Az év elején Luis Aragonés válogatottja a negyedik helyen állt a FIFA világranglistáján. Sok jót ígérő helyezés, de a kalibráláshoz érdemes tudni, hogy 2006 (12.) óta 1999 óta mindig a harmadik és a hetedik hely között zárta az évet. Ezek a helyezések jobbak, mint amilyeneket a válogatott elért az időközben lezajlott nagy világversenyeken. A spanyolok általában jól, vagy kifejezetten jól szerepeltek a selejtezőkben és a csoportmérkőzéseken, de aztán hamar elbuktak az egyenes kieséses szakaszban.

Az európai szövetségi kapitányok egyik (akkori) korelnöke, Luis Aragonés 2004-ben, 66 éves korában lett szövetségi kapitány. Miután egy jó húsz évvel ezelőtti rövid időszakot leszámítva soha nem dolgozott a Real Madridnál vagy a Barcelonánál (1987-88-ban rövid ideig volt a Barça edzője), a nemzetközi futballéletben talán kevésbé számított respektált edzőnek, mint Spanyolországban. 757 mérkőzésen dirigált a Primera Divisiónban, ez spanyol rekord. Pályafutása nagy részét az Atlético Madridnál töltötte, amelyet négy korszakban is irányított.

Kapitányi pályafutása első időszakában egykori kedvenc klubjának játékosaira építette a válogatottat. Meg persze, hagyományosan, a Real Madrid és a Barcelona (nem túl sok) spanyol játékosára. Velük vett részt a 2006-os világbajnokságon, ahol a Vörös Fúria a nyolcaddöntőben kiesett a Zinedine Zidane vezette francia válogatottól. A vártnál gyengébb szereplés ellenére Aragonés - akinek korábban Thierry Henry elleni rasszista megnyilvánulása nemzetközi botrányt keltett - maradhatott a posztján, ami egyrészt jelezte nagy hazai tekintélyét, másrészt nem tűnt túl jó ötletnek néhány hónappal később.

A spanyolok ugyanis rosszul kezdték a selejtezőket, s miután kikaptak az északírektől és a svédektől is, veszélybe került Luis Aragonés állása. 2006. november 15-én, Cádizban barátságos meccsen a románok is legyőzték őket. Ám 2007 tavaszán hirtelen magára talált az addigra a FIFA-ranglistán nyolcéves mélypontra jutott válogatott. Sőt, az esztendő végére megnyerte a csoportját, miközben veretlen maradt. A cádizi az idők távlatában "történelmi" vereség lett: azóta sem kapott ki a Vörös Fúria.

Ázsiója csak még tovább növekedett 2008 elején, miután Joan Capdevila góljával Málagában 1-0-ra legyőzte a világbajnoki ezüstérmes francia válogatottat. A kapitány akkorra még nem találta meg Eb-csapatát, játszott régi - s később "elfelejtett" - motorosai közül Pablo, a kontinensbajnokságon egy tétnélküli meccs kivételével mellőzött Juanito és Albiol és pályán volt Riera és Ángel is.

Másfél hónappal később a spanyolok, ezúttal Elchében, ugyancsak 1-0-ra nyertek, méghozzá a világbajnok olasz válogatott ellen. Nehezen, David Villa a 78. percben elért szenzációs góljával kiharcolt győzelem volt. Mondják, a barátságos meccsek nem sokat számítanak - de e találkozóra mérföldkőként tekintenek a spanyolok.

A Marca másnap a "barátságos mérkőzések világbajnokának" kiáltotta ki a csapatot, de ennél lényegesen fontosabb volt, hogy a játékosok elhitték: így, együtt, bárkit le tudnak győzni. A legnagyobb riválisnak, a legfélelmetesebb ellenfélnek titulált Squadra Azzurra legyűrése gátakat szakított át a játékosokban.

Aragonés, két espanyolos, Luis García és Fernando Riera kivételével, csak olyanokat játszatott azon a mérkőzésen már, akiket benevezett az Európa-bajnokságra is. Kezdett kialakulni a csapata - sőt, mindenki azt gondolta, már ki is alakult. A korábbiakhoz képesti legfontosabb változás a Villarreal óriási formába lendült, a 32. évében járó, veterán középpályás, a brazil származású Marcos Senna reaktiválása volt. Vele sokkal hatékonyabb lett a középpályás sor.

Spanyolországban, persze, sokkal több jó játékos van, mint amennyi egy csapatba, vagy akár egy 23-as keretbe befér. Ezért több mellőzött játékost is ajánlgatott a sajtó - a leghevesebben Raúlt, a Real Madrid kapitányát, aki szinte újjászületett a 2007-2008-as idényre. Tizennyolc bajnoki góllal segítette bajnoki címvédéshez a királyi klubot, ilyen sok gólt egyszer sem lőtt a mostani évezredben a Primera Divisiónban.

