Számtalan oka lehet annak, hogy egy harckocsi vagy lövészpáncélos személyzete elhagyja a járművét. A legkézenfekvőbb az, hogy a páncélos találatot kapott, mozgásképtelenné vált, vagy a fegyverzete mondta fel a szolgálatot. Ha a személyzet épségben megúszta a támadást, akkor dönthet, hogy gyalogosan harcol tovább vagy visszavonul.

A másik ok – és ez gyakran előfordul az ukrajnai háborúban –, hogy kifogy az üzemanyag vagy a lőszer. Már a háború első napjaiban kudarcot vallott az orosz hadtápszolgálat, és ez a harcok elhúzódásával sem változott sokat, ha mégis, akkor csak rosszabb lett.

Márpedig egy mozgásképtelen vagy lőszerkészlet nélküli harcjármű nem sokat ér.

Ilyenkor a kezelők általában igyekeznek megrongálni,

esetleg felrobbantani, bár ez utóbbi kockázatos lehet, ha közel van az ellenség. Egyszerűbb csendben kereket oldani és bízni abban, hogy később majd visszaszerezhetik a járművet.

Ez már csak azért is fontos, mert mindkét oldal krónikus nehézfegyverhiányban szenved. Egy elhagyott tank vagy lövészpáncélos nagy kincsnek számít. Akkor vajon miért robbantják fel mégis az ukránok a zsákmányolt haditechnikát?

Ennek is több oka lehet. Az egyik, hogy a jármű mozdíthatatlanul elakadt. A közösségi médiában jó pár olyan felvétel látható, ahol két, egymáshoz kötött tankkal próbálnak meg kihúzni a sárból egy harmadikat – sikertelenül. A fő oka ennek az a sajátos jelenség, amelyet a helyiek raszputyicának neveznek.

Ez azt a hihetetlen sártengert jelenti, amely ősszel és tavasszal az esők, illetve a hóolvadás következtében kialakul.

1941 őszén főleg ez lassította le annyira a német alakulatok előrenyomulását, hogy a Vörös Hadsereg felkészülhetett a moszkvai csatára. Nyáron, a forróságban előretörő németek gyakran elcsodálkoztak, hogy az elfoglalt szovjet mezőgazdasági üzemekben miért találnak annyi lánctalpas vontatót. Hónapokkal később értették csak meg, amikor a szakadatlan őszi esők ragadós, mély sártengerré változtatták a vidéket.

Ez a raszputyica volt az oka annak, hogy az ukrajnai hadjárat elején a Kijev elfoglalására indult orosz hadoszlop kénytelen volt csak az épített utakat használni. Így alakulhatott ki az hatvan kilométeres dugó, amely végül a támadók vesztét okozta – persze az ukrán páncélvadászok hathatós közreműködésével. Ilyen talajon szinte lehetetlen elvontatni egy haspáncélig a sárba ragadt tankot.

A másik oka annak, hogy az ukránok inkább a megsemmisítést választják az, hogy a jármű olyan műszaki problémával küszködik, amelynek javítása tábori körülmények között megoldhatatlan. Ha nem lehet ott, a helyszínen újból életet lehelni a gépebe, akkor

inkább jobb megsemmisíteni, nehogy az ellenség visszaszerezze.

De van még egy komoly oka annak, ha egy nagyjából használható állapotú harcjárművet inkább mégis felrobbantanak. Ez pedig az, hogy az ilyen járművekbe gyakran robbanócsapdákat rejtenek. Nem kell túl bonyolult szerkezetre gondolni: elég egy kibiztosított kézgránát, amit mondjuk a tank búvónyílása vagy motortakaró lemeze alá dugnak. Amikor a fedelet megemelik, a gránát beélesedik és robban. Egy harcjármű belseje amúgy elég zsúfolt zegzugos, úgyhogy van bőven hely eldugni néhány biztosítószegtől megfosztott gránátot. Sok katona vesztette már az életét az ilyen robbanócsapdák miatt, ezért a harcoló alakulatoknál jól tudják: elhagyott ellenséges járművet előbb a tűzszerészeknek kell átvizsgálniuk. Ha pedig ilyen képzettségű katonák nincsenek a közelben, jobb felrobbantani a zsákmányolt haditechnikát.