legfontosabb pillanataira.

Rögtön belevágott a közepébe, az 1982. július 5-én a braziloknak lőtt mesterhármasáról beszélt:

„Aligha kell bizonygatnom, pályafutásom egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt az a barcelonai. Három gól a braziloknak, igen, ez csodálatos emlék. De állítom, mégsem ezen a mérkőzésen játszottam a legjobban a Squadra Azzurrában. Életem első világbajnokságán,

1978-ban, nem egészen huszonkét évesen sokkal jobb erőben voltam, s talán jobban is futballoztam.

Ám az igaz, a gólokat 1982-ben lődöztem.”

Ha már emlegette Argentínát, emlékeztettem a magyarok elleni, 1978-as mérkőzésére: „Mar dél Platában volt a meccs, s az első gólt én lőttem, egészen közelről. A magyaroknak akkor elég jó csapatuk volt, méltó a régi, szép hagyományokhoz – felelte 1993-ban. – Most is van néhány jó képességű futballistájuk, de nem alkotnak igazi csapatot. Ebben egy kicsit hasonlítanak például a portugálokra.”

Aztán hamar visszatértünk a spanyolországi tornához, egy kényelmetlen témát feszegettünk. Arról kérdeztem, hogy miután a totonerót követő hosszú kihagyás után azonnal bekerült a vb-csapatba, nem támadtak-e erőnléti gondjai. Mire Rossi:

„Ami az erőnlétet illeti, már említettem, hogy 1978-ban, sőt 1986-ban is jobb formában, jobb fizikai állapotban voltam a világbajnokságon. így aztán mondhatom,

akkor lettem világbajnok, s a torna legjobbja, amikor a legrosszabb formában éreztem magam.

Más kérdés, hogy az argentínai vébéhez képest már sokkal tapasztaltabb voltam. Ráadásul óriási segítséget jelentettek a társak. Az olasz válogatott 1982-ben igazi csapat volt, a szó legszebb értelmében.”

Szerinte nem maradhatott ki a totóbotrányból, egyszerűen olyan volt a közeg. Mindezt így fogalmazta:

„Fiatal játékosként, mondhatom klubom sztárjaként nem tehettem meg, hogy kimaradjak belőle. Aki kicsit is ismeri az akkori olasz körülményeket, tudhatja, nem volt más út.”

Azért visszatértünk inkább a vb-re. Elmondta melyik volt a legkedvesebb gólja, s hogy hogyan futhatott ilyen formát azt követően, hogy az olaszok szinte csak vergődtek a csoportmérkőzéseken:

„Minden gól nagyon fontos a világbajnokságon. Mégis, a braziloknak lőtt első gólom mindennél fontosabb volt. A mérkőzés előtt tartottunk egy kicsit tőlük, övék volt a lélektani előny. Úgy gondolom, ott, akkor – viszonylag az elején – az ötödik percben mindez a javunkra fordult. Bizonyos szinten felül minden játékos pályafutásának van egy csodálatos hete, amikor szinte minden sikerül neki.

Nekem óriási szerencsém volt,

hogy ezek a csodapillanatok éppen a világbajnokságon, éppen a legfontosabb mérkőzéseken jöttek el.”

Megkérdeztem, hálás-e Enzo Bearzotnak, az akkori kapitánynak, aki kétségtelenül kockázatot vállalt azzal, hogy az eltiltása után, négy mérkőzéssel a lábával, behívta a válogatottba. Rossi erre azt mondta, hogy nem érez hálát Bearzot iránt. De nagy tisztelettel gondol rá.

Mint ahogyan a futballvilág is Paolo Rossira, aki 1982-ben, mindössze 25 évesen (1956. szeptember 23-án született) tényleg a vállán vitte be az olasz csapatot a világbajnoki döntőbe. Három gólt szerzett a brazilok ellen az utolsó középdöntős mérkőzésen, aztán kettőt a lengyelek ellen az elődöntőben, s ő szerzett vezetést a fináléban, a nyugatnémetek ellen. Nem egészen egy hét alatt! 1982-ben megkapta a France Football aranylabdáját, s bár még 1986-ban is válogatott volt, s ért el a nagy sikereket az általa a valaha volt legjobb játékostársnak minősített Michel Platini oldalán a Juventusban is (kétszer olasz bajnok, egyszer-egyszer Olasz Kupa-győztes, KEK-győztes, BEK-győztes, BEK-döntős, Szuperkupa-győztes lett 1982 és 1984 között), pályafutása csillaga már nem ragyogott olyan magasan, mint 1982-ben, amikor az öreg államelnök, Sandro Pertini megölelte őt az olaszok diadala után.