Aragonés azonban, "Raúl-ügyben" rendíthetetlen maradt. Kétségtelen szerencséje, hogy támadhatatlan érv volt döntése mellett, hogy a csapata Raúl nélkül is nyert. Ugyanakkor ellenérzéseket váltott ki, hogy az emblematikus játékost csak azért mellőzte, mert a 2006-os világbajnokság alatt személyes vitába keveredtek. A konfliktus csak erősítette, hogy egy, a világbajnokság után megjelent cikkben a csatár bírálta a szakvezető szakmai döntéseit a németországi tornán. Aragonés a 2006 őszi első két Eb-selejtező óta következetesen mellőzte a csatárt, aki, s ez is hozzátartozik a teljes képhez, azon a két mérkőzésen nem játszott jól.

Könnyű úgy mellőzni Raúlt, hogy David Villa és Fernando Torres a két csatár - mondták az irigyek, ám a realistábbak úgy látták, Raúlnak, ha elfogadja a "dzsóker" szerepét, helye lenne a keretben. A konfliktus nem szakmai jellege csak még inkább nyilvánvalóbbá vált, amikor a kerethirdetéskor Aragonés, miután a 18 éves Bojan Krkic, bár meghívást kapott az Eb-keretbe, fáradtságra hivatkozva lemondta az Eb-szereplést. Raúl helyett a Primera Divisiónból kiesett Zaragoza csatára, Sergio Garcia került a végleges keretbe - ki gondolná, hogy tényleg jobb Raúlnál?

Egyébként, némi túlzással, a kerethirdetésnél az összes kapitány közül Luis Aragonés keltette a legnagyobb meglepetést. Ahhoz képest, hogy az eredményei alapján nem kellett volna változtatnia, öt újoncot nevezett a keretbe: a kapus Palopot, Santi Cazorlát, Sergio Garcíát, Fernando Navarrót és Rubén De la Redet. Vajon miért csak 2008 áprilisa után talált rájuk?

Ma már talán mindegy is, lényeg, hogy jót húzott a keret összeállításával. Még ha a Real Madrid és a Barcelona hívei nehezen is emésztették meg, hogy a saját csapatukból két (Iker Casillas, Sergio Ramos), illetve három (Andres Iniesta, Xavi Hernández, Carles Puyol) játékos fért csak be a huszonhárom közé. Szemben a Liverpool (Pepe Reina, Álvaro Arbeloa, Xabi Alonso, Fernando Torres) és a Primera Divisiónból majdnem kieső Valencia (Raúl Albiol, David Silva, David Villa, Carlos Marchena) négyével. Az 1950-es világbajnokság óta először fordult elő, hogy ilyen kevés játékos képviselje a Real Madridot.

Ám ezekről a kérdésekről már egyetlen szó sem esett a torna alatt. A spanyolok ugyanis teljes gázzal nyitottak: 4-1-re megverték Guus Hiddink az UEFA-kupa-győztes Zenitre és a CSZKA Moszkvára épített orosz válogatottját. David Villa mesterhármast szerzett - a spanyolok a 2000-es Eb óta először szereztek négy gólt nagy tornán.

Ugyancsak a múlt ezred utolsó kontinensbajnokságán fordult elő, hogy valaki három gólig jusson az Eb-n. Villa az Európa-bajnoki döntők történetében mindössze a hetedik játékos lett, aki mesterhármast ért el.Sokkal nehezebb győzelmet hozott a svédek elleni meccs: a két csapat túl jól ismerte egymást ahhoz, hogy látványos meccset lehessen játszani. Fernando Torres szerezte az első gólt, de azt Ibrahimovic kiegyenlítette. Aztán a 92. percben jött David Villa, aki megnyerte a mérkőzést, s már, a harmadik mérkőzésüktől függetlenül, továbbjuttatta a spanyolokat.

A két innsbrucki mérkőzés után következett egy salzburgi: Aragonés ráadásul pihentette a kulcsembereit. A címvédő görög ellen egy ideig még a veretlenségi széria is veszélyben forgott, ám a második félidőben érvényesült a spanyolok nagyobb tudása. De la Red óriási gólt lőtt, aztán Güiza, a spanyol gólkirály is letette a névjegyét a hajrában.

A Vörös Fúria sorozatban kilencedik mérkőzését nyerte meg ezzel. Hasonló sorozatra a történetében mindössze egyszer, 1924 és 1927 között volt példa. Akkor az olaszok ellen ért véget a széria - a negyeddöntőben most is a Squadra Azzurra következett.

Az olaszok ellen a spanyolok tétmérkőzésen 1920-ban (!), az antwerpeni olimpián nyertek legutóbb. A rossz sorozat most sem szakadt meg, a jó meg véget ért - de ezt alkalmasint egyetlen spanyol játékos sem bánta.

Minden közülük megszólaló azt mondta a torna után, hogy a sikeres tizenegyes-párbajjal véget ért volt a kulcsmérkőzés, akkortól már tudták, meg fogják nyerni az Európa-bajnokságot. Iker Casillas volt a meccs hőse: két kísérletet is hárított a szétlövésben. Az utolsó tizenegyest egyébként Cesc Fabregas értékesítette, aki 16 éves kora óta nem lőtt tizenegyest tétmérkőzésen.

Az elődöntőben a minden csapatrészében jobb spanyol legénység a torna során másodszor is háromgólos vereséget mért az oroszokra. David Villa az első félidőben megsérült, ám a helyére beálló Cesc Fabregas a mezőny legjobbjaként tündökölt. A spanyolok a gól nélküli első félidő után Xavi, Güiza és Silva találatával simán, 3-0-ra nyertek.

4

A bécsi fináléban a németek az első öt percben futballoztak a legjobban. Miroslav Klose azonban kihagyta a legnagyobb helyzetüket. Lassan magukra találtak a spanyolok. Az egyik támadás során Christoph Metzelderről a saját kapujára pattant a labda - Jens Lehmann hihetetlen reflexszel hárított.

A 33. percben ellenben a német kapus sem segíthetett. A tizenhatos előtti területre belőtt labdára Fernando Torres és Philipp Lahm rajtolt. A spanyol erőszakosan megelőzte a tétovázó védőt, s 15 méterről, a jobbösszekötő helyéről a kapu jobb sarkába emelte a labdát.

Ez a találat eldöntötte a kupa sorsát, a németek nem tudtak kiegyenlíteni. Sőt, a hajrában Marcos Senna előtt ziccerben ment el a labda, Andres Iniesta spiccelését Lehmann hárította, s ugyancsak a lassan csapata legjobbjává előlépő kapus ütötte szögletre Sergio Ramos közeli fejese után a labdát.

A spanyolok nem bánták, hogy egyikből sem lett gól. Így is megnyerték az Európa-bajnokságot, 1964 után első nagy tornájukat.

A spanyolok taroltak az egyéni díjak kiosztásakor: David Villa lett a gólkirály, Xavi az MVP, Fernando Torres a döntő legjobb játékosa, s nem kevesebb, mint kilenc spanyol került a huszonhármas All-Star-keretbe: Iker Casillas, Carlos Marchena, Carles Puyol, Marcos Senna, Xavi Hernández, Cesc Fabregas, Andres Iniesta, Fernando Torres és David Villa.

A torna után nagy ünneplés kezdődött Spanyolországban, szövetségi kapitány-kereséssel. Luis Aragonés nem hosszabbította meg a szerződését, állítólag azért, mert nem érezte, hogy a szövetség vezérkara nem kérte őt elég lelkesen a folytatásra. Vicente Del Bosque lett az utóda, aki a legutóbbi spanyol BL-győztes (Real Madrid, 2002) edzője volt.

Nem forgatta fel a csapatot, miért is tette volna? Bevetett néhány új játékost, de elsősorban csak azért, mert ősszel több sérült Eb-győztesre nem számíthatott egy-egy mérkőzésen. Hat mérkőzésen van túl kapitányként - hat győzelemmel.

A világranglista élén vette át a Vörös Fúriát (a spanyol a hatodik válogatott, amelyik az 1993-as kezdet óta az élen állt-áll, egyben az első, amelyik a múltban nem nyert világbajnoki címet), s ott is tudta tartani.

Győzött Dániában (3-0), sikerrel vett négy (!) vb-selejtezőt, köztük a belgák elleni idegenbeli mérkőzést, s így az angolok és a hollandok mellett egyike Európa három, a kvalifikációs sorozatban még százszázalékos csapatának, aztán legyőzte a chileieket is, 3-0-ra. Immár újra nyolc mérkőzésnél tart a csak győzelemből álló sorozat, a február 11-i, az angolok elleni sevillai mérkőzés ismét csúcsbeállítást jelentene.

A Vörös Fúria 2007-es mérlege 12 mérkőzés, tíz győzelem, két döntetlen. A 2008-as 16 mérkőzés, 15 győzelem, 1 döntetlen - de ez utóbbit is végül "megnyerte" a csapat az olaszok ellen, az Európa-bajnokságon, tizenegyes-párbajban. Az összesített mérleg, 28 mérkőzésből 25 győzelem, három döntetlen, futballtörténelmi léptékkel is a legjobbak közé emeli a spanyol csapatot.

Mindössze hat válogatottnak van huszonnyolcnál hosszabb veretlenségi szériája, köztük a rekorder brazilnak (36, 1993 és 1996 között), Javier Clemente spanyol válogatottjának (31, 1994 és 1998 között), s a magyar Aranycsapatnak (30, 1950 és 1954 között).